Kampis György:

A sétáló elme

Amikor testet és elmét mondunk, ez természetesen anyag és szellem, világ és lélek általában vett szembeállítását jelenti. Csak éppen az anyagra, a külvilágra a legjobb és legkézenfekvõbb példa maga a test, az elme pedig valahogyan ebben kénytelen lakni. Ez érdekes és elgondolkodtató. Amikor a legelvontabb kérdéseket kutatjuk, mint amilyen tudat, sokszor az ilyen egyszerû megfigyelések érik a legtöbbet.

Az elme oda jön, ott nyilvánul meg, ahova mi megyünk. Szorosan hozzánk tapad, mindig velünk van, ott fejti ki a hatását (ha van neki), ahol a test található. Számos olyan elmélet ismeretes, amely azt tételezi fel, hogy az elme esetleg nem ér véget a test határainál, de arra nemigen van példa, hogy a testtel való pozícionális kapcsolatot teljes egészében tagadják. Ezt összefoglalóan úgy is mondhatjuk, hogy sétáló elmék vagyunk.

Nagy a csábítás, hogy azt gondoljuk, az elmén nincs is mit tanulmányozni, mert olyan távoli mindattól, amit a tudomány ismer. Sokáig azt is gondolták, hogy anyag és lélek két egészen külön dolog, sõt két külön fajta dolog, vagyis két szubsztancia. Ezzel a dualista elképzeléssel azonban kezdettõl fogva számos probléma volt. Ha test és lélek két külön dolog, akkor hogyan irányíthatja az egyik a másikat? Hogyan kapcsolódnak össze? A dualizmus ellen számos megfigyelés és érv ismeretes. Természetesen megkérdezhetjük, mit jelent ebben az összefüggésben egy érv? Végülis elme és test viszonya ténybeli kérdés, és tényeket aligha lehet érvekkel befolyásolni. Mégis, vannak tények, amelyeket nem tartunk valószínûnek vagy lehetségesnek, amelyek igazságát nem várjuk, mert összegyeztethetetlenek a már elfogadott tényekkel vagy az ésszel. A dualizmussal szemben például számos megfigyelés mutatja testi események közvetlen befolyását az elmére. Ilyenek a sérülések, a gyógyszerek, sõt maga az idegi izgalom. Utóbbiról ebben az összefüggésben el szokás feledkezni, mert annyira nyilvánvaló, holott igen fontos kérdést dönt el. Azért sem várjuk a dualizmus igazságát, mert (közismert változata, a duális interakció) logikailag ellentmond annak a tézisnek, hogy az anyagi világ okilag teljes. Hogy mindennek megvan már a maga oka. Ez a felülhatározottság problémájaként ismert. Aztán egy újabb nehézséget jelent a dualitásnak az evolúcióval való inkompatibilitása. A duális elme ugrást jelent az elmével nem jelentkezõ lényekhez képest, ezért aki a dualitást vallja, annak az evolúciót tagadnia kell. Mint A fajok eredete új fordításának bevezetõjében alkalmam volt részletesen megmutatni, az evolúció tagadásához azonban az egész tudományt egyszerre kell tagadni - ez egyben illusztáció a tudmányfilozófia régi állításához, mely szerint az eméletek nem egyenként, hanem együtt állnak vagy buknak.

Mindezek mellett és helyett azonban elegendõ lehet a sétáló elmére gondolni. A sétáló elme nehezen kétségbe vonható egységet, sõt azonosságot képvisel test és lélek között, oylan azonosságot, amely már önmagában is képes megkérdõjelezni a dualizmust. Test és elme miért volnának ugyanis egyszerre egy helyen, ha lényegileg semmi közük nem volna egymáshoz? Az elme és tudat kérdését tehát nem lehet megkerülni.
 

Monizmus, aztán mégse

A dualista felfogás alternatívája a természettudományok által képviselt materializmus, ahol csak egyféle anyag létezik. Ebbõl eredõen monizmusnak is szokás nevezni. Mintegy százötven éve, Helmholtz óta, vagy a német természetfilozófia és organizmikus biológia bukása óta látszólag ebben monista szellemben folynak az elmére vonatkozó kutatások. De csak látszólag, mert a monizmust könyebb hirdetni, mint képviselni.

A századfordulótól kezdõdõen például a pozitivista elmefilozófia és a behaviorista pszichológia érzet-adatokra alapozza az elme vizsgálatát. Az élettannal kombinálva vagy anélkül is bemenetekben, kimenetekben és közti transzformációkban gondolkodnak. Ezek a megközelítések, mint maguk az idézett szavak is mutatják, elsõsorban a gép-szerûséget hangsúlyozzák, az embert automatának tekintik, azt mondhatjuk, hogy Descartes helyett LaMettrie szellemét képviselik. Mindez nyugodtan jelen idõbe tehetõ, mert a század második felétõl tért hódító kognitív megközelítés klasszikus funkcionalista felfogása a lényeget illetõen nemigen különbözik ettõl. Az elmét valami ingereket (és esetleg szimbólumokat) átalakító szerkezetként képzelik el, a hagyományos pszichológiai fogalmakat ennek a szerkezetnek a jellemzõivel azonosítják. Ilyenek a komputációs elmemodellek, de önmagban véve ugyanerre a sémára épül a késõbbi konnekcionizmus is, csak az másfajta transzformációkat használ.

Közhely persze, hogy ez a kép a mechanikus materializmus filozófiáját sugallja és megfordítva. Az is jól ismert, hogy a huszadik században a fizika és a biológia számos vonatkozásban meghaladta ezt a világképet. A térelméletek, az önszervezõ rendszerek vagy a nemlineáris dinamikai modellek "fejlettebb" szemlélete alapján manapság sokan várják az elme olyan monista képének kirajzolódását, amely már mentes lesz a komputációs modellek mechanikus merevségétõl és egyéb ismert korlátaitól.

Van azonban egy bökkenõ. Mindenféle monizmus közös problémája az, hogy - fogalmazzunk így - ha nincs másféle elme, akkor itt most ki beszél? A huszadik századi monizmus nemigen tud mit kezdeni azzal, hogy privilégizált narrátoral dolgozik, ezért többnyire módszertanilag önellentmondó. Az emberek gépek, mondják behavioristától kognitivistáig, de az elméletalkotó mégis úgy beszél, mintha õ nem volna az, és az olvasó is természetesen az õ perspekívájába helyezkedik bele. A behaviorizmusról például korán kiderült, hogy elõfeltételezi, amit tagad. Még "a kutya leült" és hasonló mondatok is lehetetlenek anélkül, hogy egyben tudatos ágensnek is tekintsük az élõlényt. A funkcionalizmus és a reduktív materializmus is a mentális jelentés, a tudat, a megértés olyan feltételezéseit használja fel magyarázat közben, amelyeket maga ez a magyarázat fosztana meg érvényüktõl, ha így egyáltalán mûködhetne. Egy közérthetõ példa az eliminatív materializmus körébõl (ez olyan irányzat, amely tagadja például az élmények, így a színélmények létét): az egyik ismert magyarázatot kísérõ ábra tengelyein ez áll: piros, zöld, kék.
 

Új dualizmus

A dualista értelemben vett elme tehát makacs dolog, nem könnyû megszabadulni tõle. Az említett nehézségek fényében nem meglepõ az a viszonylag újabb keletû folyamat, amely többé-kevésbé nyíltan visszafordul a dualizmushoz. Többnyire szemérmes köntösben, de mégiscsak azt fogalmazzák meg, hogy le kell mondanunk a személyes, elsõ személyû elme tudományos magyarázatáról.
 
Történhet ez trükkösen, például arra való utalással, hogy a tudomány mindig harmadik személyû perspektívát képvisel.Ezért aztán nem is magyarázhat olyan elsõ személyû jelenségeket, mint az érzetek, az élményszerû tudat vagy a megértés, ezek tehát nincsenek. Hiszen azt, hogy mi van és mi nincs, a tudomány mondja meg. Vagy történhet úgy, hogy elõrelépésként mutatják be, hogy bevonják az elsõ személyt az elmemagyarázatok részeként. Ezzel a magyarázatok bevallottan korrelációs jellegûekké válnak, melyek központja vagy fókusza az egyén irreducibilis tapasztalata lesz, csakúgy mint mondjuk a meditációban (a váratlan párhuzam nem véletlen: az említett irányzat a buddhizmussal rokonítja magát). Természetesen ez a konstrukció - az elõbbihez hasonlóan - rögtön ki is zárja, hogy az elsõ személy perspektívája és annak tartalma független materialista magyarázatot nyerjen. Elõ lehet adni a régi-új elgondolást ezen kívül metafizikai köntösben is, mondván, hogy az elme álprobléma, mert a dolgok nem anyagszerûek vagy elme-szerûek, hanem agyagszerûek és elmeszerûek. És így tovább. Van elmélet, amely szerint az elme az a hely a világegyetemben, ahol a dolgok sajátos kvantum-effektusok révén körvonalat nyernek.Ebbõl persze szintén nem derül ki, mitõl elme az elme a dolgok függvényében.
 
Úgy gondolom, nem sokat változtatnak a helyzeten az elegáns nevek, például az, hogy heterofenomenológia, neurofenomenológia, kettõs-aspektus elmélet, nemreduktív funkcionalizmus, vagy akár orkesztrált kvantumredukció. Ezek mind "mind-first", vagyis "elsõ az elme" elméletek. A monizmus perspektívájából nézve: defetista megközelítések, eleve a vereségre játszanak, zsákutcák.
 

A beépített elme
 
Van egy rokonszenves irányzat, amely részben megkerüli az említett problémákat. Rááadásul, amikor ma mindenki megoldásról beszél, lehetõvé teszi azt is, hogy beismerjük, test és elme viszonyának kutatásában az elején járunk.
 
Az önálló testnek az elõtérbe kerülésérõl van szó az elme vizsgálatában. Az elmére mint lényeges vonásaiban testtel felszerelt vagy testbe épített dologra gondolnak. Ezzel párhuzamosan a mentális állapotok többé nem a bemenet-kimenet viszonyok részei lesznek, hanem a testtel alkotott komplexum összetett állapotának aspektusai, amelyek a velük összefüggõ vagy társult fizikai résszel együttesen jellemezhetõk. A tendenciának több forrása van. Az egyik forrás a mesterséges intelligencia és a robotika, ahol mérnöki okból a valós világban elhelyezkedõ robotokra irányult a figyelem. Az "autonóm" vagy "szituált" robotok irányításánál az egyetlen járható út a test tudomásulvétele, és felhasználása. Lehetetlen és amellett célszerûtlen ugyanis megoldani azt a problémát, amit a test pontos modellezése jelent az irányító rendszer számára. A másik utat járva azonban a test jórészt implicitté válik, az "elme" (értsd a példában a szoftver) pedig csak mintegy követi azt. Ennek drámai hatása van az elme szokásos funkcióinak, például a reprezentációs vonásainak értelmezésére. A hagyományos felfogás szerint a mentális állapotok önmagukban véve reprezentálják a külvilágot. Most a reprezentáció egy része a testbe tevõdik át. Hogy egy tojást hogyan kell megfogni, ennek egy jó részét a kar fizikai felépítése "tudja" (a tömegek, erõk, rugók, impulzusok összefüggéseit, az ujjak pontos pozícióit), és csak a maradékról kell az irányítónak gondoskodnia (hogy odaérjen, össze ne törje, vagyis hogy a kontakt erõk bizonyos határokat át ne lépjenek stb.)
 
Egy távoli másik forrás a lexikális szemantika. A hétköznapi szavak értelmezésénél minduntalan a testi élmények és az alapvetõ cselekvések metaforáira bukkanunk. Ez a jelentés, a nyelv valamint a nyelven kívüli köznapi tapasztalatok között létesít kapcsolatot. A kapcsolat ténye arra utal, hogy az elme, legalábbis részben, a testhez kötõdõ elemi élmények révén mûködhet. A tartály, az út, vagy az erõ metaforája például beszivárog a nyelvbe és a gondolkodásba, behatolva olyan mondataink és kifejezéseink értelmezésébe is, mint a "nem tartok még ott", a "belelátok" és hasonlók - vagyis valószínûleg szinte minden, a nyelvvel összefüggõ ténykedésünkbe. Vagyis feltehetõ, hogy a nyelv és az elme ezekre a kész elemekre épül rá, és a nyelv csak beleugrik (íme ez is egy tartály-mondat) a nyelv elõtti jelentésekbe. Nem maga az elme és a nyelv ad tehát jelentést, hanem a tapasztalat, amely azonban lényegétõl elválaszthatatlanul testi jellegû.
 
A hagyományos kognitív szemléletek karteziánus felfogásával szemben ez a megközelítésrendszer feloldani készül az elmének a középponti, belsõ énnel való kapcsolatát, megkérdõjelezi az elme homogenitásának hallgatólagos tézisét, és a belsõ/külsõ elválasztás merevségét, amit a klasszikus kognitív kép az adott célra rendelt bemenet/kimenet modulokkal fejez ki. A beépített elme már nem véletlenül sétál velünk.
 
 
Elme mint test?
 
A történet ma nagyjából itt tart. Mi azonban megpróbálhatjuk tovább gondolni. A beépített elméhez tartozó test kimeríthetetlen forrása a környezettel való kölcsönhatásoknak, ahol mindig újabb és újabb tulajdonságai nyilvánulhatnak meg. Az így felfogott test homályos és átlátszatlan. Nem leírt és nem is írható le - a lényege éppen az, hogy van, mint a leírások regresszusát kiiktató elsõ elem. Nem véletlen, hogy ezen a testfelfogáson keresztül a beépített elme elképzelése szoros kapcsolatban van a fenomenológiával és az egzisztencializmussal. Az elme természettudományos jellemzése ennek hatására teljesen átalakulhat. A tudás és a gondolkodás helyett a felhasználás és a cselekvés kerül a középpontba. A kéz használata például teljesen független lehet attól, mit tudunk a kézrõl. A használatát nem tudás és gondolkodás, hanem készségek irányítják, mûködése esetlegességek között megy végbe, ahogy adódik.
 
Az elõzõ észrevételekbõl következik egy további érdekes dolog. Ez a test nem az a test; az "embodiment"-ben nem úgy gondolnak a testre, mint a hagyományos test/elme szembeállításoknál. Az utóbbiaknál az elme, de a test is, vagyis az elme anyagi környezete jól meghatározott dolog, véges tulajdonságok jellemzik. Legfeltûnõbben a modul-koncepcióban látszik ez. A test ebben a modellben azoknak a moduloknak az összessége, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a belsõ feldolgozó elmét ellássák bemenetekkel és végrehajtsák annak az utasításait. Ezekrõl a modulokról azt gondolják, hogy úgy épülnek fel, ahogy a genetika, az élettan és egyéb tudományok leírják. Ebben a modellben az anyag tehát egyenlõ a leírásával. Amit hagyományosan elme és test viszonyának gondoltak, az pusztán az elme és egy leírás viszonya. Ennek azonban nem muszály így lennie.
 
A beépített elme elképzelése mintegy zsugorítani kezdte az elmét a testhez képest, mert a testbe helyezett ki elme-szerû funkciókat. Eljátszatunk azzal a gondolattal, hogy végül a belsõ elme nem is létezik, vagy jelképesen kifejezve: egyetlen ponttá zsugorítható és eltûnik. Mindent anyag tölt ki ekkor, de nem az elméletek vagy a célra rendelt modulok anyaga, hanem az "ahogy-adódik" mûködésekben megnyilvánuló testnek az anyaga - közérthetõ metaforával, az arisztotelészi akcidensek változó tulajdonságú anyaga.
 
Ezt ígéretes kutatási programnak gondolom, amelyben a hagyományos kérdések egy része eltûnik, például eltûnik a gondolat és a cselekvés kettõssége, vagy az a probléma, hogy a mentális állapotok hogyan képesek aktivitásra, más szóval, hogyan képesek mûködni. Mindezek fontos kis közelítõ lépések lehetnek test és tudat jobb megértéséhez.
 
De errõl a pontról az természetesen még nem látható, hogy a test és a tudat teljes problémaköre valaha is bejárható lesz-e. Elõadásomban azt is próbáltam érzékeltetni, hogy a legnagyobb kérdés komoly formában való vizsgálatához még mindig roppant nagy a távolság test és elme között.