Elhangzott a Filozófia az ezredfordulón c. konferencián, Kecskeméten, 2000. március 26-án
 

Bacsó Béla:

Filozófia mivégre?

 
 
 

 
Nem nagyon szokás manapság feltenni ezt a kérdést, magam is inkább foglalkozom vele vagy oktatom, mintsem azon töprengek; mivégre is a filozófiának nevezett tevékenység, s ha az, miféle célja és haszna lehet ennek? (Kérdés: egyáltalán, ez egy tevékenység?) Többnyire magától értetõdõnek vesszük, hogy van olyasmi mint filozófia, és az tematikusan és történetileg oktatható, elmondható, hogy egy adott korszakban a filozófia a következõ lényegi gondolatokkal ill. gondolatokban ragadta meg korát és annak "vélhetõen" legfõbb kérdéseit. Na persze Hegel Jogfilozófájának bevezetõje szerint a filozófia korának szülötte, s mint ilyen nem is megy azon túl, hanem gondolati foglalatát adja: "...ist Philosophie ihre Zeit in Gedanken erfasst". (Kérdés: nem joggal megy feledésbe a filozófia, ha egy kor szülötte csak?) Dilthey szerénységre intõ nézetét követve pedig állítjuk, s ez aligha vonható kétségbe: "A filozófiai problémák minden megoldása, történetileg nézve, az adott jelenhez és az abban betöltött helyzethez tartozik: az ember, ez az idõ függvényû teremtmény, míg az idõben tevékenyen mûködik, létezésének bizonyosságát/biztonságát abban leli fel, hogy az általa alkotott, mint valami tartós dolog kiemelkedik az idõbõl: ebben a látszatban alkot kedéllyel és energikusan." (A filozófia lényege 1907) (Kérdés tehát, hogy a filozófia mint tevékenység, nem kedvez-e annak a látszatnak, hogy urai vagyunk az idõnek, s mi több, tevékenységünk eredménye idõt-álló?) Persze írhatnánk azt is Jaspers fordulatával élve, hogy " a filozófia mindig velünk van" (Bevezetés a filozófiába 1953), amit azért ugye kevesen mondhatnak el anélkül, hogy mosolyt ne fakasztana egy ilyen kijelentés. Vagy talán érdekesebb, fõként itt, ma és nekünk, az, amit Adorno írt egykor a Negatív dialektika c. (1959-1966) mûvében: a gyakorlat beláthatatlan idõre elnapolódott, s minthogy a filozófia megszegte azt az ígéretét, hogy a valósággal egy legyen, vagy éppen annak közvetlenül megvalósításán fáradozna, arra kényszerült, hogy kíméletlenül kritika alá vegye önmagát. (Kérdés: volt-e valaha ilyen helyzetben, tehetett-e bármely filozófia ilyen ígéretet, s ha tett, amivel persze filozófiaként magát diszkvalifikálta, vajon egyszer és mindenkorra megszûnt-e minden gyakorlati vonatkozása?) Adornónak mégis igaza van, a filozófia azzal, hogy a világ átalakításának, vagy inkább egy valóság véghez-vitelének programját feladja és kellõ kritikával fordul önmaga felé, visszatér a nagy filozófiákra jellemzõ útra, nevezetesen, hogy nem alkot világnézetet, miként ezt Jean-Luc Nancy fogalmazta A filozófia elfelejtése (1986) c. könyvében. Persze tudjuk Husserl szigorú tudományként értett filozófiájának a célja ez, a hegeli filozófia histórikus felhígításának, azaz a világnézeti filozófiának a visszaszorítása, de egyben a világ visszanyerése a maga legtisztább pozitivitásában. Azaz a fenomenológia alapproblémái elõadás (1910/11) megállapítása szerint a cél nem más mint az empírikus szubjektum kiiktatása, ami után a fenomenológiai-egyedi lét többé nem lehet fenomenológiai élmény. Husserl ragyogó felismerése szerint a világnézeti filozófia és a világnézet hiánya egy forrásból fakadt, azaz a tudás objektivizmusa és a szigorú tudomány igénye szinte szétválaszthatatlanul keveredik egymással (lásd Leo Strauss A filozófia mint szigorú tudomány c. írását). Tartható-e és megóvható-e egyáltalán a filozófiatudomány ideájának idõ feletti ("supra-temporal", Strauss) képzete. Eugen Fink az 1968-as szép bécsi elõadásában (Világvonatkozás és létmegértés) pedig így fogalmazott: "Az ember nem szemlél elõbb, hogy aztán majd cselekedjék, szemlélés és cselekvés egységében egzisztál. Sohasem vagyunk szubjektumok, akik számára a világ a maga egészében 'tárggyá' lenne, semmilyen módon nem 'tolhatjuk félre', nem állíthatjuk be egy adott oldalon/egyoldalúan és mintegy magunk elé, mintha a világ világon-kívüli szemlélõi lennénk. A 'világ-színháznak' nincs közönsége, mely különbözne az ott játszóktól -, itt mindannyian együtt játszunk." (Kérdések: kiállja-e a filozófia a "világnézettanná" válás szirénhangjainak hívását? feladata-e a filozófiának, s egyáltalán, hogyan és mi által osztunk egy világot? közös világ részesei vagyunk-e attól, hogy látszólag egy idõben és térben élünk? hányszor igazolódott és igazolódik, hogy a világ-színház mégis csak színpadra és nézõtérre tagolódik, s a szerepek?, s van aki be sem jut, vagy éppen kitiltják onnan.) A husserli "humanitás ideájának" fenntartása az elmúlt század történése után aligha tartható fenn. Husserl maga mondta ki 1935-ös bécsi elõadásában (Az európai emberiség válsága és a filozófia), hogy az ész heroizmusa segíthet csak az európai hanyatlást megállítani, ez léphet fel azzal az idegenséggel és elidegenedettséggel szemben, amely eltérítette saját racionális életértelmétõl. A barbárságnak magát átengedõ európai gondolat és történelem után, beszélhetünk-e még a "végtelen észcélok történeti teleológiájáról", mint még Husserl tette a krízis teljes kibontakozása elõtt, amelyben a filozófia szellemét vélte felfedezni. Nem veszett-e el egyszer és mindenkorra ez a szellem? (Kérdés: nem akarjuk-e itt a filozófust ismét úgy beállítani,mint "funkcionáriust", aki valami rejtett helyen õrzi az észcélok minden idõben konvertibilis fizetõeszközét?) Heidegger Humanizmus levelének zárása szerint: "Eljött az ideje, hogy leszokjunk a filozófia túlbecsülésérõl és így arról is, hogy túl sokat követeljünk tõle. Ami a jelenlegi világínségben szükséges: kevesebb filozófia, de több figyelem a gondolkodásra; kevesebb irodalom, de a betû odaadóbb ápolása." (Kérdés: a nagy gondolkodó meg kell járja a saját Szürakúzáját, hogy ilyen szerénységet tanuljon? Nem ébred-e mindannyiunkban egy kísértés arra, hogy állásfoglalásunkat mint egyedül érvényest, sõt végsõt gondoljuk el? Nem szeretnénk titkon fõbb szerepet játszani a világ-színház deszkáin?) Sloterdijk például tavaly elõállt egyfajta regulával (Regeln für den Menschenpark. Ein Antwortschreiben zum Brief über den Humanismus, www.suhrkamp-verlag.de), néhány meggondolandó szabállyal az "ember-park" fenntarthatóságát és az ott található lények jól idomíthatóságát elérendõ. Rosszul hangzik, és sokan csak ennyit is hallottak benne, pedig csak azt kérdezte, ha már megtörtént, lehet-e egyáltalán az iszonyat és az iszonyatok megtörténését megakadályozni, "úrrá lenni az emberen aktuálisan kiütközõ elvadulási tendenciákon" (Sloterdijk). Hogy beszél ez az ember? Hát Heidegger nem azt mondta, hogy a betû ápolásának ideje jött el, vagy inkább úgy fogalmazhatunk, újra ki kell betûzni a megégett és szennyezett lapokon található írást. "Richtige Lektüre macht zahm", szelíddé, kezelhetõvé és könnyen alkalmazkodóvá tesz minket a helyes olvasat. Mit olvassunk, s mikor helyes az olvasásunk... Szóval itt vagyunk, posztracionalista, poszthumanista, posztmetafizikus, ki ahogy akarja, helyzetben vagyunk, mondhatni helyzetbe hoztuk magunkat, hogy végre "figyeljünk/tekintettel legyünk a gondolkodásra". Sloterdijk nem hagyta ki a tréfát, ennyit persze megérdemel Heidegger, hogy a meg-tért Heidegger, gyorsan megtalálta új olvasó közönségét - a franciákat. Jó, Heidegger nem volt egy nagy jellem, de azért az sem igaz, hogy egy szót, azt a szót nem mondta ki ( v.ö. Brémai elõadások: Einblick in das was ist 1949, G.A. 79.kötet). Sloterdijk érinti azt a lényegi elemet, amely ha nem is a husserli értelemben vett filozófiai szellemet árasztja szét a Földön, de legalább szerénységre sarkall a ki-gondolt világ- és emberreguláló jelentõségét illetõen, legalább némi immunitást ér el a barbarizmussal és a mindenkori humanista akaratnyilvánítások folytán leselkedõ barbarizmusokkal szemben, hiszen ez mindig tudni véli, hogy mi a legjobb és mi a legfõbb, mi a követendõ, s mely regula folytán érhetõ el, hogy azt be is tartsák. Montaigne idézi Anaximenész sorait Püthagorászhoz A nevelésrõl szóló esszéjében: "Mi okból foglalkozzam a csillagok rejtélyével, ott ahol mindennaposan tárul elém a halál és az elnyomás?" Besinnung ez, aminek Heidegger 1938/39-ben egy egész könyvet szentelt, s tett már akkor ajánlatot a meg-nem-zabolázott/rögzítetlen állat (Nietzsche) szelídebbé tételére. Sloterdijk ironikusan egyfajta "besinnliche Askese"-rõl beszélt, pedig ez valóban a gondolatba történõ begyakorlás, újra tanulni a gondolkodást: jelenti sok egyéb mellett azt az óvatos/létre tekintettel lévõ gondolkodást, amely folytán az ember önmaga elé kerül, mintegy magát vonja kérdõre, azzal, hogy kívûl kerül mindazon, ami "emberi". "In der Besinnung betritt der Mensch - vor sich her fragend - die Wahrheit des Seyns und nimmt so ihn 'selbst' in die hieraus entspringende Wesenswandlung hinein: in die Anwartschaft auf das Da-sein. Besinnung ist zugleich die Befreiung von der 'Freiheit' des 'Subjektums'... Besinnung ist die Überwindung der 'Vernunft', sei es als blosser Vernehmung des Vor-gegebenen (nousz), sei es als Rechnung und Erklärung (ratio), sei es Planung und Sicherung." (G.A. 66. kötet, 48.o.) Sloterdijknak igaza van, aszkézis ez, begyakorlás ez egy olyan gondolatba, amely folytán az ember valóban függõbbé válik mint a klasszikus szövegeket felmondó humanista. "A közelségre-hallgatás/engedelmeskedés (Horchen) megidézése, mely során az ember hallgatabbá és szelídebbé kell váljon mint a humanista a klasszikusok olvasásakor. Heidegger egy olyan embert akar, aki függõbbé/fülelõbbé válna mint egy puszta jó olvasó." (Sloterdijk) (Kérdés: ma nem ott tartunk-e, hogy szerencsés esetben valahogy összeállnak az írás jelei által kiadott jelentések?, hogy teljességgel bizalmatlanok vagyunk minden rögzülõ jelentéssel szemben?, v.ö. G.Gamm kitûnõ könyvét Flucht aus der Kategorie Suhrkamp 1994.) Majd egy évvel késõbb Heidegger fogalmazta meg A nyelv lényegérõl szóló elõadásában, hogy a Besinnung elválaszthatatlan attól a belsõ szótól (logosz endiathetosz, Augustinustól a gadameri hermeneutikáig továbbhangzó felfogás, a hermeneutika akroamatikus dimenziója a XVIII-XIX. sz.-i nyelvelméletben pl. Herder, Humboldt), amely a magammal folytatott beszélgetésbõl, a magam felé fordulásból mint kikérdezettségbõl ébred. Az ember így tesz különbséget, mert maga döntés elé kerül, ami elõl nem térhet ki. Ha még ért, magát érti az "intõ jelek" által. "Die Unterscheidung als Ent-scheidung." (G.A. 85. kötet, 145.o.) A filozófia folytonos begyakorlás a helyes választás meghozatalába, az ember miközben része és részese egy világnak, állandóan döntés elé állított, hiszen ami van, az örökkön nem-ugyanaz, tehát különbségekkel teli. Ennek jegyeit és jeleit kiolvasni és eszerint cselekedni, nem csekély feladat. "Die Unter-scheidung und die Wahrheit des Seyns 'Inzwischen'. (Entscheidung)." (Heidegger G.A. 85.kötet, 145.o.) Az emberi létben rejlõ köztesség ez, melyben az igaz és az igaznak vélt közti kölönbségtétel, létünk egészét éríntõen zajlik. "Der Mensch hat 'Prohairesis'" - fogalmazta Gadamer a jó ideáját tárgyaló mûvében, vagyis ha megértünk valamit, kellõ okkal döntünk valami mellett, vagy éppen ellene. A választást el lehet tolni magunktól, de a döntésre váró ismét jelentkezik, jelét adja annak, ami értésre vár. Persze semmit sem látunk be idõ elõtt, csak idõvel, azaz ha idõt adunk a kérdésbe foglalt jelentõségének, mint Th.Szlezák fogalmazta Platon értelmezésében, semmi sem kerülhet közlésre idõ elõtt (v.ö. Szlezák Platon lesen fro1993., 152.o.). Az ért valamit, aki maga értette meg, belátáshoz nem mások által jutunk. A Besinnung végsõ soron phroneszisz-t jelent, a "phronein jelentése gondolkodni, abban az értelemben, hogy valamit fontolóra veszünk, óvatosan meggondoljuk (Sich-besinnen, Bedachtsein)." (K.-H.Volkmann-Schluck Einführung in das philosophische Denken Klostermann 1965., 16.o., és v.ö. J.-P. Vernant - Die Entstehung des griechischen Denkens Suhrkamp 1982.) Itt még együvé tartozott a (be)látni és tenni, ezért a Besinnung nem csak az elgondolásra méltót, hanem a filozófia történetét magát is érinti (v.ö. Heidegger Besinnung G.A. 66. kötet, Klostermann 1997. 49.o.), hosszú történetének óvatos kérdezését is jelenti. Van még dolgunk.