Oswald Spengler élete három korszakot fog át: a vilmosi Németországban látja meg a napvilágot, tölti el gyermek- és fiatalkorát; már csaknem negyven éves , amikor a császárság megbukik; nem túl hosszú élete végén néhány éven keresztül pedig a Harmadik Birodalom alattvalója. Ellentmondásos gondolkodói mûködésének színtere azonban mindenekelõtt az általa olyannyira megvetett Zwischenzeit , a weimari köztársaság másfél évtizede1. A köztes , átmeneti jelleget Spengler nem csupán a köztársaság idejére vonatkoztatja: véleménye szerint a valamibõl valamibe való átmenet már a vilmosi császárság alatt megkezdõdik , s még a hitleri érában is tart. A Zwischenzeit fogalma végsõ soron metafizikájának a következménye. A kultúra és a civilizáció periódusa közötti idõszakot nevezi így 2. Spengler alapvetõ gondolatai már nagyon hamar, jóval a háború elõtt körvonalazódnak. Erre nézve bizonyitékot szolgáltat huga, Hilde, aki közös kirándulásaikra emlékezve leirja, hogy bátyja már 1902-ben egy általa korszakalkotónak tartott nagy metafizikai munkáról beszélt neki 3. A Leipziger Neuesten Nachrichten számára 1922 november 22-én adott interjúban Spengler úgy nyilatkozik, hogy a rá döntõ hatást gyakorló történeti esemény az 1911-es elsõ marokkói válság volt. Ennek nyomán ugyanis az addig a fejében levõ anyag mintegy önmagától kezd meghatározott strukturát ölteni - mondja 4. Spengler gondolkodói útjának fontos állomását jelenti a császárnak, illetve a német nemességnek címzett, 1911 -17 között született két korai, kiadatlan emlékirat. Csíraformában mindkettõ tartalmazza a spengleri demokráciakritikának majd a késõbbi mûvekben koherens nézetrendszerré összeálló elemeit. A császárnak szánt írásban Spengler illuziónak nyilvánitja a népképviselet gondolatát , s kijelenti, hogy a továbbiakban ez már nem tartható fenn. A magukat demokratikusnak nevezõ pártok intelligensebb tagjai ezzel a ténnyel nagyon is tisztában vannak - jelenti ki. Elhangzik itt a késõbbiekben nagy elõszeretettel emlegetett motivum is, mely szerint a nép a politikának pusztán csak objektuma lehet , szubjektuma azonban semmiképpen sem 5. A választók nagykorúságának gondolata teljességgel elhibázott és használhatatlan - szögezi le. Ugyanakkor a másik emlékiratban arra a következtetésre jut, hogy a nemességnek le kell mondania elõjogairól,azaz, - mint arra Felken rámutat 6 - a konzervativ, felvilágosodásellenes gondolatkör nem zárja ki nála egy teljesitményelvû elit kinevelésének követelményét. Végül is a fiatal Spengler konzervativ monarchista. Ez azonban egyáltalán nem tartja õt vissza a vilmosi Reich évtizedeinek bizonyos kritikájától,hiszen a pejorativ-megvetõ Zwischenzeit terminust a császárkorra is alkalmazza. Életrajzi töredékeiben a századforduló korát olyan idõszakként festi le, ahol a lélek és a világ szembenáll egymással, s ezért az élet tanácstalanná és feszültségekkel terhessé válik. Végsõ soron - mondja, megelõlegezve nagy mûve problematikáját - a századforduló kultúra és civilizáció küzdelmének színtere 7. Spengler hatalomimádata és rajongása az imperializmus iránt a császári idõk szülötte. A német birodalom határainak kiterjesztését persze nemcsak õ véli elkerülhetetlennek , hanem például olyan neves szerzõ is, mint Max Weber, aki 1895-os freiburgi székfoglalójában nyiltan beszél a gazdasági expanzió szükségességérõl, ami persze csak a politikai érdekszférák kiterjesztésével lehetséges. A másik kortárs, Heinrich von Treischke írásaiban a hatalmi politikát részint szükségszerûségnek, részint pedig morális kötelességnek tekinti, és véleményét geopolitikai, szociáldarwinista és völkisch érvekkel kíséreli meg alátámasztani 8. Az oktatási rendszerbõl, s a hétköznapi családi és társasági légkörbõl sugárzó imperialista szellemiség magyarázza azt, hogyan jeleniti meg a gyermek Spengler a kamaszkori hatalmi fantáziáit. Elõször egy elképzelt afrikai birodalom történetét irja meg aprólékos részletességgel, demográfiai adatokkal, uralkodói családfákkal megtûzdelve, majd pedig egy Nagy-Németország vizióját festi meg hasonló alapossággal 9. Ez az elképzelt Németország valójában a bismarcki Reich kiterjesztése, mely diplomáciai eszközökkel vagy háborúkkal megszerzi magának Svájcot, Csehországot, Morvaországot, Hollandiát, Belgiumot és Ausztriát, bizonyos francia területeket, a Baltikumot Lengyelországot stb. Itt érdemes utalni a már többször idézett Spengler-biográfus, Detlef Felken véleményére, aki szerint a vilmosi éra kisebbrendûségi érzésének az alapja a német gyarmatbirodalom hiánya 10. Az ilyen inferioritási komplexus létezésének egyébként beszédes példája II. Vilmos császárnak a kinai boxerlázadás leverésére induló német expediciós hadtesthez intézett beszéde, ami a gátlástalan imperializmus és a kisebbrendûségi érzés sajátságos keveréke. A császár katonáit a lehetõ legbarbárabb viselkedésre szólitja föl: lehetõségük van ugyanis arra - mondja - hogy olyan történelmi nevet szerezzenek ezáltal maguknak és a németségnek, amilyenre csak a hunok és Attila tettek szert 11. A másik Spengler-életrajzíró, Anton Mirko Koktanek a vilmosi Reichet jellemezve arra a magyar történelembõl nagyon ismerõs megállapitásra jut, hogy ez az idõszak a látszatok kora, ahol semmi sem az, aminek látszik. II. Vilmos egy korcs és látszatkonzervativ, a gyors modernizáció feszültségeitól robbanásig megterhelt országnak a császára. A becsapás és az önbecsapás világa ez - summázza véleményét Koktanek 12. Mintha Bibó István megállapitását olvasnánk az 1867-es kiegyezés utáni Osztrák-Magyar Monarchiáról. Detlef Felken felhívja a figyelmet a németországi változások szociálpszichológiai hatásaira: a gyors fejlõdés következménye egyfajta kulturpesszimizmus, mely a haladás dinamikáját gyanúsnak és félelmetesnek érzi. A német helyzet specifikuma, hogy ez a modernizációs válság egybeesik a századforduló modernitásválságával13 Azt a lelkesültséget, mellyel Spengler sok más kortársához hasonlóan üdvözli a háború kitörését, sokkal többnek kell tekinteni elszigetelt egyéni reagálásnál. õ maga persze zárkózott és félrehúzódó alkatából kifolyólag nem vesz részt a zajos nyilvános felvonulásokon, nem úgy, mint például egy másik, késõbb nagyon is ismertté váló kortársa Adolf Hitler, akinek arca fölismerhetõ a háború kitörését lelkesen ünneplõ müncheni tömegrõl készült fotókon 14. A német szellemi élet nagyrésze Spenglerhez hasonlóan enthuziasztikusan reagál. Ezt a magatartást Thomas Mann úgy magyarázza, hogy õ és kortársai a háborút valamiféle nagy, megtisztitó és felszabaditó hatású eseménynek érezték, és ezért nagy reményeket fûztek hozzá 15. Ugyancsak Mann az, aki a háború kitörésekor részletesen leírja és elemzi a Nyugattal szembeni német averziót. Mann a századvég hanyatlását konzervativ módon a nyugati civilizáció pusztitó hatású behatolásából eredezteti. Szembeállitja egymással a német hagyománytiszteletet, a német rendet, a maga kötöttségeivel és vallásosságával, illetve a nyugati civilizáció vallástalanságát, és absztrakt szabadságfogalmát. Okfejtése szerint a németek számára meghatározó fontosságú a nemzeti elv, mig a nyugati liberális gondolkodás alapvetõen kozmopolita jellegû. A Németország és ellenfelei közötti hatalmi ellentéteket kulturfilozófiai sikra transzponálva mások is kultúra és civilizáció szembenállásáról beszélnek. Míg angol és francia nyelvterületen , ahol a kultúra-civilizáció dichotómia ilyen formában nem ismert, úgy érvelnek, hogy seregeik a civilizációért harcolnak a német barbárság ellen, addig a német oldal argumentációjában a német hadsereg a kultúrát védelmezi a dekadens civilizáció ellenében. Werner Sombart a háború elején megjelenõ könyvében például a németek és az angolok közötti fõ különbséget abban jelöli meg, hogy a német nemzet a hõsök nemzete, mig az angol a kereskedõké16. Friedrich Meinecke és Erich Troeltsch az 1914. év eszméiben pedig a nyugati individualizmus és liberalizmus korrekcióját látják, és az 1789-es francia forradalom általuk absztraktnak minõsített egyenlõségeszményével egy ún. organikus szabadságfogalmat állitanak szembe. Olyan gondolatok ezek, melyek néhány év múlva mintegy visszaköszönnek A Nyugat alkonyában. Az elsõ háborús év uralkodó eszméinek alapvetõen konzervativ gondolatköre pedig egy , szintén a háborús idõkben megjelenõ könyvcímhez kötõdik: Rudolf Kjellén: Die Ideen von 1914, Weltgeschichtliche Perspektiven címû mûvérõl van szó, amelyben a háborús célok egy eszmetörténeti keretbe ágyazódnak be. A szembenálló felek közül a nyugati hatalmak már 1789 óta a szabadság, egyenlõség és testvériség eszmekörét követik, mig Németország a kötelesség, a rend és a becsületesség ideáit védelmezi 17. Mint majd látni fogjuk, ebben a koncepcióban Spengler 1919-es írásának, a Preußentum und Sozialismusnak bizonyos alapgondolatai elõlegezõdnek meg. Messze legismertebb mûvének, A Nyugat alkonyának 18 elsõ kötete csak 1918-ban jelenik meg, de Spengler a mû megírását már a háború kitörése elõtt elkezdi. A Bevezetésben maga is megfogalmazza a kultúra és a civilizáció szembenállásának problematikáját. Végsõ soron ez jelenti a könyv gondolati magját: "A Nyugat alkonya, így szemlélve, nem kevesebbet jelent, mint a civilizáció problémáját...Valamennyi kultúrának megvan ugyanis a maga civilizációja... A civilizáció egy kultúra elkerülhetelen sorsa... A civilizáció az a legkülsõlegesebb és leginkább mûvi állapot, melynek elérésére az emberiségnek egy magasan fejlett fajtája egyáltalában képes. A civilizáció - lezárulás; valahogy úgy, ahogyan a létrejövõt a létrejött, az életet a halál, a kibontakozást a megmerevedés követi...A civilizáció a visszavonhatatlan vég , amely bensõ szükségszerûségtõl hajtva újból és újból beköszönt 19." Tehát két egymást követõ fejlõdési fázisról van szó, azonban Spengler nem csupán bizonyos társadalomtörténeti fenoméneket ír le, hanem - mint ez nála oly gyakran történik - ezek a fogalmak egy értékítélet kereteibe illeszkednek bele. Jelzi ezt többek között az, hogy a kultúra - civilizáció kettõssége egyben az élet - halál dichotómiájának is a szinonimája 20. Spengler egyfajta fatalizmussal a civilizációt a kultúrához képest kiüresedett állapotként jellemzi 21, ami azonban sorsszerû, tehát mindenképpen elkerülhetetlen . Ez az ambivalencia - ami nem csupán értelmi, hanem emocionális jellegû, mert sajátos Haßliebével egyszerre gyûlöli és csodálja a civilizációt - Spengler módszertani elõfeltevéseinek a következménye. Thomas Mann az, aki majd a háború után, - mikor is saját politikai véleménye és konzervativ alapállása gyökeresen megváltozik - nagyon találóan mutat rá Spengler értékelésének ambivalenciájára , s egyben arra is, hogy ez a kettõsség a szerzõ sajátos konzervativizmusának a következménye 22. A fordulat azonban Mannál is csak a huszas évek elsõ felében következik be, a háború alatt még õ maga is osztja a kultúra és civilizáció közötti konzervativ ízû különbségtételt,nem hagyva kétséget afelõl, hogy õ is a kultúra oldalán áll a lélek és társadalom, szabadság és szavazati jog, mûvészet és irodalom között folyó küzdelemben. A németség ekkor még nála is határozottan a lélek, a szabadság, és a mûvészet nemzeteként jelenik meg 23. Kultúra és civizáció kettõssége körvonalazódik egy újabb kortárs, Ferdinand Tönnies Gemmeinschaft - Gesellschaft fogalmaiban is. A Gemeinschaft az igazi és tartós emberi együttélés formája, organikus módon felépülõ emberi közösség, mig a Gesellschaft átmeneti jellegû, mesterséges és mechanikus képzõdmény. Valójában - ha a dolgot tágabb összefüggésekbe ágyazzuk be - 1914 eszméi az un. konzervativ forradalom gondolatkörébe illeszkednek bele. Ám - figyelmeztet Armin Mohler - ha ezt a fogalmat definiálni akarjuk, számtalan nehézséggel találjuk szembe magunkat. Programatikus használata - néhány 19. századi elõzménytõl eltekintve - Hugo von Hofmannsthal nevéhez fûzõdik. õ egy 1927-ben tartott beszédében használja, egy olyan mozgalom megnevezésére, mely a szabadság helyett kötõdéseket, az egyén helyett a közösséget,a szétszakitottság helyett pedig az egységet részesiti elõnyben 24. Mohler rámutat arra is, hogy a mozgalom összeurópai jellegû, kezdetei a francia forradalomhoz nyúlnak vissza, a felvilágosodás és a forradalom gondolatait opponálja. Német földön a konzervativ forradalomnak sajátos német ízt adó deutsche Bewegung eszmeköre eredetileg a francia racionalizmussal és az angol empirizmussal való szembenállást hirdette meg 25. A háborús összeomlás után a konzervativ forradalom a maga heterogén, egymástól sok tekintetben nagyon is különbözõ irányzataival egy új típusú jobboldalt jelent , mely a régitõl legfõképpen abban különbözik, hogy nem a tradició megõrzésére, hanem életképes tradició teremtésére helyezi a hangsúlyt 26. Erre a mozgalom egyik legismeretebb képviselõje Moeller van den Bruck 1923-ban kiadott híres könyvében a Das dritte Reichben mutat rá, amikor kifejti, hogy egy nép életében vannak bizonyos dolgok, melyeknek meg kell változniok, ám a változások mögött mindig ott van egy változatlan lényeg 27. Egy másik szerzõ, Georg Quabbe: Tar a Ri cimû mûvében ellentétpárokban foglalja össze a konzervativ forradalom és a liberalizmus szembenállását. Ezek közül a legfontosabbak: körmozgás és haladáshit ellentéte, közösség és individuum ellentéte,irráció és ráció ellentéte , autoritás és szabadság ellentéte. Mohler jelzi, hogy az oppoziciós párok közül talán a körkörös és a lineáris idõszemlélet ellentéte a legfontosabb. Ebbõl következõen szakit ugyanis a konzervativ forradalom a felvilágosodáshit optimizmusával, és ennek a következménye az a tény is, hogy a konzervativ forradalom szerzõi ugyan elfogadják a forradalom gondolatát, ám mindenféle forradalmi pátosz nélkül. A pátoszt itt ugyanis egyfajta rezignáció váltja fel. Mindenképpen lényegi eleme azonban ennek az újfajta konzervativizmusnak az, hogy a modernitással pontosan abban az ambivalens viszonyban áll, amelyet találóan jellemez Spenglerrel kapcsolatban, az eredetileg konzervativnak számitó, s az 1918-ban irott Betrachtungen eines Unpolitischennel a konzervativ forradalomra oly nagy hatást gyakorló, majd liberálissá váló szerzõ, Thomas Mann 28. Hermann Rauschning is ad egy , az elõbbitõl némiképp különbözõ definiciót az általa újkonzervativizmusnak mevezett jelenségrõl. Eszerint ennek jellemzõje az, hogy a tradició helyett a radikalizmust, kontinuitás helyett az újrakezdést, evolució helyett forradalmat, spontán módon kialakult formák helyett mesterségesen teremtett apparátust, önigazgatás helyett bürokratizmust, decentralizáció helyett centralizációt, sokféleség helyett uniformitást, egyéni kezdeményezõkészség helyett engedelmességet akar. Továbbá az individuum fölé helyezi a kollektivumot,a magántulajdonnal szemben az állami függést akarja megvalósitani, végül pedig elveti a kereszténységet, helyette valamiképpen a felvilágosodásból indul ki 29. Tehát végül is esetenként egymásnak ellentmondó elemek vegyitésérõl van szó, amely konkrét szerzõk vonatkozásában nagyon is különbözõ koncepciókat eredményezhet. Tudja ezt Mohler is, aki Oswald Spenglert a konzervativ forradalom táborába tartozó íróként tartja számon, jelezve azonban azt a nehézséget, amely Spengler mellett más kiemelkedõ szerzõkkel kapcsolatban is felmerül, hogy ti. nem lehetséges õket egy-egy megadott csoportba besorolni. Ugyanis mûveik egyszerre mutatnak ifjúkonzervativ, völkisch, nacionálforradalmár stb. ismertetõjegyeket 30. Mindenesetre A Nyugat alkonyának elsõ kötete már számos ponton jelzi Spengler politikai alapállását is, jóllehet ez itt többnyire implicit módon filozófiai - mûvészetfilozófiai gondolatmenetekbe beágyazott utalások formájában jelenik meg. A civilizációt jellemezve már itt is erõteljesen megfogalmazódik Spengler nagyvárosellenessége 31, és a demokráciával 32 kapcsolatos mélységes averziója. A mû egycsapásra ismert szerzõvé teszi Spenglert, aki 1919 intellektuális csillaga, mai terminussal bestsellerszerzõje lesz, s mûvei a következõ években sorra példányszámrekordokat döntenek meg. A siker egyik oka - számos más tényezõ, többek között a vereséghangulat mellett - az írás mûfaja. Thomas Mann egy 1922-es interjúban fejti ki, hogy a kor legolvasottabb mûfaja a tudományt és a mûvészetet egybeolvasztó, a világot szimbólumok együteseként felfogó intellektuális regény. Ez mûvészi szabadsággal kezeli a különbözõ szaktudományok tényanyagát, s azokból egy sajátos világképet komponál 33. Spenglert - az egész német társadalomhoz hasonlóan - sokkhatásként éri a német fegyverletétel, hiszen a háború alatt irott leveleibõl egyértelmûen kiderül, mennyire bízott a német gyõzelemben. Ez az álláspont összekapcsolódik Untergang-teóriájával, amennyiben az elkerülhetetlennek tételezett civilizáció korszakában vezetõ szerepet, egyfajta történelmi missziót szán Németországnak. Annak ellenére vélekedik igy, hogy az elkövetkezendõ korszakot a lélektelen amerikanizmus korszakának látja. Mindenesetre egy idõre félreteszi A Nyugat alkonya második kötetét, és megírja a már elsõdlegesen politikai szándékú Preußentum und Sozialismust 34. Mig A Nyugat alkonya elsõ kötete alkotója szándéka szerint is alapvetõen történetfilozófiai munka, addig a Preußentum und Sozialismus bevallottan politikai hatásra tör, s a mûfaját talán politikai esszéként lehetne meghatározni 35. A mû 1919-ben jelenik meg, s a bevezetõben Spengler leszögezi, hogy a szocializmus nem egyszerûen társadalomkritika, hanem annál több: vér dolga - mondja misztikusan. Mindenekelõtt kijelöli a mû feladatát: a német szocializmust meg kell szabaditani Marx befolyásától. Ezt követõen egy nagyívû történelmi tablót rajzol fel. A német és az európai történelem eseményeit a maga történetfilozófiai koordinátarendszerén belül elhelyezve, egy sajátos perspektivájú történelemképhez jut el. Ebben a németség teljesen egyedülálló sorsú népként jelenik meg, melynek történelme során a többi néptõl eltérõen háborúiban nem gyõzelem és vereség , hanem a gyõzelem és megsemmisülés között kellett választania 36. Az írás legjellemzõbb vonásai: mély és meggyõzõdéses antiliberalizmusa, demokráciaellenessége és forradalomellenessége. Ezek egy történetfilozófiai keretbe ágyazva jelennek meg. A politikai eszmék nem exportálhatók, az európai történelemben minden népnek sajátos történelmi útja van, s ez specifikus politikai ideák kifejlõdésével jár együtt. Sajnos a németség ezt nem vette figyelembe, ennek következtében története a Staufok idejének nagyszerû embereitõl a 19. század, Spengler által csak megvetõen Biedermannerei-nek nevezett alakjaiig az állandó hanyatlás képét mutatja. A folyamat végeredménye egy ideálokat kergetõ németség, mely sajátos karikatúráját produkálta az angol viszonyoknak 37. Az 1918-as német forradalom valójában nem egy meghatározott hatalom, hanem mindenféle hatalom elleni lázadás volt. Vezetõje Erzberger, egy alulról jött senki , illetve a szociáldemokrata epigonok. Tulajdonképpen - jelenti ki Spengler, nagyvonalúan mellõzve bármiféle érvelést - az 1918-as felkelést az irodalmi söpredék szervezte meg, s az utcai csõcselék segitségével hajtotta végre 38, hiszen ekkor a valódi szocialisták részben a lövészárkokban harcoltak, részben pedig az európai tömegsírokban feküdtek. A nyugat-európai forradalmak igazi földje Franciaország. A francia forradalmakban a francia rassz szadisztikus szelleme nyilatkozik meg. A legnagyobb hibájuk az öncélúság: a franciák a forradalmaikat értelmetlenül robbantják ki, és teátrálisan harcolják végig. Ezzel szemben az angolok mindazt amit a franciák szenvedéllyel, melodramatikusan és felesleges teatralitással csinálnak, azt tárgyszerûen , minden szinpadiasság nálkül hajták végre 39. Ám, ha a vizsgálódásba a németeket is bevonjuk, az elõbb emlitett két nemzettel való összehasonlítás az õ kárukra üt ki - állapitja meg keserûen Spengler - hiszen õk mindkét tipus karikatúrái. A megállapitást egy forradalom-tipológia követi: az angol a francia és a német forradalmak három különbözõ típust képviselnek. Az angol forradalmak tiszteletre méltóak, a francia forradalmak nagyszerûek, ezzel szemben a német forradalmak nevetségesek 40. Az angol forradalmak fõ motivuma a szabadság, a franciáké az egyenlõség, míg a német forradalmaké a közösségiség. A leírás akkor válik némiképpen elméletibb igényûvé, amikor Spengler fölteszi a kérdést: végül is mi egy-egy forradalom alapkérdése? Ez szerinte mindig egyén és közösség viszonyára vonatkozik, azaz egy forradalom legfontosabb dilemmája az, hogy az egyén lesz-e alávetve a közösségnek, avagy forditva, a közösség lesz-e alávetve az egyén érdekeinek. Három történelmi válaszlehetõséget különböztet meg, melyek a három nép inherens népi ösztönébõl [ der Instinkt] következik. Az ösztön Spengler életfilozófiai ihletésõ terminológiájában többnyire az intelligenciával állittatik szembe, mint egyértelmûen pozitiv életmegnyivánulás. Vele szemben áll a terméketlen, pusztító hatású kritikai gondolkodás.Az ösztön élet, az intelligencia a semmi elõszobája. Az angol ösztön a hatalmat az egyénnek adja, az angol forradalom valójában az egyén szabadságharca. Az eredmény az erõs egyéniségek diadala, liberalizmus és egyenlõtlenség. Valójában államról ez esetben nem is lehet beszélni. A francia ösztönbõl következõ forradalom eredményeként egyfajta anarchia áll elõ: sem az egyén sem a közösség nem jut hatalomhoz, nem lesz sem rend, sem pedig valamiféle alárendeltség. Nem is lehetséges ez másképpen - mondja Spengler - hiszen a francia forradalom Leitmotivja mindenki egyenlõsége, ami csak totális anarchiához vezethet. De a leginkább negativ módon a német forradalom itéltetik meg: ez ugyanis nem egy sajátos rassz ösztönébõl, hanem külföldrõl kölcsönzött teóriából születik 41. Ugyanis a sajátos német elképzelés - ami valójában nem az egész németségnek, hanem csak annak egy részének, elsõsorban a poroszságnak a sajátja, s ezért porosz ösztönrõl kell beszélni - szerint a hatalom az egész közösségé, s nem az egyéné. A porosz ösztön, ami Spengler gondolatvilágában nem annyira biológiai alapadottság, mint inkább egy sajátos kulturális tradició per definitionem kizárja bármiféle forradalom gondolatát. Ezen a ponton válik érthetõvé, miért is nevezi Spengler nevetségesnek a német forradalmakat. A porosz ösztönbõl következõ társadalomkép szerint a társadalomban minden egyénnek megvan a maga helye. Az egyének parancsolnak vagy engedelmeskednek, attól függõen, hogy milyen társadalmi státuszt foglalnak el. Ezt a társadalmi rendet nevezi Spengler autoriter szocializmusnak, melynek lényege az, hogy liberalizmusellenes, antidemokratikus, és természetesen forradalomellenes 42. Pontosan ezért nevetséges a német forradalom: hiszen valójában fából vaskarika, a német forradalmár mintegy a saját házát gyújtja föl. Ez az a pillanat, amikor az olvasó számára megvilágosodik a mû címében tételezett árukapcsolás: poroszság és szocializmus összeházasítása. Spengler értelmezésében ugyanis a szocializmus életforma, mégpedig a nyugati civilizáció életformája, lényege pedig a hatalom akarása. Itt kapcsolja a gondolatmenetbe Spengler a már A Nyugat alkonyából ismert kulturkör-elméletet, mely szerint a hatalom akarása a nyugati kulturának és civilizációnak alapvetõ karakterisztikuma , s ez a " dinamikus világérzés" egyben mélységes intoleranciát is jelent.Ami nem akarja átvenni az õ életformáját, azt a nyugati civilizáció elpusztitja 43. A spengleri szocializmus ezek szerint nem más, mint a hatalom akarása, ami a legtisztábban három nyugati népben testesül meg: a spanyolban, az angolban és a poroszban. Ennek a három népnek a története ugyanis a határokat nem ismerõ terjeszkedési vágyról tanúskodik, ami a kisstílû határviszályokba bonyolódó francia vagy olasz történelembõl olyannyira hiányzik. Az írás vezérgondolata az angol - porosz fejlõdés konzekvens szembeállitása. A divergencia végsõ soron a két nemzet különbözõ alapkarakterének a következménye. Ezt az alapkaraktert pedig Spengler szerint végsõ soron vissza lehet vezetni az eltérõ földrajzi környezet determináló hatására. Anglia szigetvolta következtében a viking szellembõl kifejlõdött az a sajátos angol történelmi típus, amely állhatatosan ragaszkodik a személyes függetlenséghez. Ezzel szemben a kontinentális közeg a német lovag rendi szellemébõl kifejlesztette a porosz történelmi típust. Ennek legfontosabb karakterisztikuma a feltétlen lojalitás egy személyek fölött álló közösséghez. Végsõ soron Spengler tehát a maga pszeudobiologiai - életfilozófiai rasszfogalma segitségével az individualizmus - kollektivizmus oppozicióját rajzolja meg, ehhez pedig hozzárendel egy másik oppoziciós párt ti. a kapitalizmus - szocializmus kettõsségét. Ilyenformán angol a kapitalizmus nemzete, mig a porosz a szocializmus nemzete. Mélységes különbség van az angol és a porosz ethosz között 44. Az angolok számára a munka ugyanis pusztán eszköz a gazdagság elérésére, ezzel szemben a poroszok számára a munka öncél, az élet kizárólagos értelme. Az írás legfontosabb következtetése: minden nemzetnek saját történelmi fejlõdési útja van, amihez sajátos, neki megfelelõ politikai forma tartozik. Ebbõl viszont Spengler számára logikai kényszeritõ erõvel származik az a konkluzió, hogy a speciálisan angol gyökerû parlamentális rendszer alkalmatlan Németország számára. A demokrácia is teljesen mást jelent a két országban: Angliában az esélyt arra, hogy mindenki gazdag legyen, mig Poroszországban esélyt arra, hogy bárki bármilyen rangot elérhessen 45. A szuggesztiv metaforákkal és analógiákkal sûrûn tarkitott gondolatmenet végkövetkeztetése egyértelmû: Németországnak, minden más országhoz hasonlóan saját történelmi útja és abban gyökerezõ politikai formája van, s ehhez minden körülmények között ragaszkodnia kell. A sajátos német út pedig valójában porosz: a nagy porosz katonakirályok munkálkodásának gyümölcseként létrejött, parancsoláson és engedelmességen alapuló porosz hivatalnokállam megvalósitását jelenti. Azonban - mondja Spengler azzal az Erbfeindkomplexusszal, ami mindig jelen van politikai ítéleteiben - ott van a már létezésével Németországra halálos veszélyt jelentõ belsõ ellenség. Ez pedig az idegen eszméket német földre átültetni akaró liberális baloldal. A legveszélyesebb idegen politikai eszme Spengler interpretációjában egyértelmûen a parlamentáris demokrácia, melynek lényegét lelkes propagálói alapvetõen félreismerik. Ez a politikai rendszer ugyanis ott, ahol egyedül létjogosultsága van, tehát Angliában sem jelent mást, mint egy hatékony - Spengler sajátos kifejezését használva " formában levõ" - kisebbség uralmát 46. Egyszóval a parlamentális kormányzás valójában a hamis látszatok játéka, ahol a demokratikus felszín oligarchikus valóságot takar, ezt azonban a német liberálisok nem ismerik föl 47. Anglián kivül a parlamentarizmus nemcsak egyszerûen használhatatlan, hanem kifejezetten méreg, ugyanis szétrombolja az illetõ társadalom szerkezetét. Mindezek Spengler felfogásában egyértelmûvé teszik, hogy a weimari demokrácia zsákutca, az organikus fejlõdés útjáról, a " német útról" való letérést jelenti. Nem áll azonban meg ezen a ponton, s azokat , akik parlamentális rendszert akarnak Németországban , azzal vádolja, hogy vagy õrültek, vagy pedig hazaárulók. A négy évvel késõbb keletkezett politikai írás a Neubau des deutsches Reiches 48 mind gondolatilag mind pedig stilisztikailag a Preußentum und Sozialismus hû folytatása. Itt is szisztematikus historizálás támasztja alá a politikai mondandót. Új elem a gondolatmenetben az, amely a német politikai életben érvényesülõ kontraszelekcióra mutat rá. A Bismarck által gründolt Reich parlamentarizmusában ugyanis a politikai pártoknak nem volt tényleges szerepük, nem voltak a társadalom valós részei, mint Angliában, hanem paraziták a birodalom testén. Mindennek legsajnálatosabb következményeként a valódi tehetségek nem a politikába, hanem az iparba mentek vagy pedig külföldre távoztak. A jobb- és baloldal között ismét csak egy sajátos kiválasztódás érvényesült, amennyiben a jobboldalon kétségkivül jószándékú emberek gyûltek össze,akik azonban nélkülözik a megfelelõ államférfiui képességeket. Spengler szerint egyébként nem pusztán német, hanem világjelenség a parlamentális demokráciákban, hogy a baloldalon van a nagyobb intelligencia, ám hiányzik a megfelelõ államvezetési gyakorlat, míg a jobboldalon megvan a megfelelõ érzület, a diplomáciai és államvezetési gyakorlat, ám hiányzik a megfelelõ intelligencia. Az egyetlen kivétel ez alól Anglia, ahol a konzervativok intelligenciában legalábbis egyenrangúak a liberálisokkal. Többek között ezért itt van az egyetlen konstruktiv módon mûködõ parlamentális rendszer. Spengler a bismarcki Németország bûnéül rója fel ezenfelül a német nép nem kielégitõ politikai iskolázottságát. Mindenesetre a weimari köztársaság az addigi negativ tendenciák folytatása: valójában egy olyan magáncég, melyet Németország kiaknázására alapitottak. Itt is, hasonlóan az 1922-ben megjelent A Nyugat alkonya második kötetéhez, a parlamentáris rendszer negativumait nem kiküszöbölhetõ esetlegességeknek, hanem a szisztéma lényegébõl fakadó sajátosságoknak tartja. A demokrácia a valóságban óhatalanul a pénz uralmához vezet: "... demokrácia és plutokrácia egyjelentésûek. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint szándék a valósághoz, elmélet a gyakorlathoz, ismeret az eredményhez. A kétségbeesett harcban, amelyet a világmegváltók és a szabadság megszállotjai a pénz hatalma ellen is folytatnak, az a tragikomikus, hogy ezzel éppen a pénz hatalmát erõsitik... a közvélemény szabadságához valójában hozzátartozik e vélemény kidolgozása is, ami pénzt igényel, a sajtószabadsághoz a sajtó tulajdona, ami szintén pénzkérdés, és a választójoghoz a választási harc, amely mindig is a pénzt biztositók igényeihez fog alkalmazkodni 49." Igazat kell adnunk Detlef Felkennek, aki szerint A Nyugat alkonya alapvetõen antidemokratikus mû50. Szerzõje mélységesen meg van gyõzõdve arról, hogy a parlamentáris demokrácia korszaka csupán egy elkerülhetetlen, ám átmeneti idõszak, amelyben a szabadság, egyenlõség és igazságosság eszméivel elõször kapitalista módon visszaélnek, majd pedig a demokráciát követõ cezarizmus idõszakában diktatórikus módon megsemmisitik az ezen eszmék alapját képezõ politikai formát 51. Végsõ soron Spenglernél a demokráciát illetõ bírálat kiindulópontja az alkotmányos teória és az alkotmányos valóság közötti elkerülhetetlen feszültség. Nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg az elitelméletbõl kiindulva Gaetano Moscas, Vilfredo Pareto, s a baloldaliként induló, ám végül a jobboldalon kikötõ Robert Michels 52, aki úgy vélekedik, hogy a demokrácia olyan ideál, melynek a megvalósithatósága nagyon is kétséges 53. Michels következtetése Spenglerhez hasonlóan az, hogy az oligarchizálódás elkerülhetetlen.Ernst Stutz szerint Spengler demokráciakritikája a leleplezés és a polémia között lebeg. Miközben szükségszerûnek tartja ezt a politikai formát, valójában a demokrácia fikciójával dolgozik.Politikai credóját tehát egyfelõl a demokrácia leleplezéseként, másfelõl pedig politikai próféciaként hirdeti meg 54. A demokráciakritikától elválaszthatatlan a sajtóra irányuló spengleri kritika. Mivel a parlamentális demokrácia valójában csak a hamis látszatok világa, a sajtónak lesz a dolga a hamis látszatokat valóságként prezentáló közvéleménynek a fenntartása és megteremtése. A demokrácia közvéleményének pluralitása valójában pszeudopluralitás:
"Mi az igazság? A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyûjtöget, hogy megállapitsa, mi is az "igazság" - ez az õ igazsága. A másik a pillanat nyilvános igazsága, melyrõl az okok és az okozatok tényvilágában valóban szó van, ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar, az az igaz...Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje õket...Nincs félelmetesebb szatírája a gondolat szabadságának mint ez. Egykor meg sem kisérelhették az emberek, hogy szabadon gondolkodjanak; most megtehetik, csak éppen képtelenek már rá. Arra gondolnak, amire gondolniuk kell, és ezt érzik szabadságnak 55."
A háború végén, illetve a köztársaság elsõ éveiben általánosan elterjedt Németországban a parlamenttel , a pártokkal, s egyáltalában a politikával szemben érzett mélységes és õszinte csömör. Pontosan az történik, amitõl huszonegynehány év múlva polikai eszmefuttatásaiban Bibó István olyannyira óvja a majdani, békekötés utáni Európát: a közhangulat a gazdasági válságot,a háborúvesztést, s az annak következményeként a legyõzöttre kényszeritett békét elválaszthatatlan módon összeköti a parlamentáris demokráciával, illetve egy következõ lépésben ezt a rendszert teszi meg olyan általános bûnbaknak, amely minden baj végsõ oka. (Nota bene: a bibói intelem természetesen éppen a weimari köztársaság sorsából levont történelmi tapasztalat következménye). De ez ügyben is bizalommal fordulhatunk az 1918-as év Betrachtungen eines Unpolitischenjének akkor még igencsak konzervativ módon nyilatkozó Thomas Mannjához, aki érezhetõ undorral és megvetéssel jelenti ki, hogy elege van a parlamentbõl, a Parteiwirtschaftból, mert ez az egész nemzeti élet pusztitó betegsége, ami mindent politikával fertõz meg. Nem akarok több politikát, legyen végre tárgyilagosság, rend és tisztességtudás - fakad ki az író56. A tõle megszokott hûvös iróniával rajzolja meg a vesztes háború utáni német közhangulatot Márai Sándor: " A német nép, mely új alkotmánnyal, szabadságjogokkal ajándékozta meg magát Weimarban, nem bírt beletörõdni a szabadságba. Ebert, a nyerges, méltányos bölcsességgel uralkodott pártja megbízásából a zûrzavar fölött. A német szociáldemokráciának e pillanatban kezében volt a hatalom. Sem élni, sem visszaélni nem tudott vele...Az idegenek kosárszámra hordták a külföldi pénzt az olcsó Németországba, s a németek papírhitelért tömték meg a gyárak raktárait külföldi nyersanyagokkal. Mindenkinek volt dolga: csak a középosztály, a lateinerek és a hivatalnokok véreztek el, a fizetéses és nyugdijas középosztály tehetelenül adta át magát az "áremelkedés", a "drágaság" mártiriumának..A munkásság bonyolult bérmozgalmakkal sietett elejét venni a katasztrófának, de a középosztály hûdéses bénultságban szemlélte, mint dõlnek össze a kispolgári bálványok, mint röpiti ki õket ez a papirtájfun a nyugdijak, biztos jövedelelmek, megtakaritott pénzek, életjáradékok fedezékébõl.... A nagyipar és a bankok felfoghatatlanul gazdagodtak e hónapokban. Stinnes árnyéka lebegett föld és víz fölött. A középosztály eszelõs tehetelenséggel várta, hogy beteljen sorsa, az õrült farsang elsodorja 57." Minden bizonnyal igazat kell adnunk Armin Mohlernek, aki rámutat, hogy a következményeiben végzetesnek nem is a középosztály inflációs elszegényedése bizonyul, hanem egy ezzel együtt zajló, és sokkal mélyebb folyamat, amit õ Entbürgerlichungnak, elpolgártalanodásnak nevez. Hiszen - így Mohler - az anyagi alapjait elveszitó polgár szívében mégiscsak polgár marad, s az elsõ adandó alkalommal visszaküzdi magát a korábbi szintre. Viszont az Entbürgerlichung a polgári életforma és értékek fölbomlását jelenti 58 Ez ugyanis nem pusztán valamitõl elvezetõ, hanem valami felé vezetõ folyamat. A Preußentum und Sozialismusban Spengler a válság orvosságként az igazi nemzetinek minõsített két politikai irány, a szocializmus és a konzervativizmus pártjainak összefogását ajánlja. Ez a szocializmus persze a porosz szocializmus kell hogy legyen, melynek célja megegyezik a konzervativizmussal; ti. nem más, mint a hivatalnokállamhoz vezetõ porosz út. Nincs más lehetõség, - mondja Spengler - a demokrácia ma már önmagát túlélt politikai forma, az államnak modernizációra van szüksége, a konzervativizmus viszont csak akkor tud életképes lenni, ha tudatosan - a spengleri értelemben véve a fogalmat - szocialistává válik. Spengler álláspontja szinte definiciószerûen magán viseli a konzervativ forradalom gondolatvilágának bizonyos elemeit: a hagyományos konzervativizmustól való eltávolodás igényét, s ezzel együtt egyfajta modernizáció szükségességét. A baloldallal és a parlamentális demokráciával szembeni averziója nemcsak itt, hanem a többi politikai írásában is konstans elemként van jelen. A Neubau des deutsches Reichesben a weimari köztársaság vezetõit expressis verbis hazaárulással vádolja meg, mert ezek véleménye szerint Németországot adófizetõ gyarmattá, aféle európai Indiákká akarják degradálni, a saját legitimációjukat pedig teljesen függetlenné téve a belsõ viszonyoktól, külföldi hatalmak végrehajtó szerveiként kívánnak funkcionálni. A kivezetõ útként itt is a monarchia jelenik meg, hasonlóképpen a Preußentum und Sozialismushoz, melynek konkluziója a monarchikus elv és a sajátos porosz szocializmus elkerülhetetlennek ítélt kézfogója. Nem kell azt gondolnunk, azonban, hogy Spengler elutasitja a kapitalizmust. Errõl szó sincs. A civilizáció elkerülhetetlenségének tételébõl következõen a fausti lélek utolsó nagy történelmi teljesitményének az ipari civilizációt tartja, s konzervativizmusa dacára nagyon is futurista módon nyilatkozik a gépkorszakról. Németországnak, ha be akarja teljesiteni történelmi küldetését, ismét ipari világhatalommá kell lennie. Mindazonáltal megkülönbözteti az ipari tõkét a spekulativ tõkétõl, a pénztõkétõl: az elõzõ teremtõ, mig az utóbbi kizsákmányoló jellegû59. Antikapitalizmusa ez utóbbi ellen irányul. Meglehetõsen jók a személyes kapcsolatai bizonyos német nagytõkés körökkel, Paul Reusch például kevés számú barátja közé tartozik 60. Spengler munkásságával kapcsolatban az egyik legérdekesebb és legösszetettebb kérdés a fasizmussal való kapcsolata. Az erre vonatkozó értékelések meglehetõsen tarka képet mutatnak. Horst Möller a számára is nyilvánvaló distancia ellenére Spenglert a konzervativ forradalom számos propagandistájához hasonlóan a nemzetiszocializmus szellemi elõkészítõjének, Wegbereiternek tartja, jóllehet nagyon is közvetett és kevéssé konstruktiv értelemben 61. Detlef Felken kiemeli a Spengler szövegeinek interpretálása során jelentkezõ, és meg nem kerülhetõ problémát, hogy ezeknek teljesen más a kontextusa 1933 elõtt, mint 1933, vagy még inkább 1945 után. Emiatt a nehézség miatt alkották meg a prefasizmus kategóriáját, aminek a használatával elérhetõ az , hogy a szöveg világnézeti implikációi nem csupán mint a nemzetiszocializmus elõtörténete jönnek számításba, jóllehet akaratlan módon mégiscsak idetartoznak. Mindenesetre Felken figyelmeztet arra, hogy az a szellemi klíma , amelyben a nemzetiszocialista gondolatok megformálódtak nagyon is összetett, s a határvonalak a különbözó irányzatok között sokszor nagyon is elmosódottak 62. Anton Mirko Koktanek monográfiájában inkább a Spenglert a nemzetiszocializmustól elválasztó jegyeket hangsúlyozza, míg Armin Mohlernél a probléma egyszerre két dimenzióban jelenik meg: véleménye szerint, ha a konzervativ forradalomnak a nácizmus kialakulásában játszott felelõsségét firtatjuk, különbséget kell tenni a mozgalom mint egész és az egyes szerzõk között 63. Végül is, melyek azok a jegyek a spengleri teóriában, melyek a szerzõt hírbe hozták a nácizmussal? Több mindenrõl is szó van ezzel kapcsolatban. Elõször is bizonyos, a nemzetiszocializmus szótárában is jelen levõ fogalmak használatáról, másfelõl a cezarizmus szükségszerû eljövetelét jövendöló teóriájáról, harmadsorban pedig Spengler nagyon szuggesztiv, sokszor brutális metaforákat használó, az ellenfeleket és ellentétes álláspontokat agyagba döngölõ stilusáról. Kétségtelenül elsõsorban Spengler rassz-fogalma az, ami a mai olvasónak óhatatlanul a nácizmus fajelméletét juttatja eszébe. Láthattuk, hogy a Preußentum und Sozialismusban is sûrûn használta ezt a fogalmat, ahol is egy politikai formát az illetõ nép rasszából vezetett le. A Nyugat alkonyának köteteiben pedig a rassz (die Rasse) kategóriája centrális helyet foglal el. Azonban minden misztikus felhang és ködös tartalom ellenére Spengler kínosan ügyel arra, elhatárolja magát a primitiv völkisch, biológiai fajfogalomtól, és az ezen alapuló antiszemitizmustól 64. A Neubau des deutshes Reichesben élesen elutasitja a völkisch antiszemitizmust, mondván, hogy azok a bûnök, melyeket õ ostoroz, a németség bûnei, nem pedig - mint a völkisch ideológusok állitják - a zsidóságé. Az ilyesféle álláspontot korlátoltnak és laposnak nyilvánitja, s szembeállitja vele az angol rassz-ösztönt, mely alapvetõen befogadó lévén, képes minden idegent angolként elismerni, ha képességeit Anglia javára kamatoztatja 65. Detlef Felken szerint az olyasféle fogalmak Spenglernél, mint a die Rasse, Das Leben, das Blut, avagy a termékenység kultusza az életfilozófiától átvett organikus világképbõl következnek. A probléma abból adódik, hogy Spengler sohasem mondja meg, mit kell szó szerint, s mit kell metaforikusan érteni. A dolgot még komplikáltabbá teszi, hogy a századforduló után ugyanazokat a fogalmakat eltérõ tartalmakkal egyaránt használják biológusok, nacionalisták, életfilozófusok és faji ideológusok 66. A cézárizmusnak, a parlamentarizmus átmeneti idõszakát szükségszerûen felváltó egyszemélyi uralomnak a motivuma gyakran, szinte rögeszmésen visszatér Spengler mûveiben, de ezt az elgondolást a legrészletesebben a A Nyugat alkonyának második kötetében fejti ki. A nagyvárosi civilizáció gyökértelen korát szükségszerûen váltja föl a vér és a rassz erõinek hatalmát megtestesitõ diktátor 67. A cezarizmus-teória erõsen emlékeztet a Führer-Prinzipre, ám Spengler ezt valójában soha nem vonatkoztatja Hitlerre, akirõl több ízben is megvetõ hangon nyilatkozik. Annál inkább respektussal viseltetik Mussolini iránt, akit a cezarikus ideálhoz legközelebb jutott államférfiként jellemez utolsó nagy mûvében a Jahre der Entscheidungban. A kéziratból Spengler már több mint száz oldalt megír, amikor Hitler hatalomra jut, ennek ellenére a mûben nemhogy nem dícséri udvari költõként az új rezsimet, hanem kifejezett bírálatot is megenged magának a nemzetiszocializmussal kapcsolatban. Ezért Felken - jóllehet az a véleménye, hogy a könyv Spengler addigi álláspontjának további radikalizálódását tükrözi 68 - ezt tartja a nácizmus idején megjelent egyetlen rendszerkritikai munkának. Spengler nem elégedik meg a passziv szemlélõ szerepével, és a huszas évek elsõ felében megpróbál részt venni a politikai életben. Az az elképzelése, hogy meg kell szervezni egy jobboldali nemzeti páholyt, ami ellensúlyt jelentene a baloldali pártokkal szemben. Jóllehet - mint láttuk - a sajtóról meglehetõsen rossz a véleménye, jól látja, hogy a politikához publicitás szükséges 69, ezért amerikai mintára egy Hearstéhez hasonló sajtóbirodalmat akar létrehozni. Paul Reuschon keresztül kapcsolatba is kerül üzleti körökkel. Azonban az 1923-as Hitler-puccs romba dönti elképzeléseit. Egy levélben elkeseredve emliti, hogy ez az esemény volt az, amely szíven döfte az általa elképzelt jobboldali frontot 70. Mindazonáltal Spengler bizonyos gondolatai - vélhetõleg finánctõke-ellenessége - fölkeltik az NSDAP bizonyos baloldali személyiségeinek érdeklõdését. Gregor Strasser levélben kéri föl arra, hogy legyen egy tervezett nemzetiszocialista folyóirat munkatársa 71. Strasser szerint Spengler és az õ mozgalma hasonló célokat követ, s ez mindenképpen alapja lehet az együttmûködésnek. Koktanek szerint Strasser itt azt a hangot üti meg Spenglerrel kapcsolatban, mint a késõbbiekben azok az intelligens nemzetiszocialisták, akik meg vannak arról gyõzõdve, hogy Spenglernek az õ prófétájukká és a Harmadik Birodalom látnokává kell válnia 72. Spengler az együttmûködést ez esetben is - akárcsak a késõbbiekben -visszautasitja. Ám a nemzetiszocializmus antiszemitizmusa és populista demagógiája miatti averziója ellenére viszonya a párthoz ambivalens.Jóllehet Hitlert tökfejnek tartja, de úgy véli, a mozgalmat támogatni kell. Politikai szereplést 1925 után addigi kudarcai nyomán már nem akar vállalni, visszatér a tudományos munkához. Érdeklõdését a politika iránt persze nem adja fel, errõl levelei és a Jahre der Entscheidung egyaránt tanúskodnak. Tudjuk azt, hogy 1932-1933-ban többször is a nácikra szavaz, jóllehet most is zavarja a világos politikai koncepció hiánya, a völkisch jelleg, és az igazi vezéregyéniség hiánya 73. Az NSDAP hatalomrekerülése után viszont minden együttmûködést megtagad, emiatt aztán sajtókampány indul ellene. A fõ vádpont itt többnyire az -mint például azt maga Rosenberg is szemére veti -, hogy nem osztja a náci fajelméletet. Spengler 1933 jul. 25-én személyesen is találkozik Hitlerrel. Jóllehet a találkozóról ellentmondásos beszámolók állnak rendelkezésünkre, alighanem Hitler bizalmasának, Ernst Hanfstaeglnek lehet igaza , aki szerint Hitler kritizálja Spengler konzervativizmusát, mig Spengler nem titkolja Hitlerrel kapcsolatos megvetését 74. Detlef Felken a következõképpen vonja meg Spengler és a nemzetiszocializmus viszonyának mérlegét: jelentõs egyezések vannak Spengler és a náci párt célkitûzései között. Egyformán szembenállnak a Versailles-i szerzõdéssel, a weimari köztársasággal, a liberalizmussal és a marxizmussal. Mindketten német világhatalmat akarnak, s tudják, hogy ez erõszak nélkül nem valósitható meg. Viszont alapvetõ különbség van a célok ideológiai motivációiban. Spengler elutasitja a biológiai fajfogalmat, Hitler pártja viszont ebbõl kiindulva állit fel egy faji hierarchiát. Az Untergang-filozófia fatalizmusa és Hitler messianizmusa éles ellentétben áll egymással. Harmadsorban - mondja Felken - Spengler Hitlert a náci ideológiával ellentétben mindig is közönséges halandónak tekinti 75. A Spengler gondolkodástörténeti besorolásával kapcsolatos vitába új szempontokat hozhat Umberto Eco gondolatmenete. Eco a közelmúltban megjelent tanulmányában kifejti, hogy a fasizmus fogalma rendkivül diffúz és esetenként nagyon különbözõ gondolati tartalmakat takar 76. Néha két fasizmusnak mondott koncepciónak esetleg nincsenek is közös jegyei. Emiatt igen nehéz egy nézetrendszer fasizmussal való rokonságát elbirálni. Az olasz szerzõ Wittgenstein játék-fogalmát hívja segitségül. Eszerint a játékok olyasféle, ugyanabba a családba tartozó tevékenységek, melyek csak bizonyos "rokoni hasonlóságot" mutatnak fel. Mármost - mondja Eco - tételezzünk fel mondjuk négy különbözõ politikai csoportot, sajátos karakterisztikumokkal, amelyeket jelöljünk a,b,c,d,e,f, betükkel. Az 1. csoportot az abc , a 2. csoportot a bcd, a 3. csoportot a cde, mig a 4. csoportot a def jellemzõkkel lehet leírni. Könnyen be lehet látni, hogy az 1. csoport rokonságban áll a 2. és 3. csoporttal, hiszen közös karakterisztikumaik vannak. A 4. csoportnak közös karakterisztikumai vannak a 2. és 3. csoporttal, igy ezekkel szintén nyilvánvaló rokonságban áll. Ám, van-e rokonság az 1. csoport és a 4. csoport között, hiszen ezeknek nincsenek közös jegyeik ? Igen - mondja Eco - mert közöttük a 2. és 3. csoport közvetitésével hasonlóságok folyamatosan csökkenõ sorozata található. Eco 14 karakterisztikumát sorolja fel annak, amit õs-fasizmusnak (Ur-fascism)nevez. Ezek a következõk: 1. A hagyomány kultusza, amely szinkretisztikus jellegû. 2. A tradicionalizmus együttjár a modernitás elvetésével, és irracionális. 3. Az irracionalitás egyfajta cselekvéskultuszon nyugszik. 4. Az analitikus gondolkodás elvetése. 5. Elutasitja az egyet nem értést, ami a kritikai gondolkodás következménye. 6. Az õs-fasizmus egyéni vagy csoportos frusztrációból származik. 7. A társadalmi identitásától magát megfosztottnak érzõ nép számára az õs-fasizmus egyetlen privilégiumnak a nemzethez tartozást deklarálja. 8. A követõk megalázva érzik magukat ellenfeleik hivalkodó gazdagsága által. 9. A harc glorifikálása. 10. Elitizmus 11. A hõsiesség, mint a mindennapi életben kötelezõnek elõirt viselkedésforma. 12. A hatalom akarásának eszméjét átviszi szexuális térre. 13. Olyan populizmus, mely a népet önkényesen kezelt fikciónak tekinti. 14. Egy sajátos newspeak kialakitása. A hosszú kések éjszakája után Spengler végérvényesen meggyõzõdhet róla: ez a forradalom nem az õ forradalma. Élete végén belsõ emigrációba vonul, teljesen elszigetelõdik. Nem kis civil kurázsiról téve tanúbizonyságot, részt vesz az 1934 jun. 30-ának éjszakáján tévedésbõl meggyilkolt zenekritikus barátja, Willi Schmid temetésen, ahol beszédet mond, amelyben nem hallgatja el a halál körülményeit. Folytatja a Jahre der Entscheidungot, ám ez második rész már nem készül el. Mindazonáltal az eredmény többszáz cédula, amelyek a hagyatékban fennmaradnak. Ezekben többnyire a nácizmust bírálja. Sokatmondó és jól tükrözi álláspontjának legalábbis részleges módosulását a pártoknak a politikai életben játszott szerepével foglalkozó töredék. Bár változatlanul most is úgy vélekedik, hogy a pártnak, mint politikai képzõdménynek lényegi jegye a korrupció, de ha több párt van, ezek legalább egymás körmére tudnak nézni. Kontroll hiányában az egyetlen párt elnyom minden kritikát, a könyvekben, a sajtóban, a magánéletben egyaránt. Erre pedig azért van szüksége, mert ennek a kizsákmányoló hordának a léte az áldozat hallgatásán nyugszik 77. Egy másik cédula keserûen konstatálja a konzervativ forradalom és saját csõdjét: " Meg akartuk szüntetni a pártokat. Maradt egy: a legrosszabb."
Created: 24 November 1998 by Pluhár Emese