Lee Congdon:

A nagy spanyol liberális gondolkodó, José Ortega y Gasset egy ízben rámutatott: midõn valamely filozófus bejelenti, hogy a kantiánizmus alapvetõ elveit kívánja magyarázni, általában "nem törekszik ama tanokat egy Immanuel Kant nevû hús-vér ember által elõadott gondolatokként megérteni". Olyan ember gondolataiként, tenném hozzá, akinek személyes élete óramûszerûen szabályos volt, s akinek filozófiája szabályok körül forgott.

Ezen élet és mû közötti, távolról sem véletlen párhuzamot figyelmen kívül hagyva, Ortega tipikus filozófusa Kant tanainak jelentését "'abszolút' módon fogja tárgyalni, idõtõl és helytõl függetlenül." Így fog tenni, mivel véleménye szerint az eszméket, ha világosan kifejezettek, úgy lehet és kell megértenünk, hogy nem utalunk szerzõjük életrajzára, vagy az idõre és helyre, melyben éppen élt. Az ilyen körülmények - köti az ebet a karóhoz filozófusunk - érdekesek lehetnek önmagukban, ám irrelevánsak, ha a filozófiai jelentés földerítésérõl van szó. Röviden: egy dolog a történelem, s egész más a filozófia.

Ám valóban így van ez? Értelmezhetünk-e kontextus nélküli textusokat, összefüggéseikbõl kiragadott szövegeket? Vajon a szövegek magukért beszélnek? Viszonylag trivális esetekben a válasz igenlõ lehet, sokkal gyakrabban viszont tagadó, kivált, ha a mû mély és nehéz, vagy ha az itt és mosttól kulturális és történeti távolságban keletkezett. Mármost azt jelenti-e ez, hogy egyet kell értenünk a posztmodernizmus képviselõivel, miszerint valamely szöveg szándékolt jelentését soha senki nem ragadhatja meg igazán, s ezért egyik értelmezés éppoly jó, mint a másik? Nem hiszem, hogy ezt jelenti. Inkább úgy gondolom, hogy minél többet tudunk a kor elõfeltevéseirõl, foglalatosságairól-gondjairól, amelyben valamely szöveg íródott, s minél többet tudunk szerzõje életérõl, annál elõnyösebb helyzetben láthatunk hozzá szándékolt jelentésének fölleléséhez. S ama jelentés lényeges, hiszen adott filozófiai tételt illetõ viták és eszmecserék aligha lehetnek hatékonyak, ha elõzetesen nem értjük, hogy miben is áll az a tétel.

Hangsúlyozni kívánom, hogy állításom hermeneutikai. Nem azt a redukcionista érvet képviselem, amely szerint a filozófiai munkák egyszerûen az egyéni pszichológia kifejezõdései, vagy valamiképpen a társadalmi-gazdasági feltételektõl "meghatározottak". Vajon nem volnánk-e képesek jobban értelmezni a platóni dialógusokat, ha nem csupán annyit tudnánk Platón életérõl, amennyit Diogenész Laertiosz mond róla? Platón élete c. munkája mindenesetre hatszáz évvel a filozófus halála után íródott. S nem bír-e hatalmas filozófiai jelentõséggel ama tény, hogy a huszadik század legbefolyásosabb és legnagyobb kihívást jelentõ filozófusainak - Wittgenstein-ra és Heideggerre gondolok - életérõl és koráról éppenséggel sokat tudunk?

Kevesen vitatnák, hogy Wittgenstein munkássága aligha könnyen érthetõ. Õ maga panaszolta, hogy csaknem mindig félreértelmezik. S a hermeneutikai föladatot csak megnehezíti, hogy munkái többnyire nem "befejezettek" - legtöbbjük a folyamatos átírás állapotában leledzett. Nem kétséges, hogy a homályosabb kijelentéseit illetõ nézeteltérések mindig is fenn fognak maradni, de hála Allan Janik és Stephen Toulmin úttörõ könyvének, a Wittgenstein's Vienna-nak, s újabban Ray Monk megvilágító biográfiájának - Ludwig Wittgenstein: The Duty of Genius - ma már tisztábban értjük Wittgenstein munkásságát azáltal, hogy a Habsburg Monarchia alkonyi évei s Wittgenstein-nak a maga démonaival vívott küzdelmei összefüggésébe helyezzük. "Azzal. hogy az életet s a mûvet egyazon narratívában ábrázolom", írta Monk könyve bevezetésében, "szeretném világossá tenni, hogy hogyan hozta létre ezt a mûvet ez az ember, megmutatni - amit sokan, akik Wittgenstein munkáit olvassák, ösztönösen éreznek - , hogy filozófiai törekvései egységet képeznek érzelmi és lelki életével."

"Was für eine Philosophie man wählt", írta Fichte valahol, "hängt davon ab, was für ein Mensch man ist." Ez nyilvánvalóan áll a bûntudattól gyötört, homoszexuális hajlamai és zsidó származása által elbizonytalanított, vallási-etikai kérdések terhe alatt roskadozó Wittgenstein-ra. Ha mindezekrõl tudunk, s úgyszintén a századvégi Bécs élete gerjesztette etikai dilemmákról, a Tractatus-t sokkal nagyobb megértéssel olvashatjuk; megérthetjük Wittgenstein bizalmas-baráti közlését, miszerint - a látszat ellenére - "a könyv mondanivalója etikai": tudniillik, hogy minden kísérlet az etika racionális megalapozására téves és hiábavaló.

Heidegger esete, ha lehetséges, még drámaibb. A már a Sein und Zeit 1927-es megjelenése elõtt a "filozófia titkos királyaként" ismert-elismert töprengõ és remete-hajlamú német homályos és mély volt, kivált késõbbi éveinek tudatosan poetikus írásaiban. S noha számos ok miatt - amelyek némelyike tiszteletreméltó lehetett - jobban szerette volna, ha személyes élete nem válik nyilvánossá, rövid ám teljes elkötelezettsége a nemzeti szocializmus iránt, Hannah Arendt-tel folytatott szerelmi viszonya, s kolostori élete Todtnauberg-ben valamennyien szerepet játszanak gondolatainak tisztázásakor. Amiképpen az is, hogy német volt - hogy németül gondolkodott - , Mitteleuropa népei számára sötét idõkben.

Mindeddig valószínûleg Rüdiger Safranski jutott a legközelebb ahhoz, hogy egyetlen képletbe szõje össze Heidegger életét, korát és gondolkodását, ám bizonyos, hogy nem az övé lesz az utolsó szó. Heideggert továbbra is viták-ellentétek fogják övezni, amiért olyan rendszert szolgált, ha átmenetileg is, amely szörnyûséges bûnöket követett el. Így még azok is, akik egyetértenek abban, hogy az élet nem választható el a mûtõl, eltérõen értékelik a hírneves Denkert és munkásságát. Míg Tom Rockmore hangsúlyozza, hogy Heidegger filozófiája minden ízében náci, Julian Young elutasítja e vádat s egyáltalán a vádlói attitûdöt. Ám bármelyik oldal mellett foglalunk is végül állást, véleményem szerint nem tagadhatjuk, hogy a huszadik század talán legnagyobb gondolkodójának munkásságára szükséges fényt vet, ha azt történeti és egzisztenciális kontextusába helyezzük.

Remélem, megbocsátják nekem, ha annak illusztrálására, hogy a filozófiai mûvet kontextusba kell helyeznünk, a saját - Lukács Györgyre vonatkozó - kutatásaim területérõl választok egy utolsó példát. The Young Lukács címû könyvemben megkíséreltem megmutatni a kölcsönhatásokat a Lukács által vizsgált eszmék, az õt körülvevõ világ, valamint személyes életének viszonyai között. Azt a módot - érveltem - , ahogyan Simmelt, Dosztojevszkijt és Hegelt fölfogta, mélységesen befolyásolta a fin-de-siècle Európa világa, a Nagy Háború és az orosz forradalom. A maga eszméinek kifejlõdése pedig szorosan összefüggött három asszonyhoz - Seidler Irmához, Ljena Grabenko-hoz és Borstieber Gertrúdhoz fûzõdõ kapcsolatával.

Nem véletlen (amiképpen õ mondhatta volna), hogy a fiatal Lukács alakja számos regényben megjelenik, beleértve a Varázshegyet. Nemzedéke számára enigmatikus figura volt, s azok, akik pályáját figyelemmel kísérték, szoros kapcsolatot sejtvén eszméi és személyisége között, gyakran hívták segítségül a teremtõ képzeletet arra irányuló erõfeszítéseik során, hogy föltárják ideológai ide-oda fordulatainak egzisztenciális forrásait.

Aki Wittgenstein, Heidegger és Lukács életét és korát figyelmen kívül hagyja, szükségtelenül elvont és színtelen jelleget kölcsönöz gondolataiknak. Továbbá úgy kezeli õket, mintha minden más filozófus kortársai lennének, problémátlan eszmecserét folytató testetlen elmék valahol az idõn kívül. És pontosan ezt a tárgyalásmódot javasolja Heidegger valahai barátja, Karl Jaspers:

A nagy filozófusok [írja Jaspers azonos címû könyvében] leginkább úgy tekintendõk, mint az egyetlen, töretlen, három évezredet átfogó jelennek - azaz az emberi rokonság-egynemûség idõtlen tartományának - kortársai. Akkor értjük õket a legjobban, ha egymás mellett kérdezzük õket, tekintet nélkül a történelemre s az abban elfoglalt helyükre.

Nem hiszem, hogy Jaspers-nak, s azoknak, akik egyetértenek vele, igaza volna.
 

Most azonban a történelem egy második filozófiai használatáról szeretnék beszélni - arról a szerepérõl, mellyel figyelmeztet: a gondolkodás mindig valamely sajátos hagyomány mentén folyik. "Elkerülhetetlenként ... fogadom el", írta egy ízben Polányi Mihály, "hogy mindannyiunknak sajátos típusú tradicionális premisszák nagy számának kritikátlan elfogadásával kell szellemi fejlõdésünket megkezdenünk; s hogy a magunk erõfeszitései révén bármily messzire jutunk is onnan, haladásunk mindig következtetések korlátozott, eredeti premisszáink felõl elérhetõ osztályára fog szorítkozni." Polányi ugyan állította, hogy az "örök igazságok" megismerhetõk, ám megengedte, hogy szigorú értelemben nem bizonyíthatók; csupán az elfogadott hagyomány részeiként sajátíthatók el. Örök "igazságai" pedig éppenséggel eszmények, éspedig igen általános jellegû eszmények - az Igaz, az Igazság, a Jótékonyság.

A kereszténység történetének kiváló kutatója, Jaroslav Pelikan, a hagyományt "ikon"-ként jellemezte, amely nem együttlétezõként mutatkozik az általa tanított igazsággal, hanem inkább ablakként, melyen át az általános igazság megpillantható. De persze a keresztény hit által felfedett és kinyilvánított általános igazságra gondol, nem pedig a filozófiai értelem által megragadható igazságra. Mivel ez az értelem csupán sajátos, változó hagyományok keretében mûködik, nem állíthatja, hogy pillanatnyi fölfedezései végleges és általános igazságot alkotnak. Nemrég a morálfilozófus Alasdair MacIntyre érvelt - meglehetõsen hosszasan - ebben az értelemben. After Virtue címû könyvében hangsúlyozta, hogy miközben számos erkölcsi hagyomány létezik, moralitás mint olyan nincsen, hiszen a moralitás sohasem egészen mentes a partikularitástól.

Bevallom, hogy MacIntyre - s a magam hisztoricista érve - védtelen a következõ nyilvánvaló ellenvetéssel szemben: hogyan volna lehetséges a racionális fölény bármiféle igényét valaha is igazolni? Ha nem hivatkozhatunk valamely idõtlen mércére - ugyan mire hivatkozhatunk a filozófiai konfliktusokat feloldandó? Amikor a gondolkodás egyik hagyománya ütközik másik hagyományával, valamilyen értelemben nem nem-racionális-e egyikükhöz vagy másikukhoz tartozásunk? Válaszom erre a kérdésre csakis igenlõ lehet. Hajlandó vagyok megengedni - sõt, éppenséggel ragaszkodom ahhoz a nézethez - , hogy nem-racionális tényezõk, beleértve a születés véletlenjét, szerepet játszanak valamely sajátos hagyomány elfogadásában, továbbá - kisebb mértékben - ama hagyományon belüli ilyen vagy olyan sajátos elmélet elfogadásában. Nem lehet puszta véletlen, hogy a huszadik század oly sok angol filozófusa a filozófiai analízis mellett foglalt állást. Vagy hogy Heidegger érzékelte Husserl, Schelling és Hegel munkásságát, Russell-ét és Moore-ét azonban nem.

Ám a filozófiai elkötelezettség, végsõ soron, nem eleve-meghatározott. A racionális fölényre vonatkozó ítéletbõl fakad. Valamely sajátos tétel vagy hagyomány racionális fölényét pedig a vetélytársaival való összehasonlítás alapozza meg. Láthatólag ez a módszer mûködik tudományos elméletek elfogadásakor vagy elutasításakor. MacIntyre itt is értékes fölismeréssel szolgál, midõn rámutat arra, hogy a vetélkedõ tételek és hagyományok csaknem mindig osztoznak bizonyos, mindkét oldal számára hivatkozási alapot jelentõ feltételezésekben. Miközben az összeegyeztethetetlenség lehetõsége sohasem küszöbölhetõ ki, a gondos összehasonlítások a tekintély legitim igényét alapozhatják - és alapozzák - meg; az az elmélet autoritatív, amelyik a hozzáférhetõk közül a legjobbnak bizonyul. MacIntyre maga az arisztotelészi etika racionális fölénye, s ezzel tekintélye mellett érvel.

Az "autoritatív" talán nem olyannyira kielégítõ magasztalás, mint az "abszolút" - ám igencsak messze van attól a relativizmustól, amely szerint racionális alapon nem részesíthetjük elõnyben az egyik filozófiai elméletet a másikkal szemben. Az engedmény, amelyet tesz, csupán annak elismerésében áll, hogy véges történeti lények vagyunk, s következésképpen filozófiai ítéleteink is végesek és mindig módosíthatók.

Janik, Allan és Toulmin, Stephen, Wittgenstein's Vienna. New York: Simon and Schuster, 1973.

Levi, Albert William, Philosophy as Social Expression. Chicago: The University of Chicago Press, 1974.

MacIntyre, Alasdair, After Virtue: A Study in Moral Theory. Notre Dame: University of Notre Dame Press, 1984.

Monk, Ray, LudwigWittgenstein: The Duty of Genius. New York: Penguin Books, 1990.

Ortega y Gassett, José. Concord and Liberty. New York: W. W. Norton, 1946.

Pelikan, Jaroslav, The Vindication of Tradition New Haven: Yale University Press, 1984.

Polanyi, Michael, Science, Faith and Society. Chicago: The University of Chicago Press, 1946.

Rockmore, Tom, On Heidegger's Nazism and Philosophy. Berkeley: University of California Press, 1992.

Safranski, Rüdiger, Martin Heidegger: Between Good and Evil. Cambridge, Massachusetts: Harvard University Press, 1998.

Young, Julian, Heidegger, Philosophy, Nazism. Cambridge: Cambridge University Press, 1997.