Pléh Csaba és Lukács Ágnes:
 
 

A szabályok régen

A szabály köznapi nyelvi tudatosságunk egyik alapvetõ szervezõ gondolata. Úgy érezzük, van a nyelvnek egy nyelvtani magja, melyet a szabályok körvonalaznak. A szabályok meglehetõsen nagy halmazokra érvényesek, s a feltételek megléte esetén önmûködõen alkalmazhatóak. Vannak azonban kivételek is, a vasaló például nem úgy ragozódik, mint a ló, s egy nyelv tudásához azt is tudnunk kel, hogy mik is a kivételek. A mûvelt ember, mondaná nagymama, nem keveri a szezont a fazonnal, tudja, hogy kenyeret és tenyeret, de azt is tudja, hogy tányért, s nem tányeret, pincért s nem pinceret. Sõt, ez a köznapi kép azt is megengedi, hogy a kivételek mintegy sorsukat befolyásoló címkéket hordozzanak magukon, ami megadná, hogy rájuk nem lehet alkalmazni a szabályt.

Ennek a köznapi képnek kialakult a mag nyelvészeti modellje is, mely ugyanakkor a kivétel és elem kérdését egyre finomabb, kisebb halmazokra érvényes alszabályokkal egészítette ki. A magyar irodalomban például MacWhinney (1978) azt mutatta ki, hogy míg a szabályos töveknél (szék, óra) 2.5 éves korban is 89 és 79 %-os a helyes tõhasználat (széket, órát), s ez 100 %-ra nõ hét éves korra, addig a kenyér, tükör, ló töveknél az értékek 12, 0, és 7 %-ról indulva érik el 7 éveseknél a 75, 60, 80 %-ot. MacWhinney (1978) ennek megfelelõen az egyik legrészletesebb hierarchikus szabály elsajátítási modellt dolgozta ki, ahol a gyermek elõször egy õs-szabályt emelne ki: például, hogy a -T mindig a tárgyrag. Ezt követné a statisztikailag átfogó részszabály megjelenése (nyújtsd meg a magánhangzót, ha a szó rövid magánhangzóra végzõdik), majd a kötõhangos szabály kialakulása s így tovább. Az elsajátítás menete a szabályok érvényességi körének felelne meg: elõször a több elemre érvényes szabályok stabilizálódnának. Réger Zita (1975) lovári-magyar kétnyelvû cigány gyermekek toldalékozási eredményeit értelmezte hasonló keretben, Pléh, Palotás és Lõrik (1994) pedig egy kiterjedt tesztfelvételi vizsgálatban azt mutatták ki, hogy míg az egyszerû töveket már a 4 éves gyermekek is könnyedén kezelik, a -v betoldó vagy a hangejtõ töveknél a túláltalánosítás csak 8 éves korra tûnik el.

Mindez már a huszadik század elejétõl, a Stern házaspár (Stern és Stern, 1907) munkájától fogva kiegészült egy jellegzetes fejlõdési gondolatmenettel a legkorábbi életkorokra nézve is, elsõsorban a germán nyelvek erõs (go-went) és gyenge (learn-learned) múlt idõ elsajátítási mintázata alapján. E szerint a gyermeknél a gyakori (többnyire rendhagyó, és a legfontosabb cselekvési területeteket jelölõ) alakok jelennek meg elõbb, a gyermek eleinte a gyakoriság alapján elemeket tanul, majd áttérne a szabályalkotásra, elõször átfogó, majd egyre finomabb szabályokat emelne ki. A szabálykiemelés kritikus korszaka a 4-6 éves életkor, mint az 1. ábra érzékelteti Ervin-Tripp (1964) valamint Bybee és Slobin (1982) nyomán.

1. ábra: A szabályos és rendhagyó igealakok fejlõdési görbéje (fiktív példa Pléh, 2000c nyomán)

A szabályok ma

Az utóbbi két évtizedben újra megkérdõjelezõdtek a szabályok. Nem egyszerûen azok részletei, nem is ontológiai státuszuk, mint Wittgenstein-nál (Nyíri, 1989), hanem egyáltalában való létezésük. Radikális asszociatív felfogások jelentek meg a nyelvrõl (Rumelhart és McClelland, 1986 párhuzamos megosztott feldolgozási asszociatív modellje), melyek - miközben az asszociációt ismét pozitív magyarázó fogalommá teszik, akárcsak a klasszikus ismeretelméleti hagyomány (lásd Pléh, 1992, 2000a) - eliminálják a szabály alapú értelmezést. E felfogás szerint a szabálykövetés csak látszólagos, nincsen az 1. ábrán látható stratégiaváltás, a gyermekek valójában sok egyedi példa alapján asszociálnak, s nem a szabályt követik. A szabályosság a nyelvtanírók fejében van csak meg, a viselkedésnek magának csak regularitásai lennének.

Erre a szimulációkkal is alátámasztott s nagy vitát kavaró felfogásra adott strukturalista reakcióként alakult ki Steven Pinker (1991, 1999, Pinker és Prince, 1995) kettõs modellje, mely a mi kutatásainkat is irányítja. Ez a gondolatmenet a kettõs, asszociatív, statisztikus és kategorikus, szabálykövetõ reprezentációk kettõségét John Locke óta hirdetõ modellek nagy hagyományába illeszkedik. Ennek a kettõs törekvésnek átfogó, a fogalomszervezõdés egészére érvényes modelljét képviseli Sloman (1996), kissé kritikusabb, a strukturális, felülrõl-lefelé mûködõ mozzanatok jelentõségét kiemelõ, s érdekes történeti bemutatását is adó értelmezését Keil, Smith, Simons és Levin (1998) adják meg.

Pinker, hasonlóan a többi kettõs modellhez kétféle mentális feldolgozási módot és leképezést, vagyis mentális disszociációt hirdet, s ezt megfelelteti a klinikai és neurológiai kettõs disszociációnak. A nyelvi teljesítményeket két rendszer valósítja meg: az egyik a grammatikának, és a szabály alapú szervezõdésnek felel meg, idegtudományilag pedig az elülsõbb agyrészeknek (Broca terület), a másik viszont a szokásoknak és az asszociatív tárolásnak felel meg és a hátsóbb agyi területek felelõsek érte (a temporális lebeny asszociatív rendszere). Ugyanakkor ez a felfogás két tekintetben is szakít a hagyományos szabály koncepcióval. Nem tételez fejlõdési váltást az elemrõl a szabályra. A gyermekkori túláltalánosítást úgy értelmezi (Pinker és Prince, 1994), hogy az elemtároló, asszociatív rendszerbõl kiinduló emlékezeti alapú blokkolás (erre ne alkalmazd a szabályt) még gyenge, s a tanulás valójában nem a két rendszer egymást váltását, hanem erõviszonyaik beállását eredményezné. A másik új mozzanat - ez már a nyelvészet belsõ világát érintõ technikai kérdés -, hogy Pinker modellje egyetlen fõszabályt állít szembe a szokásrendszerrel, nem tételez fel sok kis szabályt (Pinker és Prince, 1994). Az 1. táblázat mutatja, hogy milyen sokrétû viselkedési és patológiás kettõségeknek feleltethetõek meg Pinker és követõi (Clahsen, 1999, Marcus, 1998) értelmezésében ezek a feldolgozási kettõsségek. A kettõs felfogásnak természetesen számos belsõ technikai problémája van, s erõsen vitáznak is vele a monolitikus asszociatív modellek. Ezek összevetését a nyelvre vonatkozóan jól bemutatja a Lima, Corrigan és Iverson (1994) szerkesztette kötet.

Magyar adatok a kettõs rendszerrõl

A magyar adatok ebben a gondolatmenetben két mozzanat révén kitüntetett érdekességûek: a változatosabb tõtípusok felvetik, hogy mennyire abszolút az elválás a szabály és elem tároláson alapuló megoldások között, másrészt mivel az item gyakoriság és a paradigma telítettsége nem felelnek meg egymásnak (az angolban a kivételek gyakori itemek), ezért a két tényezõ hatása külön is vizsgálható.
 
 

Fejlõdés

Egyszerû képek alapján végzett ragozási feladatban mutatott teljesítmények, éppen a magyar tõosztályok gazdagsága és eltérõ telítettsége miatt komplex fejlõdést mutatnak, mint az a 2. ábrán látható. A vizsgálatban három produktív, szabályos (folyamatos vonalak) és három inproduktív, kivételes tõtípusba tartozó fõneveket (szaggatott vonalak) használtunk.

2. ábra: A helyes teljesítmény a tõtípusok függvényében

Elõfeszítés

Elõfeszítési kísérleteink (Lukács, 1999, Lukács és Pléh, 1999) szintén a puszta dichotómiánál komplexebb képet támasztanak alá. Ebben a helyzetben a személy egy szuffixumos szót hall (havat) s utána rögtön ki kell olvasnia a szótövet (hó). A ragozott és a tõalak összetartozásának mutatója a facilitáció a kontroll helyzethez képest. Mint a 3. ábra mutatja, általánosságban a Pinker modellnek megfelelõen, az elõfeszítés a rendhagyó, nem produktív példáknál gyengébb volt, mint a szabályosaknál.

3. ábra: Elõfeszítési átlagok különbözõ tõtípusoknál (Lukács, 1999)

Mesterséges szóalakok ragozása

Az alaktani folyamatok pszichológiai tanulmányozásának klasszikus eljárása mesterséges szóalakok használata Jean Berko (1958) nevezetes Wug-próbája óta (gyermekek mû-szavakra is képesek alkalmazni pl. az angol többes szám morfonológiai szabályait, olyanokat mondva, mint wug - wugs egy ismeretlen játéktárgyra). A mesterséges alakok alkalmazásának nagy elõnye, hogy a gyakoriság s kontingens mozzanatok ellenõrzés alatt tarthatók, illetve szisztematikusan variálhatóak. Marcus, Brinkmann, Clahsen, Wiese és Pinker (1995) a németben bevezetett eljárásait és kutatási logikáját használva arra voltunk kíváncsiak (Lukács, 2001) hogy vajon a szabály-kivétel szembeállítás érvényes lesz-e az egyes tõtípusoknál akkor is, ha azok olyan kontextusokban jelennek meg, amelyek eltérõ mértékû integráltságot mutatnak a magyar nyelvhez, mint a 4. ábra mutatja.

4. ábra: Három eltérõ kontextus a NOSZÁR mûszó ragozására

5. ábra A tõtípus és a szabályhasználat összefüggése mesterséges szavaknál ( a fõszabály alkalmazása)

Ugyanakkor ez az általánosítás láthatóan gyakoriság függõ. Elvégeztük a túláltalánosítási kísérletet olyan szabálytalan szavakkal is (Bálint, 2001) amelyek hasonlítanak egy létezõ ritka szóra (nocsár), vagy éppen egy létezõ gyakori szóra hasonlítanak (denyér). Mint a 6. ábra mutatja, a NÉV kontextusban ekkor is nagyobb a túláltalánosítás. A GYÖK kontextusban azonban a túláltalánosítás gyakoriságfüggõ: akkor jelenik meg, ha a minta szó ritka.

6. ábra: Az analógiás minta gyakorisága befolyásolja a túláltalánosítást

A kettõs rendszer idegtudományi megközelítése

Pinker és követõinek modellje, mint már utaltunk rá, egy idegtudományi és neuropatológiai disszociatív elképzeléssel is összekapcsolódik. A szabályos és szabálytalan alakok közt kettõs disszociációs elv érvényesülne. A 2. táblázat foglalja össze ezeket az adatokat.
 
 

Funckionális eredmények

Pinker (1991, 1999) és követõinek elképzelése szerint követve a szabályos alakok feldolgozása analitikus lenne, míg a szabálytalanoké egészleges. Clahsen (1999) újabb megfogalmazásában a szabályos alakok a grammatikai folyamatok általános elveinek megfelelõen a procedurális rendszer szervezõdéshez tartoznak mentálisan és idegrendszerileg is a szabálytalan alakok viszont a mentális szótár és a deklaratív memória közti bensõséges kapcsolatot mutatnák a nyelvi teljesítményben.

Clahsen (1999) kiváltott potenciál eredményei szabályos és szabálytalan alakok sértésekor, a megszokotthoz képest furcsa alak észlelésekor kapott mintázatok elemzésén alapulnak. A szabálytalan alak sértésekor, vagyis a túlszabályozáskor (hót) eltérési negativitás figyelhetõ meg az elülsõ agyrészek felett, míg a szabály elhagyást (almat) úgy értelmezzük, mint új, meglepõ szót, ami nagy N400-as aktivitást eredményez. A szabályok idegrendszeri leképezésére nézve azonban Jaeger, Lockwood, Kemerer, Van Valin, Murphy, és Khalak (1996) PET vizsgálatai a legtanulságosabbak. Szabályos és szabálytalan múltidejû alakokkal, valamint mûszavakkal vizsgálták angol anyanyelvû egészséges személyeknél a múlt idejû alakok képzését. Azt találták, hogy a Broca terület mindig aktív, akár a go-went, akár a learn-learned képzésrõl van szó. Vannak azonban területek, amelyek szabálytalan alakoknál aktívak csak. Ilyenek a medioemporális és az orbito-frontális területek. Az eredmény a kettõs rendszert támasztja alá. Szabálytalan alakoknál emlékezeti elõhívásra van szükség (ez lenne a temporális területek fokozott aktivitásának értelmezése) és ezzel együtt a szabályos képzés legátlására, amit a frontális aktivitás mutatna, míg szabályos alakoknál pusztán a nyelvtanért felelõs Broca terület lenne aktív. A dolgozat, akárcsak Clahsen (1999) eredményei, számos vitát eredményezett. Seidenberg és Hoeefner (1996) felvetik például azt, hogy lehet, hogy egyszerûen az a különbségek oka, hogy szabálytalan alakoknál "nagyobb mennyiségû" aktivitásra van szükség. Vagyis a Broca terület és a lexikai emlékezetért felelõsnek tartott területek együttes aktivációja talán aspecifikus gazdagabb hálózati aktivációt tükröz, s nem sajátosan a szabállyal szembeállított nagyobb lexikai aktiválást. Az orbito-frontális területek aktiválódása szabálytalan alakoknál, amit Jaeger és munkatársai a szabályos ragozás gátlásának jeleként értelmeznek, valójában egy egységes konnekcionista hálózat mellett szóló érvként is interpretálható. Hiszen a gátlás szabálytalan alakoknál arra is mutathat, hogy egy olyan alaknál mint hó, le kell gátolnunk a hó-hót "szabályos képzésû" alakot, hogy eljussunk a havat alakhoz.

Pulvermüller (1999) egyenesen azt hirdeti, hogy szabályos alakoknál a ragozott szó feldolgozásáért periszilviánus területek felelõsek, míg a szabálytalanokért egy jóval megosztottabb hálózat felelõs, éppen azért, mert csak szemantikai viszonyok révén kapcsolódik egyméhoz például a go és a went.
 
 

Idegrendszeri sérülések és a disszociációk

Afáziák és emlékezeti zavarok

Elülsõ sérült afáziásoknak jellegzetes nehézségeik vannak szabályos alakok létrehozásával, nem mutatnak azonban különösebb nehézségeket szabálytalan alakoknál, mert a feltevés szerint ezeket egyszerûen emlékezetükben tárolnák. Marslen-Wilson és Tyler (1997) agrammatikus afáziásoknál mutatta ki, hogy náluk az elõfeszítési hatás szabályos alakoknál (jumped-jump) nincs jelen, míg szabálytalanoknál megvan. A kivételes alakokat (found-find) ép lexikai (hátsó) rendszerükkel tárolják. Hagiwara, Sugioka, Ito és Kawamura (1999) japán nyelven szóképzésben is kimutatták ezt az aszimmetriát. Egyetemistáknál igazolták, hogy a magyar -ság/-ség (melegség, kedvesség) szerû két szuffixum valóban eltér produltivitásában: a -sa produktív, a másik -mi lexikai jellegû és nem produktív új melléknév ® fõnév képzéseknél. Broca afázisásoknak ennek megfelelõen problémáik voltak az új képzésekkel, a hátsó sérüléssel kapcsolódó afáziáknál viszont az asszociatív folyamat, a tárolt szó elõhívása mutatott nehézségeket.

Ez a disszociáció kiterjed a deklaratív, explicit és a készség alapú emlékezeti rendszerek sérülésére is. Ullmann, Ciorkin, Copolla, Hickok, Growdon, Koroshetz és Pinker (1999) kimutatták, a szabályos alakok képzése motoros afáziások mellett Parkinson kóros betegeknél is sérült, míg a szabálytalanoké Alzheimer-kórosoknál és hátsó, szókeresési zavarokat mutató afáziásoknál is. Ez szerintük alátámasztja, hogy a valódi disszociáció itt a deklaratív memória (ennek része a mentális szótár is) és procedurális rendszer között van, s a nyelvtani szabályok az utóbbinak a részei.

Nyelvfejlõdési zavarok

Pinker (1991, Pinker és Prince, 1994) elképzelése fejlõdési disszociációkat is hangsúlyoz. E szerint a specifikus nyelvfejlõdési zavarban szenvedõ (SLI) gyermekeknél a szabályok kibontakoztatása sérül, ezért õk a szabályos alakokat is pusztán asszociatív tanulás révén tudnák megtanulni. Ugyanakkora esélyük van arra, hogy jól mondják azt, hogy went, mint azt, hogy learned. Ennek jellegzetes túlkompenzációs eljárások felelnek meg, a nehézségeket okozó alakok kerülése, illetve a lexikonra támaszkodás grammatikailag nehéz helyzetekben.

Williams-szindrómás gyermekeknél többféle disszociációt javasoltak, Ezek a szembeállítások tekinthetõek úgy is (felvetõik eredeti szándékán túllépve), mint amelyek egymást kiegészítõ jellegûek, mintegy hierarchiát alkotnak. 

• Jó nyelvi képességek vizuális megismerés gyengeségével szemben
• Nyelven belül: jó nyelvtan, rosszabb szókincs.
• Nyelvtanon belül: általános szabályok.

Karmiloff-Smith és munkatársai (1996) viszont egyenesen azt hirdetik, hogy Willams szindrómások alapvetõen sérültek nyelvi folyamataikban is: valójában nyelvi teljesítményeik csak másodlagos, lassú (metareprezentációs) helyzetekben bizonyulnak érintetlennek, gyors, menet közbeni mércék szerint reprezentációik inkább a második nyelv elsajátítására jellemzõek. Bellugi és mtsai (1996, Rossen et al, 1996) összefoglalója szintén ebbe az irányba mutat: Williams szindrómásoknál grammatikai kifejezésekre kisebb a bal féltekei specificitás, mint átlag személyeknél, ami talán arra utal, hogy náluk nagyobb a jobb félteke szerepe a nyelv leképezésében, ugyanakkor szemantikai sértések felismerésére a Williams szindrómásoknál nagyobb kései, N400 negativitás jelenik meg a bal temporális lebeny felett.
 
 

Adatok magyar klinikai populációkon

Magyar Williams szindrómás kutatásainkban 15 5;9 és 19;6 év közötti személynél egyebek mellett alaktani hibázásokat is vizsgáltunk (Lukács, Racsmány és Pléh (in press). A 32 kép alapján történõ ragozási feladatban a szabályosságot és a gyakoriságot egyaránt variáltuk. Szerepeltek gyakori és szabályos formák (kutya ® kutyát) mellett ritka és szabályos alakok (teve ® tevét), valamint gyakori és kivételes (majom ® majmot) formák mellett ritka kivételesek is (bagoly ® baglyot).

A 7. ábra szerint az irodalmi elvárásoknak megfelelõen jóval több a hibázás a kivételes, ritka tõtípusoknál a magyar Williams szindrómás csoportban is. A hibázás azonban, akárcsak az analógiateremtés a mûszavakkal, gyakoriságfüggõ: olyan ritka típusoknál (kivétel), jelenik meg leginkább, amelyek ritka példányok is (pl. bagoly).

A 8. ábra azt mutatja, hogy az egyes kivételes altípusokon belül nem volt egyenletes a megoszlás. Valójában csak az alacsony telítettségû paradigmáknál, a -v tövûeknél és a hangejtõknél van hatása a gyakoriságnak. Vagyis a Williams szindrómás személyek érzékenyek a gyakoriságra: túláltalánosítás akkor jelenik meg náluk, ha semmi statisztikai támpontjuk nincsen, ha az alacsony típus gyakoriság együtt jár az alacsony item gyakorisággal.

7. ábra: Hibázások elõfordulása a szabályos és kivételes tõtípusok esetén Williams szindrómásoknál

8. ábra Gyakorisági hatások a kivételes töveknél

9. ábra A -v tövûeknél a túláltalánosítás a gyakoriság és az életkor függvénye

Ezt mutatja egy további megfigyelésünk. Az alaktani hibázások száma, mint a 10. ábra mutatja, ezen a népességen belül összefügg a felidézett számokkal mért emlékezeti terjedelemmel. Az emlékezet befolyásolja azt, hogy menyire képes a gyermek átemelni az elem tároló rendszerbe (kivétellé tenni) az egyes szavakat.

Vagyis a disszociált rendszer két eleme között világos kölcsönhatás van, s a szigorúnak tûnõ disszociáció (jó nyelvtan rossz szókincs, jó készség rossz emlékezet) olyan keretben jön létre, ahol a gyakorisági, asszociatív hálózati hatások érvényesüléséhez több bemenetre van szükség. Van tehát kettõs rendszer, de ezek szembenállása mégsem olyan áthidalhatatlan. Együtt oldják meg ugyanis azt a feladatot, hogy a nyelvre vonatkozóan egyedi és átfogó információkat is tároljanak.

10. ábra Emlékezeti terjedelem és az alaktani hibázások

Mi köze mindennek a tudatosság kérdéséhez?

Procedurális és deklaratív tudás kettõsségének feltételezése a nyelvben elvezet a tudni mit és tudni hogyan jellegû tudások régi filozófiai megkülönböztetéshez. A mai emlékezetkutatásban számos olyan javaslat van, melyek szerint tudni mit jellegû tudásunk inkább az elülsõ agyi területekhez kapcsolódna, míg a tudni hogyan jellegû tudásunk inkább a hátsó, temporális és fali lebenyi területekhez. Lehet, hogy a kettõs disszociációs elméletekben talált eltérések grammatikai, szabály alapú és lexikai folyamatok között valójában a tudni mit jellegû és a tudni hogyan jellegû tudások eltérésének feleltethetõk meg. Az ügyes ember eljárásokat ismer, a mûvelt meg tényeket, hangzik nagymama klasszikus szembeállítása. Az ötvenes évekre Ryle (1999) és Polányi (1992, 1994) adtak filozófiai vértezetet ennek a szembeállításnak. Náluk ez mint tudni mit és hogyan, illetve mint az explicit és a hallgatólagos tudás kettõssége jelenik meg. Ezek paradoxona, hogy a tudatos hozzáférés általában csak az explicit, tudni mit jellegû tudásokhoz lehetséges, a kivételek, s nem a szabályok világához. A 3. táblázat megmutatja, hogyan is lehet párhuzamot találni Ryle és a mai kettõs modellek között.