Bence György:

Az ezredfordulóról - bevallom - semmi sem jutott eszembe. Ez persze talán csak földhözragadt gondolkodásomról árulkodik. De nehéz leküzdenem az érzést, hogy a filozófiában vagy a filozófiával folyó év január elsején valóban nem történt semmi. S arra sem mutat jel, hogy a pontosabb számítás szerint, jövõre kezdõdõ új évezred elsõ napján bármi bármi különösebbet várhatnánk.

Még a világ vissza-varázsosításával foglalkozó ipar sem tett ki magáért. Az instant babona és misztika nagybani elõállítóira és kolportálóira gondolok. Minden vállalkozó meg akarta elõzni a konkurenciát, s mire ütött volna a végítélet órája, alig maradt petárdájuk. Ám ez igazából nem tartozik ide. Bármennyire hajlamos is a nagyközönség ebbe az iparágba sorolni a mi tisztes akadémiai mesterségünket. Amiben - valljuk be - egynémely céhtársunk sem teljesen ártatlan. S amibõl - megintcsak tagadhatatlanul - mindannyiunknak van némi haszna.

Tudós körben komolyan vehetõ apokaliptikus várakozás csak egy elõzte meg az ezredfordulót. Nevezetesen a vezérkarok és pénzintézetek számítógépeinek megkergülése miatti félelem. Sajnos ez a világvége is elmaradt. Sokak szerint éppen azért, mert jóelõre számoltak vele a programozók. Ennek pedig alighanem van bizonyos filozófiai jelentõsége. Történelem-filozófiai.

A magamfajta kétkezi politikai filozófus azonban, aki örül, ha el bír pötyögni a számítógépen, ilyesmibe jobb ha nem ártja magát. Annál is inkább, mert van nekünk, politika-filozófusoknak egy korfordulónk, amelynek a múlt század végéhez, a 21. század kezdetéhez mindenképpen van némi köze, bár túlzás lenne millenáris jelentõséget tulajdonítani neki.

Szeretném elkerülni a pártjelvénnyé vált "rendszerváltás" és "rendszerváltozás" szavakat. Ezért inkább így mondom: A rezsimváltás, vagyis a közép- és kelet-európai kommunista rezsimek összeomlása, a maga nemzetközi politikai következményeivel együtt, akkora rendet vágott az egész világon, hogy a történészek hajlamosak 1989-ig számítani az 1914-ben kezdõdõ, un. rövid huszadik századot.

A politikai gondolkodás - filozófiai szinten is - összefügg a nagy politikai fordulatokkal. Hogy milyen mértékben, az persze egyáltalán nem magától értetõdõ. Nincs egyértelmû összefüggésben a változás nagyságával, esetrõl-esetre kell megállapítani.

A nagy francia forradalom körüli évtizedek új fogalmi keretet teremtettek a politikai gondolkodás számára. Sok eszmetörténész szerint máig e keretek között elmélkedünk. Mások viszont újabb, hasonlóan éles határt vonnak a múlt század végén, az elsõ világháború idején, vagy - hogy egy nagyot ugorjunk - az állítólagos posztmodern kor, az információs társadalom kezdetén.

Nem akarnék, szerencsére nem is kell állást foglalnom itt e grandiózus kérdésekben. Azért említem egyáltalán, hogy világossá tegyem: Távol áll tõlem ilyesféle korszakos igényeket támasztani a rezsimváltással kapcsolatban.

Jelentõs változás állt be a filozófiai igényû politikai gondolkodásban. De igazán új eszmék nem születtek. A mostanában elõtérbe kerülõ gondolatok korábban merültek föl, sõt határozott alakot is öltöttek. Csak nem bírtak felülkerekedni a hatvanas években kialakult, a hetvenes években uralkodóvá vált politikai filozófián.

Errõl a rezsimforduló körüli, s legalábbis részben, az európai kommunista rezsimek bukásával összefüggõ változásról próbálok vázlatos képet rajzolni. Azt remélve, hogy némileg külsõdleges volta ellenére sem lesz teljesen érdektelen.

Bár példáimat az egyszerûség kedvéért gyakran alacsonyabb szintrõl veszem, lehetõség szerint filozófiáról, politikai filozófiáról lesz szó, nem ideológiákról vagy a politikai gondolkodásról általában. Arról is csak leíró jelleggel. A leírás sokhelyütt kissé ironikusra sikerült. Sõt, ha úgy találnák, hogy karikatúrát rajzolok, vállalnom kell. Szolgáljon mentségül, hogy nem az egyes filozófusok szellemi teljesítménye fölött gúnyolódom. Azt ugyanis önmagában kell megítélni. Elõadásomban inkább egy eszmei konstellációról lesz szó, amely sok filozófus mûködésének eredõjeként alakult ki. Ezért nem is nevezem néven õket.

Elõször a bõ két évtizeden át uralkodó politikai filozófiáról beszélek. Majd az uralkodó nézet ellenzékérõl, pontosabban háromféle ellenzékérõl. Majd arról az új szemléletrõl, amely a kilencvenes években háttérbe szorította az uralkodó nézetet. Ez az új szemlélet túlságosan megosztott, hogysem valami új uralkodó nézetrõl lehetne beszélni, bár még kristályosodhat. Ám minden sokfélesége ellenére, jellegzetesen különbözik a hetvenes-nyolcvanas évekbelitõl.

Nos, térjünk rá a korábban bevettnek számító nézetre. Ez mindenek elõtt normatív politikai filozófia volt. Akár alkalmazott morálfilozófiának tekinthetjük. Méghozzá olyannak, mely így vagy úgy, de mindenképpen szilárdan megalapozott normákat kínál. (A legutóbbi pontra késõbb térek vissza pár szóban.)

Tartalmukat tekintve, a filozófiailag megalapozott elvárások elsõ csoportja az állam semlegességére vonatkozott. A kormányzatnak nem szabad a közjó valami olyan felfogását elõmozdítania, amely sajátos, tartalmas értékeken keresztül van meghatározva. Az ilyen értékek, az élni érdemes élet dolgában minden polgár maga dönt, csakis a maga számára. S ha a polgárok többsége egyetértene a jó élet valamilyen felfogásában, akkor sem szabad ezt - a kormányhatalom révén - rátukmálnia a kisebbségre.

Az elvárások második csoportja az alapvetõ szabadságjogokra vonatkozott. Nem megengedett pusztán azon az alapon korlátozni õket, hogy e korlátozás árán valamilyen, úgymond magasabb célt lehet megvalósítani.

Harmadszor és végül, a polgár csak bizonyos feltételek között tud élni a szabadságával. Ezért a kormányzattól elvárjuk, hogy - a szabadság érdekében is - megvalósítsa a társadalmi igazságosság valamilyen minimumát.

Semlegesség, szabadság, társadalmi igazságosság. Ez volt a tárgya az uralkodó politikai filozófiának. De legalább annyira jellemzõ, amirõl hallgatott. Politikai filozófia, de nem tér ki a politikai tevékenységre, a politika-csinálásra. S még kevésbé a politizálás valóságos alanyaira és színtereire. A csoportokra, mozgalmakra, pártokra, a nyilvánosságra. Nem terjed ki arra, amit újabban civiltársadalomnak nevezünk; ami a polgár és a kormányzat között helyezkedik el. Sõt, tulajdonképpen magára az államra sem.

Haladjunk tovább. Az uralkodó nézet ellenzékének irányzatait - az eddiginél is durvább leegyszerûsítéssel - három csoportra osztom. Mindegyiket az uralkodó nézet egy-egy nagy elvárásához kapcsolva.

Az elsõ a semlegesség követelményét veszi célba. Nosztalgikus republikanizmusnak nevezném. Egyik, talán legnagyobb képviselõjére, aki történetesen hölgy volt, azt mondta egy élesnyelvû kritikusa, hogy egész politikai filozófiáját a polisz-irigység hatja át. (Talán mondanom sem kéne itt: a freudi pénisz-irigységre célzott, nem valami finoman.)

De miért kellene egészen a szabad polgárok ókori közösségébe, vagy akár csak a múlt századi Amerika községi demokráciájába visszavágynunk, hogy végiggondolatlannak érezzük a semlegesség követelményét. Különösen akkor, ha az uralkodó nézet harmadik követelményével, a szociális igazságossággal együtt kell megállnia. Hogyan lehet az ehhez szükséges áldozatokat elvárni a polgárok gazdagabb részétõl, ha nem szabad közös értékek nevében azonosulniuk az állammal, az állampolgárok többségével.

A második ellenzéki irányzat az új baloldal volt. Ez magát a szabadság követelményét vette célba. Az uralkodó politikai filozófia által követelt szabadság mindenekelõtt az árutermelés - a minden emberi viszonyt pénz-viszonnyá változtató kapitalista piacgazdaság - szabadsága. Amit a magasabb emberi értékek nevében - így az új baloldal - igenis korlátozni kell.

Végül a harmadik ellenzéki irányzat, a libertárius konzervatizmus a társadalmi igazságosság követelményével fordul szembe. Ez a legismertebb, leghatásosabb. Bár inkább az intellektuálisan igényes politikai filozófián kívül. Érvei ugyanis nélkülözik az újdonság varázsát, bár ettõl még nem okvetlenül gyengék.

A javak újraelosztása fékezi a javak termelését. Akiktõl elvonják a javakat, azoknak korlátozza a szabadságát. Akiknek juttatják a javakat, azokat megfosztja autonómiájuktól.

A bevett nézet háttérbe szorulása nem úgy ment végbe, hogy az ellenzéki irányzatok foglalták el a helyét, úgy ahogy korábban voltak. Maguk is átalakultak közben. Az átalakulás viszont mindegyiknél egyazon irányban ment végbe, mégpedig a kultúra politizálódása felé.

Ami nem váratlan fejlemény a nosztalgikus republikanizmus esetében. Hiszen az mindig a politikai kultúrára irányult.

Az új baloldal politikai filozófiája ellenben teljesen áthangolódott. A töke uralma fölötti kritika helyét a modern, polgári kultúra fölötti kritika vette át. Ez persze korábban sem hiányzott belõle, de alá volt rendelve a kapitalizmus kritikájának. S miután a kapitalizmussal szemben csúfos kudarcot vallott az új baloldal, a kultúrkritikával, az életforma forradalmasításával viszont elsöprõ gyõzelmet aratott.

A libertárius konzervatizmus pedig - az életforma-forradalomra reagálva, de mégicsak meglepõ fordulattal - a kulturális neokonzervatizmussal lépett frigyre. Ami megintcsak kevésbé igényes, de annál hatásosabb gondolatokat produkált. Ahogy Margaret Thatcher mondta - ontológiai szempontból kissé zavaros módon: "Nem hiszek a Társadalomban. Ilyesmi nem létezik, csak egyes emberek léteznek - és vannak családok."

Emelkedjünk újra magasabb gondolati régiókba. Mi jellemzi most már, az erõteljes kulturális irányultságon túl, azokat a politikai filozófiákat, amelyek az elmúlt tíz évben vergõdtek uralomra. Itt megint címszavakra szorítkozom. De talán elég lesz, hiszen a párhuzamos filozófiai fejlemények más, nem politikai területeken, jól ismertek.

Az elsõ az, hogy feladják - vagy inkább boldogan maguk mögött hagyják - a korábban uralkodó politikai filozófia ismeretelméleti elõfeltevéseit. A mai politikai filozófiák hívei már nem gondolják, hogy az általuk megfogalmazott normatív elvárások valamiféle szilárd alapon nyugszanak. A racionalitás valamilyen, nehezen elutasítható fogalmán. Továbbá néhány minimális, alig kétségbevonató tapasztalati feltevésen; vagy még optimistább módon, a politikai kultúrában fennálló, sok mindenre kiterjedõ, szilárd és széleskörû konszenzuson.

Az antifundácionalizmus nem mindenkinél vezet teljes szubjektivizmushoz, bár ilyesmi is bõven elõfordul. Csakhogy az újabban túlsúlyba került politikai filozófiák, ha egyáltalán igényt támasztanak objektív érvényességre, egészen más forrásból merítenek, mint a régebbiek. Hogy milyen forrásból, arra végképp csak célozhatok. Ezért itt elnézést kell kérnem azoktól a nem-céhbeliektõl, akik megtiszteltek minket jelenlétükkel.

Mi, céhbeli filozófusok mind olyan tánciskolába jártunk, ahol Kantnak nevezik ama bizonyos kályhát. De az új politikai filozófusok nem "A gyakorlati ész kritikájá"-tól vagy "Az erkölcsök metafizikájá"- tól elindulva kezdik lépéseiket, hanem - jóllehet Kantnak ebben a mûvében egy csöpp politika sincs - "Az ítélõerõ kritikájá"-tól.

Másodszor, az új politikai filozófiának nem csak az ismeretelmélete új, hanem a nyelvelmélete is. A politikai kulcsfogalmak "lényegileg vitatott fogalmak". Angolul: "essentially contested concepts". Hiába igyekeztem megfelelõ magyar szót találni. A kontesztáció erõsebb kifejezés, mint a vita.

Tehát, lényegileg kontesztált fogalmak. Vagyis nem - nem csak - azért nem sikerül egyetértésre jutni a demokráciának, a szabadságnak vagy éppen magának a politikának a mindenki számára megfelelõ fogalmát illetõen, mert nem vagyunk hajlandók eléggé hosszan, a másik érveit kellõképpen megfontolva vitatkozni. Hanem azért, mert nem is lehetséges.

Amibõl megintcsak nem következik, hogy a fogalmak körüli feloldhatatlan konfliktusban csupán az érdekeknek és a szenvedélyeknek van szerepe, az észnek nincs. Bár - az elõbbiekhez hasonlóan - ez a szubjektivista álláspont is igen népszerû.

Harmadszor, a kontesztáció, a küzdelem, a harc - az új filozófia szerint - általában kiküszöbölhetetlen a politikából. Ezt szerencsére egy olyan filozófiatörténeti utalással lehet megvilágítani, amit biztosan megértenek a céhenkívüliek. Az új politikai filozófia õse ugyanis nem más, mint Nietzsche.

Végül - s ezzel kap filozófiai értelmet a kultúra már említett politizálódása - a harc célja a kulturális identitás elismertetése.

A politikai cselekvést - mondják az új szemlélet hívei - nem csak érdekek mozgatják. Az érdekek dolgában mindig meg lehet alkudni, ettõl még nem adjuk föl magunkat. A politika küzdelem - mondják - nem csak véleménybeli különbségek körül forog. Az ilyesmit meg lehet vitatni. Ha nem jutunk egyetértésre, elnapolhatjuk a vitát azzal, hogy amíg vissza nem térünk rá, tiszteletben tartjuk a másik álláspontját.

A politikai fellépéssel gyakran azt akarjuk megmutatni - sõt, némelyek szerint csak ez az igazi politika -, hogy milyenek vagyunk, kik vagyunk. Ebben a kérdésben pedig nem csak azt várjuk el a politikai közösségtõl, hogy ne legyen részrehajló velünk szemben. Egyenesen azt követeljük, hogy pozitív módon ismerje el, a maga értékes elemeként fogadja be a mi sajátos kulturális identitásunkat. S ha erre - az adott közösségben - nem látunk esélyt, akkor kényszerítõ erõvel felmerül a közösség felmondásának lehetõsége.

Persze az uralkodó kultúra nyomása alatt - tudvalévõen - fel is adhatjuk identitásunkat. De ettõl még megmarad az identitás-politika különleges kényszeritõ ereje az érdek- vagy a vélemény-politikához képest. Ezt a közkeletû politikai gondolkodás is elismeri. Igaz, jobbára csak szemérmesen, mert félünk az erõs belsõ kényszer által gerjesztett erõszakos fellépéstõl.

Hasonlítsuk csak össze, hogyan reagálunk a következõ, az egyszerûség kedvéért némileg stilizált esetekre:

- az ír vagy palesztin nemzeti mozgalom erõszakos megnyilvánulásai;

- mohamedán vagy zsidó fundamentalisták erõszakos fellépése - mondjuk - a szent ünnepek megzavaróival szemben;

- a kegyetlen és tudományos szempontból haszontalan állatkísérleteket végzõ laboratóriumok elleni merényletek;

- a fizikai összeütközésbe torkolló sztrájkok.

Az az érzésem, hogy bármennyire utáljuk is az erõszakot, hajlamosabbak vagyunk megérteni, ha az identitás forog kockán, s nem csupán valami erõs meggyõzõdésbõl vagy éppenséggel anyagi érdekbõl fakad.

Miért ne elégednénk meg - szokták szembeszegezni az új szemlélet képviselõivel - az állam semlegességével? A mi kulturális identitásunkat sem ismeri el az állam. A másokét sem. Épp ebben áll a semlegessége.

Az identitás-politika hívei tudnak válaszolni erre. Mondandójuk mindenképpen megfontolásra méltó. Hogy teljesen elfogadható-e, az más lapra tartozik.

A válasz ugyanaz, mint a tulajdon szabadságának szocialista kritikája. Csak egy más síkon, a kultúra síkján. Az új nemzedék - tanári tapasztalatból tudom - nem sokat tud a szocializmusról mint politikai eszmérõl. Ezért megismétlem a klasszikus közhelyet: A tulajdon szabadsága annak kedvez, akinek van tulajdona. Az állam semlegessége pedig annak, akinek a kultúrája amúgy is uralkodik.

Van egy másik oka is az identitás-politikával szembeni idegenkedésnek. Az ilyen politikát, bár nem szükségképpen erõszakos, mint az elõbbiekben sejteni engedtem, mindig beárnyékolja a türelmetlen fellépés, határesetben az erõszak fenyegetése.

A céhbeli politikai filozófusok idõsebb nemzedéke nem szívesen nyúl az erõszak parazsába. A hatvanas években sokan megégették a kezüket, s õk még emlékeznek az ötvenes évekre. Az új nemzedékbõl azonban jószerivel hiányoznak az ilyen skrupulusok. Belevetik magukat az identitás-politikába. S a türelmetlenség és az erõszak vádját azzal söprik félre, amivel minden radikális politika szokta - nem is alaptalanul: A türelmetlenséget és erõszakot nem mi hoztuk a világra.

Nyugat-Európában és Amerikában az új feminizmus a legelevenebb szellemû, legnagyobb hatású identitás-politika. Nálunk még nem kapott lábra, kétes értékû importcikknek számit. A kanbulik legjobb magyar hagyományát idézõ röhögés tör ki a magukat roppant haladó szellemûnek képzelõ, kozmopolitizmusukkal hivalkodó társaságokban, ha egy külországi egyetemrõl megtért honfi az ottani nõmozgalmakról mesél.

Nem itt a helye, nem az én dolgom, hogy elmélyedjek az új feminizmus filozófiájában. A történeti összehasonlítást így is meg lehet tenni. A hetvenes-nyolcvanas években uralkodó politikai filozófia petyhüdten apolitikus volt. Szinte büszkélkedett vele, hogy csak azt foglalja rendszerbe, amivel mindenki egyetért, akinek egy csöpp esze van, nem szédült utópista vagy hóbortosan romantikus. Ma viszont megint politikai akarat, tûz van a politikai filozófiában, s ezt jórészt a hölgyeknek köszönhetjük, ha szabad még így nevezni õket.

Az új identitás-politika egy másik, legalább ilyen nagy hatású változata viszont nagyonis otthonos a kelet-európai szellemi életben. A nemzeti identitás-politikára gondolok. Tizenöt-húsz évvel ezelõtt alig esett szó a nacionalizmusról a politikai filozófiában, vagy ha mégis, többnyire csupán azért, hogy undorral söpörjék félre. Ma pedig ez az egyik legszélesebb körben vitatott, legnagyobb érdeklõdést keltõ téma.

Nagyon messzire kerültünk a korábban uralkodó politikai filozófiától. Hogy ez mennyire örvendetes, mint a bevezetõben jeleztem, kívül esik eladásom tárgyán. Ígéretemhez híven, inkább arról kell beszélnem, hogy milyen szerepe volt a jelzett átalakulásban a kelet-európai rezsimváltásnak.

Mint mondtam, az elmúlt tíz évben nemigen merültek föl új gondolatok. Még kevésbé olyanok, amelyek Kelet-Európában keletkeztek volna a rezsimváltás elõtt, alatt vagy után. Bár a civiltársadalom politika-filozófiai fogalmának fölélesztésében és a körülötte kibontakozott vitában volt némi része a kelet-európai gondolkodóknak, elsõsorban a rezsimváltás elõtti idõkben.

Egészében véve azonban, inkább csak már régebben is jelen lévõ, de háttérbe szorult eszmék váltak dominánssá. Ebben viszont, hogy ez megtörténhetett, jelentõs szerepe volt a kelet-európai rezsimváltással járó történelmi fordulatnak.

Csak a legnyilvánvalóbb összefüggésre térek ki. A nemzeti függetlenségi törekvésekkel szembehelyezkedni, ez azt jelentette volna, hogy a nyugati hatalmak magát a rezsimváltást akadályozzák. (Egy pillanatra ez is megfordult a kollektív fejükben.) A rezsimváltás döntõ fordulata, a német újraegyesítés és a Szovjetunió felbomlása után pedig, olyan erõvel törtek felszínre a különbözõ nemzeti törekvések, hogy elfojtásukra gondolni sem lehetett többé. Csupán azzal volt érdemes próbálkozni, hogy keretek közé szorítsák õket. De ezek már az identitás-politika keretei voltak, mint pl. a kisebbségi jogvédelem. (Ugyanekkor, a szovjet katonai fenyegetés megszûntével, tehát ennyiben megintcsak a rezsimváltás következtében, Nyugat-Európában is nagyobb teret kaptak a különféle nemzeti és etnikus autonómiák.)

Ezek persze nem filozófiai, hanem vaskos reálpolitikai összefüggések. De hatásuk érzõdik a legakadémikusabb politikai filozófián is. Hadd említsek egy apró példát. Húsz évvel ezelõtt kiterjedt bibliográfiai kutatással is csak egyetlen frissebb elméleti monográfiát találtam a szecesszió, a nemzeti elszakadási törekvések témájáról. Ma ugyanennek a kérdésnek hovatovább könyvtárnyi irodalma van, jórésze filozófiai jellegû.

Hadd foglaljam össze, amirõl beszéltem.

A hetvenes években uralomra jutott politikai filozófiát három, az állammal szembeni elvárással jellemeztem. Semlegesség. A szabadságjogok tiszteletben tartása. Szociális igazságosság.

Ellenzéki irányzatot is hármat különböztettem meg. Nosztalgikus republikanizmus. Új baloldal. Libertárius konzervatizmus. Az utóbbi, késõbb, kulturális neokonzervatizmussal együtt.

Azt állítottam, hogy mindegyik átalakult, némelyik a felismerhetetlenségig, mire megtört a korábbi szemlélet hegemóniája. Az átalakulás iránya mindegyiknél a kultúrának a politizálódása felé mutatott.

Az új politikai filozófiát az antifundácionalista ismeretelmélettel, a kontesztációs nyelvelmélettel, s magával a küzdelemmel, mint a politikum kiküszöbölhetetlen elemével, valamint a különbözõ identitások politikai elismertetésével mint a küzdelem tárgyával jellemeztem.

Ez persze csak étlap. Az egész elõadás olyan volt, mint a manapság divatos, édelgõ-mesélõ étlapok. Pár tréfásnak szánt magyarázat, történetecske az ételek neve után.

Ezért, mielõtt befejezném, hadd kínáljak ízelítõképp néhány falatot. Egy kisebbet és egy nagyobbat.

Úgy tíz évvel ezelõtt egy amerikai történésszel beszélgettem. Idõs, nyugdíj elõtt álló professzor volt, aki még a negyvenes években, a katonaságtól leszerelve ment egyetemre. Igazi, régivágású liberális.

Rezignáltan állapította meg, hogy teljesen felfordult a világ. Amikor õ volt fiatal, akkor az volt a gutgesinnt, haladó értelmiségi, aki szerint nem számít, hogy fiú-e vagy lány, fekete vagy fehér, protestáns vagy zsidó. A fõ az, hogy mind emberek. Ma ez - mondta - maradi dolog. Nagyon is számít, hogy fiú-e vagy lány. Minél inkább különbözik, annál inkább haladi.

A nagyobb falatot még nehezebb megemészteni, különösen a közönség katolikus részének.

Tudják, mi mindenért kért bocsánatot a március 12-i vasárnapon II. János Pál pápa? Nem kevesebb, mint a bûnök hét kategóriájáért: az egyház által elkövetett bûnökért általában; az igazság nevében elkövetett bûnökért, ami az eretnekek üldözését és a pogányok erõszakos térítését jelenti; a kereszténység egysége elleni bûnökért; a zsidók elleni bûnökért; az emberi jogok elleni bûnökért.

Ez eddig öt kategória. Amibõl legalább négy olyan, hogy az egyház mint egyház sajátos mûködésével függ össze. Ez sem csekélység. De - számomra, nem lévén katolikus - az igazán megrázó az utolsó kettõ volt. Olyan bûnökért is bocsánatot kért a pápa, amelyek legalább ennyire a világi hatalom bûnei, ha nem még inkább: A faji és etnikai kirekesztésért, sõt a kisebbségi kultúrák iránti tisztelet hiányáért. Végül a nõk méltósága elleni bûnökért.

Hiába keresnénk jobb példát arra, hogy milyen roppant szerepet játszik az identitás-politika a mai gondolkodásban. Ezért itt be is fejezem.