Szécsi Gábor:

Az a tény, hogy manapság mind több nyelvelmélet tekinti megkerülhetetlen kérdésnek az agy és tudat problematikáját, egyértelmûen jelzi az ún. mentalizmus térnyerését a kortárs nyelvtudományban és nyelvfilozófiában.

A nyelvi performancia tényeit nem tisztán nyelvészeti elméletek alapján megközelítõ, így az ún. taxonomikus nyelvészettel szembeforduló mentalizmus pozíciójának erõsödését alapvetõen két dologgal magyarázhatjuk. Egyfelõl a mentalisták által kínált válaszok komplexitásával, másfelõl azzal a mind plauzilisebb elméletekbe torkolló, intenzív érdeklõdéssel, amelyet a pszichológusok, agykutatók, neurobiológusok tanúsítanak a nyelvvel, nyelvi kommunikációval és jelentéssel kapcsolatban.

Mindkét tényezõ hozzájárul ahhoz, hogy a tudat és az elme tárgyra irányultsága, azaz az intencionalitás problematikájának elõtérbe kerülése új megvilágításba helyezze a nyelv szinkrón leírásának alapproblémáit, a nyelvi tudással, annak mûködtetésével és elsajátításával kapcsolatos kérdéseket.

Elõadásomban egyfelõl azt kívánom érzékeltetni, hogy miképpen kerültek a nyelvi kommunikáció alapjait, a nyelvelsajátítás folyamatát taglaló elméletek gyújtópontjába a mentális világgal, a tudat intencionalitásával kapcsolatos kérdések. Másfelõl kitérek arra, hogy a szóban forgó elméleteket erõsítõ neurobiológiai hipotézisek miképpen gondolhatók tovább egy mentalista jelentéstani modell keretei között.
 

Az a nyelvész tehát, aki a mentalizmus kauzális felfogása mellett érvel, abból a kijelentésbõl indul ki, hogy egy nyelvelmélet ingatag alapokra épül, ha az nem utal mentális eseményekre és folyamatokra, ha nem tartalmaz olyan terminusokat, amelyek segítségével megfogalmazhatók a nyelvi kommunikáció alapját képezõ mentális mûveletek elvei.

Egy ilyen elméletnek a mentalista szerint a beszélõ kommunikációs képességének alapjául szolgáló mechanizmust az idegrendszer egyik összetevõjeként, mint agyi mechanizmust kell megközelítenie.

Nem véletlen tehát, hogy ez az elgondolás kedvezõ fogadtatásra lelt a tudat és az intencionalitás problematikája iránt immár nyitott nyelvfilozófusok körében. De mivel magyarázható ez a mentalista tézisek iránti nyitottság a kortárs analitikus filozófiában? Amennyire én látom, két kommunikációelméleti felfogás látványos térnyerésével.

Az egyik az a többek között H.P.Grice nevével fémjelzett megközelítés, amely a nyelvi kommunikáció lényegét a kommunikációs szándék kifejezésében és
megragadásában látja. A másik koncepciót az empirikus nyelvpszichológia "kognitív vezérlési elv"-nek nevezi. Ennek a nyelvelsajátítás problematikájával kapcsolatos elgondolásnak pedig az a lényege, hogy a nyelvtani rendszer kibontakozását az azt megelõzõ gondolkodásbeli fejlõdés határozza meg.

Az elõbbi többek között Donald Davidson, John R. Searle, Jerry Fodor által újrafogalmazott feltevés lényege tehát, hogy a nyelvi kommunikáció akkor tekinthetõ sikeresnek, ha a vevõ képes megérteni valamilyen az adó szavai által kifejezett, de eredendõen nem nyelvi természetû mentális tartalmat.¹

Annak megítélésében viszont igen eltérõ álláspontok születtek, hogy voltaképpen miféle mentális tartalmakról is van szó, és hogy milyen természetûek az õket kísérõ attitûdök. Grice szerint például a kommunikáció folyamatában közvetített mentális tartalmak nem mások, mint a közlemények hátterében rejlõ intenciók. Azaz valamely kommunikatív aktus során a beszélõ oly módon kíván a kijelentésével valamilyen hatást elérni, hogy a hallgató felismeri ezt a szándékát.²

A kommunikációs intenció problematikája áll Davidson elméletének gyújtópontjában is, aki szerint a beszélõ elsõdleges intenciója rendszerint az, hogy olyan szavakat mondjon ki, amelyeknek a hallgató majd bizonyos igazságfeltételeket tulajdonít.³ Davidson szerint a sikeres kommunikáció mind a hallgató, mind a beszélõ részérõl feltételez egy a másik nyelvében szereplõ mondatok igazságfeltételeire vonatkozó elõzetes elméletet, amelyet azután a kommunikáció folyamatában egy ad hoc koncepció vált fel.

Fodor ugyanakkor ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy a kérdéses mentális tartalom végsõ soron nem más, mint a gondolkodás belsõ nyelvének valamely mondatával kapcsolatos elõzetes attitûd.⁴

David Lewis ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az adó által kifejezett mentális tartalomnak valamiféle elvont entitásnak - univerzáliának - kell lennie, amely - bár
független az individuális tudattól - valamilyen módon jellemzi az adót.⁵ Lewis ezeknek a mentális tartalmaknak a megértése, azaz a kommunikáció eredményessége
szempontjából igen fontos szerepet tulajdonít a nyelvi konvencióként felfogott hitelességnek és bizalomnak.

Fodor viszont úgy gondolkodik a kommunikáció folyamatát meghatározó konvenciókról, mint olyan támpontokról, amelyek révén a hallgatók sikerrel
következtethetnek az üzenetek specifikus tartalmára.

A jelentés-hipotézisek fogalmi alapjait vizsgálva azonban Fodorék nem kerülhetik meg e fogalmi alapok genézisének problémáját. Többségük számára
elfogadhatónak tûnik az, a kognitív vezérlési elv kidolgozói által sugallt általános feltételezés, hogy a cselekvések sokaságát kipróbáló gyermek már a tényleges
nyelvhasználatot megelõzõen képezi agyában a fogalmakat cselekvéseirõl, cselekvési vágyairól, e tárgyak tulajdonságairól. I. Schlesinger például a nyelvet
megelõzõen kialakuló alapvetõ fogalmi osztályokat olyan "helyzetelemzõ sémák"-nak tekinti, amelyek a gyermek saját cselekvésének fejlõdésére vezethetõk vissza.⁶

Miként J. Bruner is a gyermeki cselekvések, a felnõtt és a gyermek közötti tranzakciók világából eredezteti a nyelvet megelõzõ, alapvetõ megismerési kategóriák
kialakulását.⁷

Általában elmondhatjuk, hogy több nyelvpszichológus és analitikus filozófus helyezkedik arra az álláspontra, hogy a szemantikai és szintaktikai kategóriák alapjául
olyan pre-verbális fogalmi osztályok szolgálnak, amelyek különbözõ cselekvéseket, cselekvési szituációkat és magát a cselekvõt jelenítik meg az elsõ nyelvet
elsajátító gyermek tudatában.

Ami tehát ezekben a teóriákban közös, hogy megerõsítésükre kiváló lehetõséget kínálnak azok, a releváns agyi mechanizmusokkal kapcsolatos vizsgálatok, amelyeket korábban a mentalizmus nyelvész és nyelvfilozófus apologétái egyaránt sürgettek. S ebbe a körbe tartozhatnának például George Lakoff, Antonio
Damasio, Mark Johnson, Eleanor Rosch, Gerald Edelman vagy Patricia S. Churchland tudat és nyelv problematikáját érintõ elemzései is.⁸

Hadd illusztráljam mindezt egy - a fent említett szerzõk által - általánosan elfogadott hipotézissel.

E feltevés lényege pedig az, hogy az agy fejlõdése során a külvilág olyan leképzésére vált alkalmassá, amely azt tükrözi, hogy az milyen módosulásokat idéz elõ a
testben. Vagyis a környezetet úgy jeleníti meg, hogy amikor kölcsönhatás lép fel az organizmus és a környezet között, módosítja a test elsõdleges reprezentációit. Az
a tudás, amelyet például egy tárgy tapintásából vizuális vagy éppen egy akusztikai élménybõl szerez az organizmus, a cselekvõ testre vonatkozó referencia
rendszerben jelenik meg. E hipotézis szerint a szokásos perceptuális mûködések legtöbb esetében az észlelt tárgyaknak megfelelõ szenzoros rendszerrel, vagy
rendszerekkel együtt mûködik a szomatoszenzoros rendszer és a motoros rendszer is. Amikor tehát egy tárgyat megérintünk a bõr két helyi jelzést továbbít: az egyik
a tárgy formájára és mintázatára vonatkozik, a másik a tárggyal kapcsolatos cselekvésekre. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta testi feldolgozás elkerülhetetlen, vagyis a
tudat bizonyos értelemben elképzelhetetlen az ilyen jellegû megtestesítés nélkül.

Damasio szerint mindez két alapvetõ reprezentáció halmazt feltételez az idegrendszerben.⁹ Az egyik az ún. kulcsesemények megjelenítése az egyén emlékezetében.
Mit csinálunk, mit szeretünk, milyen tárgyakat használunk, milyen cselekedeteket végzünk leggyakrabban. A másik reprezentáció halmaz az egyén testének
elsõdleges reprezentációiból áll, például annak megjelenítésébõl, hogy egy adott tárgy észlelésére miképpen reagál az organizmus. Ebbe a körbe tartoznak a testi és
érzelmi állapotok is. Damasio felfogásában az ilyen típusú megjelenítések járulnak az "én" alapfogalmának kialakulásához. Azaz a szubjektivitás akkor bontakozik ki,
amikor az agy nem csupán valamely tárgy képzeteit hozza létre, nem csupán olyan képeket, hogy az organizmus reagál erre a tárgyra, hanem egy olyan képet is,
hogy a szervezet észlel egy tárgyat és arra reagál. Ez az alapvetõ neurális elrendezés Damasio szerint nem feltételez nyelvi tudást.

A nyelvi kommunikáció az evolúció folyamatában valószínûleg csak akkor jelent meg, amikor az ember már képessé vált bizonyos cselekvések végrehajtására és
kategorizálására, valamint arra, hogy a tárgyakról, eseményekrõl, kapcsolatokról tudatában képzeteket alkosson és ezeket rendszerezze.
 

A fentiekben taglalt feltevések plauzibilitását tekintve úgy gondolom, hogy egy mentalista jelentéselmélet szempontjából döntõ lehet, hogy mennyiben tudja adoptálni
ezeket az elgondolásokat. Érdemes tehát megkísérelni a fenti megközelítés tükrében új megvilágításba helyezni néhány már általánosan alkalmazott jelentéstani
kategóriát.

Egy ilyen jellegû kísérlet természetes kiindulópontja lehet a nyelvi és nem nyelvi cselekvések kognitív hátterét alkotó fogalmi összefüggések logikai elemzése. A nyelvi jelentés kérdése ugyanis az általam javasolt megközelítésben erõsen kötõdik ezeknek a tudat intencionalitását közvetlenül reprezentáló fogalmi kapcsolatoknak a problémájához. Ennek oka egyfelõl, hogy a jelölt dolog, azaz a detonátum fogalma rendszerint különbözõ komplexitású cselekvési szituációk kontextusában rögzül a
nyelvhasználó tudatában, másfelõl pedig, hogy valamely szó jelentésének szerves része a szó használatának fogalmi megjelenítése. E két tényezõ együttes vizsgálatával ezért olyan jelentéstani összefüggések megvilágítására nyílik lehetõség, amelyek ismeretében választ adhatunk arra, a mentalista modellek szempontjából központi kérdésre, hogy miképpen válhat a nyelvi tudás a fogalomalkotási készség függvényévé?

Induljunk ki tehát abból a feltevésbõl, hogy ha a különbözõ komplexitású nyelvi aktusok az intencionális cselekvések egyik - bár kétségkívül speciális - osztályához
tartoznak, a róluk alkotott fogalmak éppúgy részei a kognitív háttér asszociációs szerkezetének, mint valamennyi más típusú cselekvés fogalmi reprezentációja. Más
szóval, valamely intencionális nyelvi aktus végrehajtása éppúgy feltételezi a szóban forgó aktus fogalmi megjelenítésének tudati aktivizálását, mint valamennyi más
típusú cselekvésé. A nyelvi cselekvésrõl alkotott fogalmak így - hasonlóan más cselekvések fogalmi reprezentációjához - az adott cselekvés végrehajtásának
módjára vonatkozó tudást involválják. Ami tehát annyit jelent, hogy a megnevezési aktus végrehajtásakor aktivizálódik magának a megnevezési aktusnak a fogalma
is, tehát az a tudás, amely az adott szó használatának módjára vonatkozik. Amennyiben tehát elfogadjuk azt, hogy a nyelvi aktusok fogalmi reprezentációi is részei a
kognitív háttér asszociatív szerkezetének, úgy be kell látnunk azt is, hogy - hasonlóan valamennyi más cselekvés-fogalmunkhoz - e fogalmi reprezentációk is
különbözõ komplexitású cselekvési szituációk fogalmi reprezentációinak az elemeiként rögzülnek az elmében.

A fentiek tehát azt sugallják számunkra, hogy valamely szó használatakor képzettársítási viszonyok egész sora aktivizálódik a beszélõ tudatában. Ezek a viszonyok
azonban közvetlenül két fogalmi csomópont - a megnevezés tárgyáról, azaz a denotátumról és a szó használatáról mint intencionális aktusról alkotott fogalom - révén
válnak jelentésmeghatározó tényezõkké. A denotátumról alkotott fogalmunk tartalmát azok a képzettársítási viszonyok határozzák meg, amelyek ezt a fogalmat a
jelölt dologgal kapcsolatos lehetséges cselekvések és entitások fogalmaival kapcsolják össze a nyelvhasználó tudatában. A kérdéses asszociációs viszonyok léte
pedig abból a ténybõl eredeztethetõ, hogy a denotátum fogalma rendszerint különbözõ komplexitású cselekvési szituációk egymáshoz kapcsolódó fogalmi
megjelenítésének közös elemeként válik a kognitív háttér részévé. A szó használatáról alkotott fogalmunk tartalmát viszont azok a konceptuális viszonyok határozzák
meg, amelyek a szóban forgó fogalmat más nyelvi aktusok fogalmi megjelenítésével fûzik össze. Ezért jelenítõdhet meg minden egyes megnevezési aktus valamilyen
limitatív nyelvi cselekvés lehetséges elemeként az aktusok kognitív hátterében.

Mármost a fentiek szemantikai tanulságát megfogalmazandó végül is arra a megállapításra jutunk, hogy a szavak jelentésüket voltaképpen ezekbõl a használatuk
során aktivizált képzettársítási viszonyokból nyerik. Egészen pontosan azokból a relációkból, amelyek a szó denotátumáról és a szó használatának elemi aktusáról
alkotott fogalmakat a kognitív háttér képzettársítási rendszerébe kapcsolják. Mindez pedig a következõ jelentémeghatározást sugallja számunkra: Valamely szó
jelentése nem más, mint a szó denotátumáról és használatáról alkotott fogalmak asszociációs kapcsolata.

A fenti meghatározás szerint tehát a szavak jelentése két alapvetõ fogalmi összetevõre bontható. E fogalmi összetevõk révén azonban közvetve a szó jelentésének
részévé válnak azok a fogalmi viszonyok is, amelyek ezeket a fogalmi összetevõket más entitások és cselekvések fogalmaival kapcsolják össze. A nyelvi jelentés így
voltaképpen bonyolult fogalmi összefüggések egész sorát képes összefogni. Ezek a fogalmi összefüggések egyfelõl a denotátum fogalmát kapcsolják össze más
dolog- és cselekvés-fogalmakkal. A "könyv" szó például képes felidézni a tárgy fogalma mellett a könyv rendeltetésével, sajátos alkalmazási körével, a használathoz
kapcsolódó különbözõ cselekvések képzeteit is. Másfelõl pedig egy szó jelentéstartománya olyan fogalmi viszonyok csomópontjául is szolgálhat, amelyek a szó
használatáról alkotott fogalmunkat más nyelvi aktusok képzeteivel köthetik össze. A "könyv" szó jelentésének így válhatnak például elemévé azok a fogalmi
kapcsolatok, amelyek a könyv szó által felidézett létezõket és cselekvéseket jelölõ szavak ("címlap", "fejezet", "olvas", "fellapoz", stb.) használatának fogalmát a
"könyv" szó használatának fogalmi reprezentációjához kapcsolják.

Hogyan határozhatjuk meg mindezek alapján a nyelvi kommunikációt determináló mentális folyamat lényegét? Úgy gondolom, oly módon, hogy egyfajta, az esetek
többségében nem tudatosuló választásnak tekintjük. Mégpedig a nyelvi jelentést alkotó fogalmi viszonyok formájában rögzült lehetséges szintaktikai struktrúrák
közül. A lexikai jelentés e folyamat eredményeképpen aktivizált szeletét tekintem a továbbiakban a közlés során felhasznált nyelvi elemek szintaktikai jelentésének.
Valamely szó szintaktikai jelentését tehát olyan asszociációs viszonynak foghatjuk fel, amely a denotátum és a megnevezési aktus fogalmát a mindenkori
kontextusban aktivizált fogalmi relációk csomópontjaiként kapcsolja össze. Az pedig, hogy a lexikai jelentés melyik szegmense válik egy konkrét közlési aktus
fogalmi reprezentációjának az elemévé, az adott kontextus jellemzõinek fogalmi megjelenítésétõl függ. Így például valamely névszó szintaktikai funkcióját - vagyis azt
a mondatrészi szerepet, amelyet egy adott nyelvi közlemény elemeként betölt - a mindenkori kontextus elemeként észlelet denotátum fogalmi megjelenítése határozza
meg. Nem véletlenül tartja tehát az általános nyelvész André Martinet a lexikai jelentés elemeként aktivizálódó szintaktikai funkciókat olyan jelenségeknek, amelyek
"megfelelnek a tapasztalat elemei és az egész tapasztalat közötti" relációknak.¹⁰ Vagyis Martinet valamely szó szintaktikai funkcióját arra a szerepre vezeti vissza,
amelyet a mindenkori kontextusban a szó denotátuma betölt. E nyelvi szerep Martinet által "indikátorok"-nak, illetve "funkcionális monémák"-nak nevezett mutatói
(az esetvégzõdések, elöljárószók, kötõszók, stb.) végsõ soron azoknak a fogalmi viszonyoknak a nyelvi kifejezései, amelyek a denotátum fogalmát a mindenkori
kontextus más elemeit is megjelenítõ mentális reprezentáció részévé teszik.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a szintaktikai jelentés a denotátum és a megnevezési aktus fogalmának egy konkrét kontextus észlelésekor aktivizált
kapcsolata, azaz a megnevezési aktus mindenkori szituációjának fogalmi reprezentációja. E fogalmi reprezentáció pedig közvetlenül annak a fogalmi egyeztetésnek az
eredménye, amely során a nyelvhasználó a lehetséges nyelvi aktusok közül a kontextusnak leginkább megfelelõt "választja ki". Természetesen minél egyszerûbb a
kérdéses nyelvi aktus, annál nagyobb a valószínûsége annak, hogy ez a fogalmi egyeztetés - miként az okozataként végrehajtott "választás" is - a nyelvhasználó által
nem reflektált mentális folyamatként jelöli ki a nyelvi elemek szintaktikai jelentésének tartományát.

Akár reflektált azonban ez a mentális folyamat, akár nem, a nyelvi elemek szintaktikai jelentése minden kontextusban feltöltõdik a fogalmi egyeztetés és az
okozatként megvalósuló kognitív választás intencionális tartalmával. Ez az a tartalom, amelyet tehát közvetlenül táplál a nyelvi jelentéseket meghatározó fogalmi
kapcsolat. S talán ez lehet az a tartalmi összefüggés, amely nélkül a szó, miként John Locke írja az emberi értelemrõl szóló értekezésében, nem lenne "egyéb mint
jelentéstelen zörej".¹¹

1. Lásd Donald Davidson: “Communication and convention”, in Inquiries into Truth and Interpretation, Clarendon Press, Oxford 1984, John R. Searle: Intentionality. An Essay in the Philosophy of Mind, Cambridge University Press, Cambridge-London-New York 1983, Jerry Fodor: Psychosemantics, MIT Press, Cambridge/Mass. 1987,

2. Grice álláspontjának részletes kifejtését lásd H.P. Grice: “Meaning”, The Philosophical Review 64 (1957), 377-388.o.; “Utterer’s meaning, sentence-meaning and word-meaning”, Foundations of Language 4 (1968), 225-252.o.

3. Donald Davidson: “Communication and convention”, id. kiad., 271-273. o.

4. Vö. Jerry Fodor: The Language of Thought, id. kiad., 106. o.

5. David Lewis: “Languages and language”, in Philosophical Papers, Oxford University Press, Oxford 1983, 163-189.o.

6. Lásd I. Schlesinger: "The Prediction of Utterances and Language Acquisition", in: The Ontogenesis of Grammar: A Theoretical Symposium (szerk. D. Slobin) Academic Press, New York, 1971.

7. Lásd J. Bruner: “From Communication to Language: A Psychological Perspective”, Cognition 3, 1975, 255-287.o.

8. Lásd pl. G. Lakoff: Women, Fire, and Dangerous Things: What Categories Reveal About the Mind. Chicago: University of Chicago Press, 1987,  M. Johnson: The Body in the Mind: The Bodily Basis of Meaning, Imagination, and Reason. Chicago: University of Chicago Press, 1987, G. Edelman: Bright Air, Brilliant Fire. New York: Basic Books, 1992, P.S.Churchland: Neurophilosophy: Toward a Unified Science of the Mind-Brain. Cambridge, MA:Bradford Books/MIT Press, 1986, A.R.Damasio and H. Damasio: "Cortical systems underlying knowledge retrieval: Evidence from human lesion studies", in Exploring Brain Functions: Models in Neuroscience, pp. 233-248, New York: Wiley & Sons, 1993, A.R.Damasio: "The brain binds entities and events by multiregional activation from convergence zones", Neural Computation, 1:123-132., 1989, A.R.Damasio: Lesion Analysis in Neuropsychology. New York: Oxford University Press, A.R.Damasio: Descartes tévedése. Érzelem, értelem és az emberi agy, AduPrint, Budapest, 1996, P.S.Churchland and T.J.Sejnowski: The Computational Brain: Models  and Methods on the Frontiers of Computational Neuroscience. Cambridge, MA: MIT Press/Bradford Books, 1992, G. Edelman: Neural Darwinism: The Theory of Neuronal Group Selection. New York: Basic Books, 1987.

9. Vö. A.R.Damasio: Descartes tévedése, id. kiad., 106-118.o.

10. A.Martinet: Grundzüge der allgemeinen Sprachwissenschaft, Stuttgart, 1963, 101. o.

11. John Locke: Értekezés az emberi értelemrõl II., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979. 15. o.