Boros János:

 
"A nemzeti büszkeség országok számára ugyanaz, mint az önbecsülés személyek számára: az önjavítás szükséges feltétele. Túl sok nemzeti büszkeség harciasságot és imperializmust eredményez, mint ahogy a túlzó önbecsülés arroganciához vezethet. De ahogy a túl kevés önbecsülés megnehezíti a személynek, hogy morális bátorságot mutasson, ugyanúgy az elégtelen nemzeti büszkeség ellehetetleníti a nemzeti politikáról történõ energikus és hatékony vitákat. A saját országunkkal való érzelmi azonosulás azt jelenti, hogy végtelenül szégyelljük magunkat vagy izzóan büszkék vagyunk a történelem különbözõ szegmensei vonatkozásában. Ez az azonosulás szükséges ahhoz, hogy a politikai viták képzeletgazdagok és produktívak legyenek. Az ilyen viták valószínûleg csak akkor lesznek sikeresek, ha a büszkeség legalább is valamelyest ellensúlyozza a szégyent." (R3) Ezek Richard Rorty Achieving our Country címû könyvének nyitószavai, és azt hiszem, szûkebb hazánkra Magyarországra, vagy tágabb hazánkra Európára vagy az európai kultúrára minden további nélkül alkalmazhatjuk. Van min szégyenkeznünk, és van mire büszkék lennünk; szégyenletes történeti tetteinkkel szembe kell néznünk és olyan attitûdöket, struktúrákat kell kialakítanunk, hogy azok soha ne történhessenek meg újra. Ha vannak tetteink, amelyekre büszkék lehetünk, azt pedig morális erõforrásként kell használni arra, hogy egy jobb jövõ tervezetét kialakítsuk és megvalósításán fáradozzunk. Magyarország és Európa még nincs befejezve, és ha tennivaló van itt, akkor az értelmiségieknek hallhatóan hallatniuk kell szavukat.

A harmadik évezred kezdetén mindenütt összegzésnek és az eszmei, politikai vagy ideológiai újrakezdési kísérleteknek vagyunk tanui. Az új évezred sajátos módon nem csak egyszerû dátumváltás, hanem generációváltás, politikaváltás, technológiaváltás, életmódváltás, sõt talán az ember fel- vagy leváltása. Generációváltás, mert a kilencvenes években kezdik átvenni a gazdasági, politikai és kulturális irányító szerepet a háború után születettek, a béke, tehát a jólét és bizonyos értelemben a kényelem korszakának gyermekei. Ez új politikához, új nemzetközi és országon belüli viszonyokhoz fog vezetni, hiszen a történelem tanusága szerint a háborút nem látott nemzedékek mindig másként alakították közös életüket, mint akik életükben tapasztaltak valamilyen vérontást. Politikaváltás, mert a hidegháború végével és Európa újtípusú egyesülésével a politikai demokráciát immár egy földrész méreteiben kell megalkotni, tehát alkotmányozni. Technológiaváltás és életmódváltás, mert az elektronikus és informatikai forradalommal a változások olyan gyorsaságát éljük meg, mint soha a korábbi történelemben. A telefonnak ötven évre volt szüksége, hogy ötvenmillió használója legyen, a televíziónak tizenhárom évre, az internetnek pedig háromra. Az ember fel- vagy leváltásának pedig elõször a termelés, majd a mechanikus-computerizálható gondolkodás automatizációjában voltunk tanúi, és a géntechnológiai forradalommal a leváltás, ha jogi eszközökkel nem védjük a hagyományos embert, bizonyos értelemben teljesen megtörténhet.

E robbanásszerû változások korában, talán jobban mint valaha, szükség van az "elõgondolkodókra", azokra, akik idõben felismerik a problémákat, azokat meg tudják fogalmazni, megfelelõ helyen publikálni, vitára bocsájtani tudják, és megoldási javaslatokkal tudnak elõállni. Szükség van tehát jólképzett értelmiségi szakemberekre és generalistákra, akik a veszélyeket még felbukkanásuk elõtt jelezni tudják, és nem utolsósorban szükség van, egyre inkább szükség lesz filozófusokra, akik képesek a különbözõ egymással összefüggõ politikai, gazdasági, technológiai és kulturális területeket együtt kezelni.

A filozófusoknak ma elsõrendû feladatuk, hogy beleszóljanak a világ folyásába, hogy keressék és megteremtsék azokat a fórumokat, ahol hozzászólhatnak, beavatkozhatnak a történésekbe. Ha van értelme ennek a konferenciának, akkor egészen bizonyosan az, hogy magyarországi filozófusok, megismerve egymás gondolkodásmódját azon tanakodjunk, hogy melyek azok a feladatok, amelyek "feladásában" és "megoldásában" a magyar (de egyébként európai és amerikai) filozófusoknak részt kellene vállalniuk. A filozófusok és értelmiségiek különösen történeti "kísérleteik" sikertelensége eredményeképp újra meg újra visszahúzódnak a szemlélõ szerepébe. De azt hiszem, a huszonegyedik században a filozófusoknak újra cselekvõkké kell válniuk, be kell avatkozniuk a történelem, a politika vagy a társadalom menetébe.

A legfontosabb kortárs kérdések a globalizáció, az internet és a géntechnológia. Az említettek közül most a globalizáció néhány aspektusát szeretném röviden megemlíteni, pragmatikus, vagy inkább europragmatikus szemszögbõl. Europragmatizmuson egyfajta pragmatikus-politikai attitûdöt értek -- Európa számára. A pragmatizmusról azt hiszik, hogy amerikai filozófia, holott mint minden nyugati filozófia, ez is európai, és a pragmatizmust is mint gondolkodásmódot Európában találták ki, csak éppen Amerikában ültették a gyakorlatba. Most eljött az ideje, hogy az Európában kitalált gondolkodásmódot, Európában és Európára is alkalmazzuk. Hegel a világtörténet filozófiájáról szóló elõadásaiban felhívta a figyelmet, hogy Amerika a jövõ országa, a vágyott ország mindazok számára, akik unják a régi Európa történeti fegyvertárát. A fegyverek közt hallgatnak a múzsák, vagy átkelnek az óceánon. Úgy vélem, itt az ideje, hogy a demokrácia múzsáját és eszméjét visszahozzuk Európába és fõként Középeurópába.

A következõkben Európa és benne Középeurópa demokratizálódását sürgetve, három szempontot szeretnék megemlíteni, ezek: az európai tudat, az európai alkotmány és az európai kétnyelvûség.
 

Európai tudat

Azért beszélek európai tudatról és egyáltalán europragmatizmusról, mert nem hiszem, hogy az új évezred átfogó kérdései megfogalmazhatóak lennének magyar vagy kizárólagosan magyar kontextusban. Európa vagy egységes ország lesz, vagy nem lesz semmilyen. Amikor Európa azonosságát, tehát azonosságtudatát keressük vagy kialakítani akarjuk, akkor nem leíróknak kell lennünk, hanem normatívaknak. A legjobb európai eszmékkel Európát nem elmagyarázni kell, hanem arról beszélni, hogy milyennek kellene lennie. Rorty hangsúlyozza, "egy nemzetrõl szóló történeteknek nem pontos leírásoknak kell lenniük, hanem inkább kísérleteknek, hogy morális identitást hozzanak létre". (R13) Európa tudatáért csak akkor van értelme dolgoznunk, ha ez a tudat morális, az igazságosságra alapozott tudat lesz; hosszú távon semmi más nem lesz életképes. Ha egy ország "tudata" tehát alkotmánya és törvényessége nem az igazságosság elvein nyugszik, akkor annak nem lesz belsõ fenntartó ereje, és elõbb utóbb eluralkodik a káosz és az anarchia. Nem azon kellene vitatkoznunk, hogy milyen volt a múltunk, vagy mi rossz a múltunkban: habár mindennek a feltétele a helyes és végigvitt multfeldolgozás. Arról kellene beszélnünk, hogy milyen legyen az a történet, amelyet mi magunk hozunk létre, és amelyekrõl azt szeretnénk, hogy utódaink örömmel mesélhessenek gyermekeiknek. Olyan társadalomról, amelyben kevesebb az emberek által egymásnak okozott szenvedés, ahol a lehetõ legnagyobb tolerancia uralkodik, ahol a felfogások és életmódok lehetõ legnagyobb sokfélesége virágzik. Az ilyen társadalom még nem jött el, de hasonló módon gondolkodhatunk el róla, mint a moralitásról. A moralitás is olyan, hogy inkább a jövõ semmint a múlt kérdése. Aki a morált tekinti a legfontosabb cselekvési elvnek, az úgy érzi, moralitását még a jövõben kell kialakítani és nem már meglévõ dolog, amit õrizni kell.

Mindehhez vízióra lenne szükség és úgy látom, hogy ma ettõl érthetõ okokból mindenki irtózik. Pedig egészen egyszerû, mindenki számára érthetõ dolgokat kellene újra felfedezni és megfogalmazni, olyanokat, amelyekrõl mindannyian mindennap beszélünk. A társadalmi igazságosságot kellene érdeklõdésünk és törekvésünk középpontjába állítani, és ennek közegét, garanciáját az alkotmányosan biztosított demokráciát.

Az európai és a magyarországi demokrácát két oldalról közelíthetjük meg. Az egyik a személyes, a kreatív, a mindannyiunkat itt és most is érintõ oldal, a másik pedig az intézményes oldal. Az elõbbirõl Deweynál és Rortynál, az utóbbiról pedig Habermasnál olvashatunk.

Dewey és Rorty hangsúlyozzák, hogy a demokrácia hosszútávon csak akkor mûködik, ha egy demokratikus alkotmányú vagy alaptörvényû ország lakosságának legtöbbje elfogadja és internalizálja, mintegy személyes élete részévé teszi a demokráciát. Az ilyen demokrácia annyira életképes, amennyire az egyén az. Az amerikai gondolkodók hátterében természetesen ott van az amerikai alkotmány, amely garantálja minden polgár egyenlõ jogát és lehetõségét a politikai részvételben és amelynek elsõ mondatában az Egység, az Igazságosság, a mindenkinek kijáró általános Jólét és Szabadság szerepelnek. Hogy e platóni ideák ne csak szavak maradjanak, hanem valóságossá váljanak, kidolgozzák azt az alkotmányt, amely procedurális struktúrájával úgy mûködik, hogy mintegy kényszeríti a saját érdekeiket követõ állampolgárokat, hogy megvalósítsák az emberiség ezen legjobb eszméit.

Dewey úgy véli, hogy miután az amerikai alkotmány az emberiség gondolkodástörténetében kialakult legjobb eszméit kívánja megvalósítani, a filozófusnak nem lenne más feladata, mint e megvalósítás munkásává szegõdni. Szerinte az igazságosság, a jólét és a szabadság fogalmainál nem lehet jobbat kitalálni, így a filozófusok feladata most az, hogy ezek megvalósulási módozatait kutassák. Innen ered, hogy szembeállítja az ismeretelmélet-középpontú, vagy ahogy õ nevezi nézõközönség-filozófiát az aktivista, etikai filozófiával, a beavatkozó, participatorikus filozófiával, az ágens-filozófiával, amely az emberi szellem kreativitására és fantáziájára épít. A filozófus feladata Dewey és Rorty számára nem elsõsorban régi szövegek böngészése, hanem az élet, az életmód és a társadalmi igazságosság struktúrái új formáinak keresése és megvalósítása. E nemegyensúlyi és önfenntartó gondolkodás lényege az önszervezõdõ jövõorientáltság, amely mindig javítani akarja környezetével való interakcióját, új és új tapasztalatokat alakít ki, amelyekhez rugalmasan alkalmazkodik. A demokratikus gondolkkodásmód tiszteli a másik ember tapasztalatát, nem ismer maga fölött el semmi tekintélyt a saját tapasztalatán kívül, és környezete, világa állandó javítására törekszik. Ebben az összefüggésben értendõ Rorty kijelentése, hogy "egy nemzet múltjáról vagy szándékolt jövõjérõl elmondott történetek nem a pontos ábrázolás kérdései, hanem inkább a morális önazonosság létrehozására tett kísérletek". (R13) Egy nemzet tagjaiként múltja miatt szégyenkezhetünk, de a hibák vagy bûnök elismerése után a kreatív-morális kérdést kell föltenni, miként tudjuk az igazágosság olyan intézményeit létrehozni, melyek megakadályozzák a történeti bûnök megismétlõdését, miközben új, soha nem látott jobb és igazságosabb világot teremtenek. Egy ország, egy nemzet csak a mûködõ, alulról építkezõ demokráciával képes morális önazonosságot létrehozni, egy olyan alkotmánnyal és jogi-politikai struktúrával, amely védi a leggyengébbeket és a legkiszolgáltatottabbakat is. Minden demokrácia próbaköve, hogy miként bánik a védtelenekkel és gyengékkel, és ez adhatja egyedül morális önbecsülését, mely hosszútávú fejlõdõ fennmaradásának záloga. Mint Rorty kiemeli, "semmi, amit egy nemzet tett, nem teheti lehetetlenné, hogy az alkotmányos demokrácia által visszanyerje önbecsülését" (R32) továbbá "a társadalmi igazságosságért vívott küzdelem középponti az ország morális azonossága szempontjából" (R51) Amit Rorty az amerikai baloldaliaknak javasol, hogy idõlegesen hagyjanak föl a teóriával és keressék a közbeavatkozás módozatait (vö. R91), valószínûleg olyan javaslat, amelyet minden demokrácia értelmiségijének újra meg újra fontolóra kellene vennie, mert "a gyakorlattól való eltávolodás elméleti hallucinációkhoz vezet". (R94)

Az értelmiség feladata Rorty szerint az lehetne, hogy országuknak inspiráló képeit vázolják, és vízióik megvalósításához szövetségre lépjenek az értelmiségi világon kívüli emberekkel. Ahogy Baudrillard Amerikát egy nagy Disneylandként festette le, úgy Magyarországot, ha egyáltalán észlelik, a puszta, a csárdás és a gulyás országának tartják. Pedig itt is valóságos emberek élnek, és itt is jobban szeretnének élni az emberek, túltekintve a pusztán, mint ahogy az amerikaiak is többet szeretnének mint a Disneyland. Hogyan is nézhetne ki az értelmiségi gyakorlati elkötelezõdése, amely többet akar teremteni itt mint pusztaságot? Rorty azt állítja, hogy "az értelmiségieknek "el kellene kezdeniük javasolni egyes törvények megváltoztatását egy olyan országban, amelyet valódi emberek laknak, és akik olyan szükségtelen szenvedéseket tûrnek, amelyeket állami beavatkozással csökkenteni lehetne. Semmi sem segítené jobban az amerikai baloldal feltámadását, mint a megegyezés egy olyan politikai platformon, egyfajta chartában, amely reformok listáját tartalmazza. Egy ilyen lista létezése -- melyet vég nélkül újranyomtatnának és vitatnának, ugyanúgy ismernék a professzorok mint a munkások, az értelmiségiek és a vezetõk tudatába ugyanúgy beíródna, mint a takarítónõkébe -- újraéleszthetné a baloldali politikát" (R99) És Magyarországon is segítene a demokratikus tudat kialakításában.
 

Európai alkotmány

Miközben Amerikában már nem kell az alkotmány megalkotásával foglalkozni, addig Magyarországon és az Európai Unióban ez még elõttünk álló feladat. Míg Dewey és Rorty már nyugodtan a demokrácia morális aspektusáról, a demokrácia belsõvé tételérõl beszélhetnek, addig Európában (és Magyarországon) még meg kell teremteni az alkotmányt. Az egyes ember demokratikus attitûdje és a társadalmi igazságosságot garantáló alkotmány kéz a kézben járnak. Amíg nincs olyan alkotmány, amelynek tartalma és megvalósítása az egyes emberek számára egyértelmûvé teszi, hogy ez róluk szól, belõlük indul ki és értük mint közösségi lényért, mint egyért a mindenki közt és a sok egybõl álló mindenkiért van, addig nem lesz demokrácia, csak a demokrácia patyomkin-köztársaságai.

Magyarország modern alkotmányának megalkotása remélhetõleg egybeesik az Európai Unióba való felvételével és magának az Európai Unió alkotmányának megalkotásával. Ideális eset lenne, ha az Európai Unió alkotmányát az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának mintájára alkotnák és az egyes tagállamok megalkothatnák az ezzel és a többi tagállam alkotmányával harmonizáló alkotmányukat. Habermas az így létrejövõ posztnacionális állam elemzése során megkülönbözteti az intézményi- és adóállamot, a területi államot, a nemzeti államot és a jog- és jóléti államot. Úgy véli, hogy az állam különféle megnyilvánulási módjait fokozatosan kell integrálni az európai egységbe. Problematizálja, hogy a tõke globalizációjával nehéz lesz a nagyvállalatok adózási helyét megállapítani, miközben az állam fenntartásához szükséges adóterhek az adófizetõkre hárulnak. Az intézményi állam abban az esetben fogja tudni helyi feladatait ellátni, ha rendelkezésre fognak állni a megfelõ anyagi eszközök. A területi államok meghatározzák az állami jogrend érvényességi területét. "A területi államok határain belül konstituálódik egyrészt az államnép mint demokratikusan egyesült polgárok öntörvényadásának potenciális szubjektuma, másrészt a társadalom, mint hatásának potenciális tárgya". (H99) A "nép" szimbolikus, törvények által biztosított konstrukciója az adott területi államon hozza létre a nemzeti államot. A demokratikus alkotmányos állam, a jog- és jóléti állam a nép saját elhatározásából kell, hogy létrejöjjön, egy félreérthetetlen vélemény- és akaratkifejezés által, hogy önmaguknak a közös együttélés, az igazságosság és a jólét érdekében törvényt adnak, mely mindannyiukra vonatkozik. A demokráciákban a nép önmagának ad törvényt és önmagát kormányozza. Az öntörvényadás és önkormányzás csak akkor válik ténylegessé és hatékonnyá, ha ez a folyamatot a nép mint magáét felismeri és akarja is.

Egy globalizálódó világban a fõ nehézséget az okozza, hogy miként ismertethetõ föl a néppel és miként "akartatható" a "néppel", hogy saját kisközösségein túl ténylegesen akarja az egységes alkotmányos államot. A megoldás az inkluzivitás segítségével lehetséges: valamennyi embert egyenlõ morális és jogalanyként tételezünk, és a nyilvános vélemény- és akaratkinyilvánítási folyamatba, tehát a jogalkotási folyamatba mindenkit bevonunk. Ezáltal a demokratikus alkotmányhoz való tartozást nem egy predemokratikus nemzeti hovatartozás fogja meghatározni, hanem a demokratikus folyamatban való részvétel. A politikai demokrácia ezáltal leválaszható akár a többség, akár bármely nép kultúrájától, és kizárólag a közösen létrehozott alkotmányra lesz visszavezethetõ. A nagy területre és nagy lakosságra kiterjedõ demokrácia egyedüli mértéke a társadalmi igazságosság alkotmányba iktatása és törvényes keresztülvitele. Habermas meglepõ módon nem hivatkozik arra, hogy az Európai Unió alkotmányának kiváló mintája lehetne az Amerikai Alkotmány, amely már megvalósította egy nagy kontinensen azt, ami az európaiak elõtt áll. Az Európai Alkotmány létrejöttével létrejön a Habermas által hangsúlyozott alkotmányos hazafiság (Verfassungspatriotismus), mely a demokratikus folyamatban gyökerezik, és amely többé sem nyelvhez, sem egyes kultúrákhoz nem kötött.
 

Európai kétnyelvûség

De ha nem kötõdik nyelvhez az európai demokrácia és alkotmánya, akkor milyen nyelven fognak beszélni az Európai Egyesült Államok lakói? Természetesen kétnyelvûek lesznek. Egyrészt beszélik saját anyanyelvüket, másrészt beszélik a második elsõ nyelvet az angolt, ahogy azt már olyan kisebb nyugateurópai népek tagjai beszélik, mint a holland, a svéd vagy a norvég. Ezekben az országokban a legalsóbb iskoláktól kétnyelvû az oktatás és a felnõtt lakosság gyakorlatilag kétnyelvû. Bármely oktatási vagy adminisztratív intézményben vagy vállalatnál azonnal váltani képesek a helyi nyelvrõl az angolra. A második elsõ nyelv, az angol minden oktatási szinten való bevezetése lenne az említett három szempont (európai tudat, európai alkotmány, európai nyelv) közül a legegyszerûbben megvalósítható.

J. Habermas, Die Postnationale Konstellation, Frankfurt, Suhrkamp,1998. (Hivatkozás: H)

R. Rorty, Achieving our Country, Cambridge, MA, Harvard U.P., 1998. (Hivatkozás: R)