Elisabeth Crawford, a francia CNRS kutatóközpont munkatársa csinos vihart kavart egy látszólag jámbor tudományos közleménnyel. A Science magazin felkérésére írt rövid cikket arról, hogyan is látja történeti perspektívában a Nobel-intézmény mûködését. Azóta szegény nem tud hova bújni a sajtó érdeklõdése elõl. Hiába mondja, õ se nem politikus, se nem médiasztár, csupán szorgalmas kutató: politikatudományi és szociológusi elõ képzettséggel tudománytörténészként vizsgálja a tudomány intézményrendszerét, kivált a legnagyobb becsben részesített Nobel alapítványt.Õ volt az elsõ, aki az 1974-ben megnyílt Nobel Archívum anyagát tudósként tanulmányozhatta. Azóta könyveket, tanulmányokat írt eredményeirõl. Évente újítja meg szigorúan csak a tudósokra -- írókra, politikusokra nem -- vonatkozó adatbázisát, ahogy az ötven évig titkosan tartott dokumentumok újabb és újabb darabjai elõkerülnek a vastag falú raktárakból.
Eredményeire sokan kíváncsiak, köztük a magyarok is, akik szeretik a Nobel-díjat. Minden köztiszteletben álló versenyt szeretnek, amiben sikeresek, és amiben a sikerek értékét nem szokás kétségbe vonni. Márpedig a tudomány állítólag a legokosabbak versenypályája. Ráadásul komoly erkölcsi dicsfény is vetül rá, olyasféle fogalmakkal összekötve, mint az önfeláldozás, az emberiség boldogítása, némelykor a tudás fáklyája, az Olimposzról elrabolt tûz és hasonló mítoszok. A nagyon, nagyon jó tudósok közül a legzseniálisabbak és legfáradhatatlanabbak alkotják a legfelsõ elitet, és ennek az elitnek a szuperelitjét a Nobel-díjasok.
Indokolt levenni elõttük a kalapunkat. Az egész tudósközösség és persze a széles publikum számára is õk testesítik meg a szellemi teljesítmények elvileg elérhetõ maximumát: aki elnyeri mindenhol a világon különleges tiszteletben részesül. De ha már itt állunk hajadonfõtt, a tudománytörténészek azt javasolják, gondolkozzunk el egy pillanatra, a díjat odaítélõ tiszteletreméltó testület miféle elvek alapján ragad ki egy-egyet a halandó lángelmék közül és emeli fel õket a hallhatatlanok sorába.
A közvélemény mindig a gyõzteseket ünnepli. Eszébe sem jut, milyen ragyogó koponyák maradtak megkoronázatlanul. Crawford rendezett adatbázisa az 1901 és 1945 közötti idõszakot öleli föl. Ezalatt 92 gyõztest avattak, összesen körülbelül 500 jelöltbõl, akiket vagy ezer tudóstársuk jelölt. A jelölések összes száma mintegy 4000. Sokkal több tehát, akit méltónak tartanak rá, mint aki el is nyeri. Hiába kaptak jelölést olyan klasszikus csengõ nevek, mint a fizikus Arnold Sommerfeld összesen 74-et vagy a kémikus G. N. Lewis 42-t, sohasem kapták meg a díjat, ahogy Neumann János, Teller Ede vagy Polányi Mihály sem.
A Nobel-díj hihetetlen fontosságát azonban nem a kimaradtak, hanem a gyõztesek adják meg. A döntéshozók nem mulasztották el kitüntetni Röntgent, a Curie-házaspárt, Planckot, Einsteint, Bohrt, Heisenberget, Paulingot, Watsont és Cricket, a legeslegnagyobbakat.
Milyen elvek, ha tetszik, milyen elvi korlátok hüvelyezhetõk ki az esetek és a döntések mechanizmusa alapján? Mindenek elõtt a pozitivista, empírista tudományfilozófia, mely a kísérleti eredményeket messze többre becsüli az elméletalkotásnál. Ez magyarázza, hogy például Einstein nem a döntéshozók számára bizonytalannak tûnõ, ám a tudósokra igen nagy hatást gyakorló relativitáselméletért kapta meg kitüntetését, hanem a tapasztalathoz viszonylag közelebb álló fényelektromos-jelenség megmagyarázásért. A húszas évek után az elméleti munka értéke nagyot nõtt, de hátrányát sohasem egyenlítette ki.
A kísérletek elõnyben részesítése éppúgy 19. századi hagyomány, mint a tudományok merõben egyoldalú osztályozása. Ennek köszönhetõ, hogy kimaradtak például a csillagászok, geológusok és meteorológusok, hogy az olyan modern területekrõl, mint az informatika ne is beszéljünk. És kimaradt a matematika, vele a század egyik legbriliánsabb tudósa, Neumann János. Az osztályozás következtében nem kaphatnak Nobel-díjat a nagy mûszaki alkotók, beleértve Thomas Edisont vagy Kármán Tódort.
A Nobel-bizottság egyértelmû, ám vitatható szemléletmódja szerint a kis méretek, mikro kutatásai elõnyt élveznek a világegyetemre vonatkozó makro kutatásokhoz képest. Ennek megfelelõen például a magfizika vagy részecskefizika lényegesen több díjat kapott, mint a kozmológia vagy az asztrofizika.
Talán ezzel is összefügg az orvostudomány lényegével kapcsolatos rejtett állásfoglalás, amelyet szintén csak a pontos történeti kutatás mutat ki, mivel soha nem jelent meg valamiféle nyílt deklarációban. Elõszöris ezen a területen is fõleg a tapasztalathoz közel esõ eredményeket honorálja a Nobel-bizottság, ezen belül is a laboratóriumban elért eredményeket. A látványos klinikai sikerek, például a szervátültetés, a merõben új diagnosztikai módszerek nem számíthatnak ugyanakkora elismerésre, mint egy fontos molekula, mondjuk, az inzulin felfedezése, amely egyébként az egyik legkínosabb bakit is hozta a mindennél többre becsült díj történetében (az egyik társkitüntetett, Macloed, éppen nyaralt, ezért elvileg se lehetett jelen a felfedezésnél). Talán még elgondolkoztatóbb, hogy a bizottság a betegségek természetét milyen konzervatívan fogja föl. A személyiségpszichológia mint olyan eleve nem kaphat díjat. Olyan orvosok, mint Siegmund Freud, akik nagy hangsúlyt helyeztek a lelki tényezõkre a betegségek gyógyításában, nem bizonyultak díjra érdemesnek, míg Békésy György, az érzékszervek mûködését kutató ragyogó pszichofiziológus, fizikus elnyerte, mintegy bizonyítva a pozitivista, empírista beállítottságot.
A Nobel-bizottság filozófiai álláspontja nem csupán egyéneket emel vagy éppen nem emel a közfigyelem és közmegbecsülés hihetetlen magasságába; lényeges befolyást tud gyakorolni magára a tudományos kutatásra is. A kutatást ugyanis nem kizárólag valamely kérlelhetetlen belsõ logika formálja, mely szükségeszerûvé teszi, hogy a tudósok az egyik pontról átlépjenek a másikra. Hanem alternatívákat kínál, stratégiai meggondolásokat tesz szükségessé, végül egyéni döntésekre támaszkodik. Az ilyen döntéseket nagyban befolyásolja a potenciális Nobel-díj. Az a tény, hogy, mondjuk, 1955 és 1965 között milyen sok kémiai Nobel-díjat adtak fehérjekutatóknak, illetve a biológiai jelentõségû kémiai folyamatok kutatóinak éppúgy el segítette a terület intenzív tudományos kiaknázását, mint az, hogy ugyanebben az idõben az orvosi díjak jelent s részét a nukleinsavakkal összefüggõ rokonkutatások kapták. Nem könnyû eldönteni, vajon a reménybeli kitüntetés vonzotta-e a sok zseniális kutatót, vagy a sok zseniális kutató a kitüntetést.
A Nobel-díj mítoszához tartozik politikai függetlensége is. Ezzel erõs érveket ad ahhoz a nézethez, hogy a természettudomány fölötte áll a kicsinyes politikai civakodásoknak, önzõ érdekérvényesítésnek, pöffeszkedõ hatalommániának. A díj (illetve persze a bizottság) nagy érdemeket szerzett a látszat fenntartásában az elsõ világháború idején, amikor megvédte a tudomány jóhírét a tudós berkekben is elhatalmasodó politikai megosztottsággal szemben. Persze ha csak a magyar felmenõkkel rendelkezõ Bárány Róbert esetét nézzük, még az is kétségbevonható, vajon mindig szigorúan a tudományos teljesítményt honorálták-e. A hadifogságban súlyosan megbetegedett orvost alighanem a Svéd Akadémia mentette meg az életnek még akkor is, ha bécsi kollégái tudós voltát kétségbevonták, nem engedték, hogy professzori székhez jusson és etikai vétségekben is elmarasztalták. A második világháború idején pedig, amikor Hitler megtiltotta a német tudósoknak mind a jelölést, mind pedig a díj átvételét, a bizottság inkább szüneteltette a díj kiadását semhogy visszautasítással rontsa makulátlan hírnevét.
Az egyik legkülönösebb mítosz, amely belengi a díjat, két összefüggõ alapelvhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy csak konkrét személyek, mégpedig maximum hárman osztozva, és csak egy bizonyos felfedezésért adják, sok eredményt felmutató, szétágazó munkásságért nem. Az utóbbi szempont elõnyben részesíti a specialistát a sokoldalúval szemben, az elõbbi pedig a magányos cowboyt a csoportban dolgozókkal szemben. Azt sugallja, a tudomány a nagy emberek, nagy tetteibõl származik. Ezzel eltakarja a második világháború után mindinkább eluralkodó tendenciát: a nagy eredményeket hatalmas, néha több száz fõbõl álló csoportok, intézetek termelik ki, melyek tagjai egytõl egyig hozzájárulnak a nagy sikerhez és emellett számtalan kicsit kisebbhez. Lehetetlen megmondani, kié volt a döntõ szerep, egyáltalán mit értünk döntõ szerepen: egy technikai ötletet, kiváló számítást, mély elméleti meggondolást, vagy netán a szervezést és a projekt finanszírozásának elintézését. Carlo Rubbia 1984-ben kapott fizikai Nobel-díja ki is robbantotta a vitát errõl, azonban az odaítélés szabályai nem módosultak.
Bõven lehet tehát kérdõjeleket állítani a legokosabbak díja mellé. Azt azonban nem lehet eltagadni tõle, hogy jelentõsége rendkívüli. És azt sem, hogy mítoszt teremtõ vagy sem, az egyik legragyogóbb reklám a publikum, a széles közvélemény számára egyre nehezebben érthetõ és követhetõ tudománynak. Az átadás rituális aktusa, gyönyörû és felemelõ pillanatai sugallnak valamit, amelyre a tudománynak akkor is szüksége van, ha némelykor kissé félrevezetõ el feltevéseket is tartalmaz a tudomány egyre hatalmasabb, egyre iparibbá váló tényleges mûködését illetõen.

Created: 6. April 1999 by Pluhár Emese