Nyíri Kristóf:
Kant ismert megfogalmazása, mely szerint a gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemlélet fogalmak nélkül viszont vak,(1) jelen konferencia perspektívájából úgy parafrazálható, hogy az ismeretfilozófia üres a pszichológia, a megismeréstudomány és jelesül a neurofiziológia nélkül, utóbbiak viszont vakok volnának, ha nem használhatnák azokat a fogalmi eszközöket, amelyeket a filozófia két és félezer éves története során megalkotott. A filozófia a maga részérõl persze újra meg újra a mindenkori tudományok nehézségeibõl, tudniillik terminológiai nehézségeibõl indult ki - amikor nem ezt tette, terméketlen iskolafilozófiává vált - , legfõképpen pedig a mindenkori köznapi gondolkodás kifejezésbeli nehézségeibõl.
Adódott azonban egy olyan terület, ahol a filozófia, egészen a legutóbbi idõkig, sikertelenül próbált a köznapi gondolkodás nyelvi nehézségeivel megbirkózni, s nem annyira enyhítette, mint inkább növelte a kifejezésbeli zavarokat. Azokról a kifejezésekrõl - vagy inkább azon kifejezések hiányáról - van szó, amelyeket a nyelv a gondolkodás perceptuális, nem-verbális tartalmainak, mindenekelõtt képies tartalmainak érzékeltetésére alkalmaz. A filozófus, nem kevésbé, mint mások, ismeri a gondolkodás élményét; érzékeli önnön képzeteit; a képekben gazdag beszélt nyelven talán mondani is tud azokról valamit; ám írni alig-alig tud róluk. A filozófia csak abban a közegben gondolkodhat, amely közegben kommunikálni képes, s csak olyan tárgyakról gondolkodhat, amelyeket kommunikációs eszköztárával meg tud jeleníteni. A mentális képek nem tartoznak e tárgyak körébe; a Nyugat filozófiájának története a gondolkodás képiességével szembeni értetlenség története. Így volt ez a peripatetikus iskolában - a De anima ama tételének, mely szerint a lélek soha nem gondolkodik "képzet" (phantaszma) nélkül, elméleti következmények nélkül kellett maradnia abban a szövegkörnyezetben, amelyet, szükségképpen, az ész mint írótábla (grammateion) képe határozott meg;(2) így a brit empirizmusban; s így a Tiszta ész kritikájá-ban, amelynek nagy föladata persze éppen érzékiség és fogalmiság egybekapcsolása, s amelynek szerzõje valósággal vergõdik a képies gondolkodás tényeit földolgozni képtelen lineáris szöveg béklyóiban - hadd utaljak csak a tiszta értelmi fogalmak sematizmusára ("[a] fogalom sémáján mármost a képzelõtehetség azon általános eljárásának képzetét értem, mely a fogalom számára megalkotja a hozzá tartozó képmást", Kis János fordítása) - , vagy egyáltalán magának az értelemnek kanti alapmeghatározásaira, mint például: Verstand ist das Vermögen, den Gegenstand sinnlicher Anschauung zu denken (A 51). De így volt ez annál a filozófusnál is, akinek tudományfilozófiai megközelítésmódja amúgy jelen referátum vezérfonalául szolgál: az 1950-es/60-as években virágkorát élt amerikai analitikus filozófusnál - kedves egykori mesteremnél - Wilfrid Sellarsnál. "Empiricism and the Philosophy of Mind" címû, elõször 1956-ban megjelent klasszikus tanulmányában,(3) Sellars a mentális entitások ontológiai státuszára kérdez rá, s gyakorta alkalamazza az "imagery" kifejezést: ám - néhány jelentéktelen kivételtõl eltekintve - azon mindig "verbal imagery"-t ért.
Ami tehát a mentális képeket illeti, a tudományok eddigelé nem sok eligazítást kaptak a filozófiától. Fogalmilag nem is nagyon boldogultak velük. A kérdés így szól: miben állnak a mentális képek, mi a létezési módjuk? A válaszkísérletet Sellars-utalással vezetem be. Hivatkozott tanulmányában Sellars az elme önmegfigyelésének tárgyait, a mentális tartalmakat teoretikus konstrukcióknak, teoretikus entitásoknak fogja fel. Sellars szóhasználata a carnapi hagyományból ered, ám míg Carnapnál a teoretikus nyelv terminusai - az absztrakt terminusok(4) - mintegy a szabad elméletalkotás elvont kiindulópontjai, addig Sellars-nál olyan modellek elemei, amelyeket a mindennapi tapasztalat tárgyainak és viszonyainak mintájára konstruálunk. A teoretikus entitások Sellars-nál a mindennapi világ entitásainak analogonjai, aholis az elméletalkotás az analógia határait is kijelöli. A mindennapi tapasztalat tárgyai közvetlenül megfigyelhetõek, az elméleti konstrukciók viszont elvont entitások, amelyek posztulált tulajdonságai a megfigyelés számára csak implikált következményeikben ellenõrizhetõk.És Sellars hangsúlyozza, hogy a mentális tartalmaknak mint teoretikus entitásoknak az introspektív megfigyelés számára hozzáférhetõ implikációi is lehetnek.
A képiség-vita jelen szakaszának egyik korai dokumentuma Paivio Imagery and Verbal Processes címû, 1971-ben megjelent könyve.(5) A könyv tökéletesen tiszta metodológiai álláspontot képvisel. Paivio szerint a "mentális képek", csakúgy mint a "mentális szavak", a "posztulált folyamatok" rendjébe tartoznak, vagyis valamennyien "teoretikus konstrukciók", kizárólag a következtetések láncolatában mûködõ fogalmak ( "inferential concepts"), amelyeknek csak annyiban lehet "funkcionális jelentõségük", amennyiben "megkülönböztethetõk más elméleti fogalmaktól", s amennyiben "ezek a megkülönböztetett elméleti tulajdonságok hozzáférhetõk a tapasztalati ellenõrzés számára". Paivio kérdése az, hogy "vajon szükséges-e, vagy legalább hasznos-e, mindkét fajta szimbolikus folyamatot posztulálni - a nem-verbálisat csakúgy, mint a verbálisat - ahhoz, hogy magyarázatot tudjunk adni a változatos helyzetekben megfigyelt hatásokra". A maga metodológiáját Paivio megkülönbözteti "a képiség klasszikus megközelítésétõl" amelyben "a kép terminussal tudatosan-tapasztalt mentális folyamatokat jelöltek".(6) Ugyanez a világos metodológia jellemzi Paivio 1986-os könyvét, a Mental Representations-t, amelynek gondolatmenete annak jelzésével indul, hogy - Kovács Ilona fordításában idézek - "történetileg a mentális reprezentációkat a fizikai reprezentációk könnyen leírható és osztályozható analógiájával értelmezték" mivel elõbbiek "nem közvetlenül megfigyelhetõk", s amely gondolatmenetbõl immár nem hiányzik a módszertani kritika dimenziója sem: Paivio jelzi, hogy a szükséges megkülönböztetések az imagery debate vitáiban elmosódtak. "[K]everik", írja, "a reprezentációs fogalmak különbözõ szintjeit. Legalább három alkalmazási szint különböztethetõ meg: (a) pszichológiailag 'reális' mentális reprezentációk, melyek közvetlenül kifejezhetõk, mint nyilvánosan vagy privát módon megfigyelhetõ események (nyelv, képzelet, stb.), (b) mentális struktúrák és folyamatok, amelyekrõl feltételezik, hogy a megfigyelhetõ reprezentációk alapjául szolgálnak, és (c) reprezentációk, mint elméleti konstrukciók (modellek), melyeket a megfigyelhetõ események, vagy az azok allapjául szolgáló mentális mechanizmusok, vagy mindkettõ struktúrájának és funkciójának leírására alkalmaznak."(7) Paivio kritikája kétségtelenül áll pl. Stephen Kosslyn-ra is, aki sok éven át a képiség-tézis fõ képviselõjeként szerepelt a vitában. Úgy tûnhet számunkra, hogy a panasz, melynek Zenon Pylyshyn - a vita propozicionalista oldalának vezéralakja - újra meg újra hangot adott, hogy tudniillik a képiesek megközelítésmódja híján van a koherens metodológiai megalapozottságnak, a legutóbbi idõkig igencsak jogos volt. Ez a benyomásunk nem változik, ha mondjuk az ismert neurofiziológus Damasio jelentõs könyvét, a Descartes tévedését olvasgatjuk, amely ugyanabban az évben, 1994-ben jelent meg, mint Kosslyn Image and Brain-je.(8) Kosslyn-hoz hasonlóan Damasio is nagy jelentõséget tulajdonít az agy ún. retinotopikális szervezõdésének - vagyis annak, hogy az együtt funkcionáló idegsejtek topológiájukban olykor szinte leképeznek vizuális entitásokat - ugyanakkor azonban Frederic Bartlett mûvének örököse, aki 1932-ben kiadott klasszikusában, a Remembering-ben hangsúlyozta, hogy a mentális képek alapvetõ szerepet játszanak a tudatosságban, sõt, hogy a tudatosság éppenséggel semmi más, mint - ahogyan a szerzõ fogalmazott - , az organizmus "odafordulása" sajátosan szervezett önnön lelki képeihez, úgymond "sémáihoz". Mármost kérgi mintázatok és neurofiziológiai folyamatok egyfelõl és tudatos képzetek másfelõl igencsak eltérõ fajtájú entitások. A metodológiailag elkerülhetetlen lépés, nyilván, a mentális képeknek teoretikus konstrukciókként történõ posztulálása a sellarsi - és Paivio által is eszménynek tekintett - értelemben, majd mind az introspektív, mind a külsõ megfigyelési adatoknak ama konstrukciók tapasztalati korrelátumaként történõ felfogása. A legutóbbi idõkig ezt az elkerülhetetlen lépést valójában nem lehetett megtenni, mivel egyszerûen nem létezett az a közeg, amelyben mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik. Az ikonikus forradalom, amelyet tíz vagy tizenöt évvel ezelõtt még alig létezõ software-ek grafikus képességei tettek lehetõvé, ma a verbális és vizuális elemeket ötvözõ nyelv eszközeit kínálja. A változások több - egymásra épülõ - rétegét kell itt tekintetbe vennünk. Az írott nyelv csökkenõ dominanciáját tapasztaljuk, s egy új vizualitás kialalulását - ez a folyamat az 1980-as években már javában tartott. Cognitive Psychology c. úttörõ munkájában, mely 1967-ben jelent meg, Ulric Neisser megjegyezte, hogy mivel az eidetikus - szinte-érzéki elevenségû, részletekben gazdag - képalkotás nem szokatlan a kisgyermekek esetében, de igen ritka a felnõttek (ti. az amerikai felnõttek) között, ama képességnek valahogy csökkennie kell a korral. "Bizonyos az írni-olvasni tudással kapcsolatos vizuális tényezõk játszhatnak itt szerepet", jegyezte meg Neisser.(9) Feltételezhetjük, hogy a mentális képalkotás képessége ma ismét növekedõben van - ezt mondanám a változások elsõ rétegének. Másodszor, az emberek kezdik magukat otthonosan érezni képek körében, a képekkel való tevés-vevés olyan gazdag tapasztalatára tesznek szert, amely példátlan az írott történelemben. S harmadszor, ismétlem, korunk számítógépes alkalmazásai is változást gerjesztenek: a könnyû képalkotás lehetõségét, a képi kommunikáció egyre mindennaposabbá válását.
Úgy tûnik, hogy a képiség-vita Lawrence Barsalou újabb munkáival tette meg az elsõ lépést ama metodológiailag tiszta tényleges elméletalkotás felé, amelyre az ikonikus forradalom teremt lehetõséget. Barsalou érdemeit nem csökkenti, ha egyfelõl jelezzük, hogy ez az elsõ lépés még eléggé kezdetleges; és másfelõl rámutatunk két jelentõs elõfutárra. Az egyik az oxfordi logikaprofesszor Price, akinek Thinking and Experience-je a Wittgenstein-divat elsõ tombolásának idején jelent meg, s megítélésem szerint soha nem részesült méltó recepcióban. Itt csak egyetlen felismerésére utalok: arra, hogy képek együttese vagy idõbeli sorozata egyértelmû jelentést hordozhat ott, ahol az egyes kép sokértelmû.(10) A másik az a Ronald W. Langacker, aki már 1986-as esszéjében, az "An Introduction to Cognitive Grammar"-ban(11) elõlegezte az ikonikus ábrázolás módszerét.
"Perceptual Symbol Systems" c. tanulmányában, mely tavalyelõtt jelent meg a Behavioral and Brain Sciences-ben, Barsalou ama álláspont mellett érvel, miszerint a megismerés mélyen és merõben perceptuális. Ám, mint Barsalou aláhúzza: "A perceptuális szimbólumok nem olyanok, mint a fizikai képek; nem is mentális képzetek vagy bármiféle tudatos szubjektív tapasztalatok[,] ... [h]anem idegi állapotok felvételei-rögzítései." A perceptuális szimbólumok összekapcsolódnak és rendszert képeznek. Barsalou ikonikus konvenciókat vezet be a perceptuális szimbólumok és kombinációik jelölésére, de itt is hangsúlyozza, hogy diagramjai "nem tekintendõk képek vagy tudatos képzetek tényleges reprezentációinak. Ezek a teoretikus illusztrációk azon neuronok konfigurációi helyett állnak, amelyek a rajzokban közvetített fizikai információ reprezentálása során aktivizálódnak." A perceptuális szimbólumok nemcsak tárgyak osztályait képviselik vagy jelölik; az ilyen szimbólumok rendszere arra is alkalmas, hogy propozíciókat fejezzen ki. Barsalou pl. diagramot ad közre, amely kifejezi, hogy valamely érzékelt individuum meghatározott osztályba tartozik, vagy hogy igaz az, miszerint némely érzékelt individuumok bizonyos relációban állnak egymással - újra meg újra hangsúlyozva, hogy "az ilyen rajzok teoretikus jelölésmódok, amelyeket nem tekinthetünk tényleges képeknek".
Amikor az imént úgy fogalmaztam, hogy a Barsalou által megtett lépés még eléggé kezdetleges, bizonyos olyan nehézségekre céloztam, amelyekkel a szerzõ a képjelentés szemantikájának területén küszködik. Ezeknek a nehézségeknek a taglalásával nem szeretném jelen konferencia résztvevõit fárasztani. Befejezésül inkább hadd foglaljam össze referátumom tézisét: a filozófiában immár lehetségessé - s így idõszerûvé - vált a mentális képek problematikájának beható elemzése; ez az elemzés azonban - a filozófiában ugyanúgy, mint az empirikusabb tudományokban - csak akkor járhat sikerrel, ha a mentális képeket teoretikus konstrukciókként posztuláljuk, a fentiekben vázolt értelemben.
1. "Gedanken ohne Inhalt sind leer, Anschauungen ohne Begriffe sind blind", KrV B 75.
2. 431a16-17 és 430a1-2, a magyar kifejezések a Filozófiai Írók Tárának kiadása nyomán.
3. Minnesota Studies in the Philosophy of Science, I. köt.: The Foundations of Science and the Concepts of Psychology and Psychoanalysis, szerk. Herbert Feigl és Michael Scriven, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1956, újranyomtatva Wilfrid Sellars Science, Perception and Reality c. kötetében, London: Routledge & Kegan Paul, 1963.
4. Vö. pl. Rudolf Carnap, "Az elmélet mint részlegesen interpretált formális rendszer" (1939), a Forrai Gábor és Szegedi Péter által szerkesztett Tudományfilozófia c. kötetben, Budapest: Áron Kiadó, 1999.
5. Allan Paivio, Imagery and Verbal Processes, New York: Holt, Rinehart and Winston, 1971.
6. Imagery and Verbal Processes, 6-11.o.
7. Séra László - Kovács Ilona - Komlósi Annamária, szerk., A képzelet, Budapest: Tankönyvkiadó, 1990, 25.sk.o.
8. Antonio R. Damasio, Descartes tévedése: Érzelem, értelem és az emberi agy. Budapest: AduPrint, 1996. - Eredeti kiadás: Damasio, Descartes' Error: Emotion, Reason, and the Human Brain. New York: Grosset / Putnam, 1994.
9. New York: Appleton-Century-Crofts, 149.sk.o.
10. Jegyzetbe kell számûznöm annak említését, hogy Price alapvetõ gondolatmenetekben elemezte a mentális kép mint fogalmak hordozója kérdését. Price rámutat arra, hogy a mentális képek jellegzetesen illékonyak, elmosódottak, vázlatosak; ám éppen ezáltal általános jelentéseket is képviselhetnek.