Egyed Péter:
A szabadság és a szubjektivitás
A filozófia kanti programjában, ami per definitonem a szabadsággal függ össze, van egy olyan feltevés is, amelyet a mai vitázók sem kerülhetnek meg: nevezetesen arról van szó, hogy a kanti felfogás második hiposztazációjában - a gyakorlati ész szabadság konceptusában - a szabadság eszméjét követve cselekvõ eszes lény "gyakorlati szempontból" is szabad.1 Azaz, a törvények mint a szabadság törvényei - az õ szabadsága, mintegy lényegileg megkettõzik és körülveszik, szemben is állhatnak az egyéni kezdeményezéseként felfogott szabadságával. Kant nem borúlátó - a szabad ember bármely iniciatívájának a törvényes szabadság köreit kell bõvítenie. Ez lehet a magyarázata annak a ritka módszertani eljárásának, amelynek értelmében "megszabadulhatunk az elmélet nyomasztó terhétõl". A jó törvények visszahatása az egyénre azonban nem ilyen egyértelmû, a szabadság törvényi fenntartása feltételezi, hogy az egyének cselekvése igenis a szabadságra irányuljon2, enélkül ugyanis a törvények elvesztik erejüket, hatásképességüket. Egy nemrégiben született analitikus értelmezés szerint3 Kantnak ez a módszertani könnyedsége, "játéka", a Wille és metafizikai Willkür szembeállítása arra mutató jelzés, hogy Kant igenis tisztában volt az akaratiság - szabad akarat - feltevésének kissé önkényes voltával, hogy ti.- s ez a transzcendentális hipotézis belsõ problematikusságából következik - alkalmasint talán nem mindenki eszes és szabadságot akaró individuum, de a szabadságot tartalmazó erkölcsi és jogi törvények retroaktíve megteremthetik ezt az uralkodó emberfajt. A kanti szabadság-demonstrációk ilyen értelemben az emberiségnek biztosított nagy esély: belsõ problematikusságát - elismerve a másfajta megközelítések, a liberális elmélet felõli jogosságát - én a kanti individuum-szubjektum felfogásban látom. A jelenkori filozófiai gondolkodás4 valamint a kulturális antropológia, nem kevésbé a társadalomelméletek felõl jövõ impulzusok hatására - úgy tûnik, le kell mondanunk az individuum kanti koncepciójáról, s ezzel válik igazából sürgetõvé a szabadság eloszlásának problematikájával kapcsolatos újabb elgondolás. Az eloszlás ugyanis immár nem individuumok és csoportok, valamint az állam között valósul meg valaminõ megegyezés alapján, hanem a részekre szakadt szubjektumok rész- érdekeltségei alapján jöhet létre. Persze nehéz lemondani arról a személykonceptusról, amely morális kötelességének - a végcél az ember méltósága - lelkiismereti moráljának és eszének habár részleges vállalásával is létrejött individuális emberiséget jeleníti meg, amely oly kevéssé kíván boldogulásával törõdni5 . A kanti konstukció egyes elemei implikatívumok, gyakorlatilag minden elemét meg kellene vizsgálni. A törvény-konceptus kétségtelenül központi szerepû.
A kanti törvényfogalomról azonban nem lehet lemondani, hangsúlyozza korunk egyik legnagyobb hatású jogfilozófusa, Norberto Bobbio, több értelemben sem. A demokrácia elsõsorban a sub lege kormányzás normatív jellegét jelenti, ami a valóságos normatív követelmény - a gondolkodók számára is, a jellegzetes politikus "elhajlás" lévén a per leges elv választása. A sub lege kormányzat, hanem is tudja teljes mértékben meggátolni, legalábbis akadályozza a hatalommal való visszaélést. Mindez azonban azt is jelenti -s ebben a kérdésben Norberto Bobbio kantiánus, mint ahogy J.S. Mill is az volt - , hogy a hatalom sub lege gyakorlása általános és elvont, azaz alap-elveket feltételez. És alap-értékeket is, amelyekre ugyan oly kevésszer hivatkoznak a kormányzati tisztségviselõk, mégis az alapértékeket az általános és elvont normaként felfogott törvény garantálja. Az alapértékek, az olasz filozófus szerint: az egyenlõség, a biztonság és a szabadság6.
Nemcsak terminológiai kérdés, hogy mi történik az autonómiával és a függetlenséggel, azaz az individualitással: itt pontosan arról van szó, hogy milyen módon és milyen mértékben adjuk fel az individualitás egzisztenciális eszményét, amely - és itt nemcsak a módszertani individuumról beszélünk - egyfajta mindenkori filozófiai szabadságelképzelés volt. Ha ugyanis errõl lemondunk, azaz arról, hogy végül is magán-lények vagyank, olyan kötelezvények sorát vállaljuk amelyet lehet, hogy végül is nem akartunk. Azaz, ha következetesen kantiánusok vagyunk, a kötelességet nem válthatjuk ki kötelezvények ellenõrizhetetlen sorával.
Egyfelõl tehát vagy fenntartjuk "az individuum és az õ veleszületett jogainak" abszolút feltevését, mely szabadságfilozófiai elv legkövetkezetesebb érvényesítõje a liberális politikai doktrínák területén Benjamin Constant7 vagy vállaljuk az individuum felosztásának - feloszlatásának - disszolúciójának - feloldásának ezredvégi programját, mely szerint vágy-gép annyi felé nyújthatja ki vágyó protéziseit, ahány szinapszisban dologi léte engedi.
A fent megfogalmazások elsõizben Gilles Deleuze és Felix Guattari 1972-ben megjelent L' anti Oedipe címû munkájában bukkantak fel, eredetük Jaques Lacan elképzelésére vezethetõ vissza. A szerzõk idézik Lacan Position de l'inconcient- beli kulcsmomdatát: semmi sem lehet bõszítõen szenvedélyesebb dolog, mint a civil állapothoz elérni. Azért, hogy pars legyen, a [szubjektumnak] érdekei nagyobbik részét fel kell áldoznia8 . A szubjektivitás eme darabjai < amelyektõl tehát erõszakos uton vált meg > nem hiányt jelentenek, hanem - ellenkezõleg - olyan részt, amely a szubjektivitás saját részeként tér hozzá vissza. A szubjektivitás-részek ilyen leválasztása nem az analízisnek, hanem sokkal inkább a szintézisnek a ténye. A szintézisekben születnek meg a felosztások. Az Anti-Oedipe egyik legfontosabb gondolata volt ez, és ha most a mû erõs kapitalizmus- kritikájától és pszichiátriai-nyelvi beállítódottságától-módszertanátol eltekintünk, azt mondhatjuk, hogy ez a szubjektivitás-felfogás az, amelyik igenis radikálisan eltér a kantiánus koncepcióktól.
A posztmodern korban (második, késõ-modernitásban) a szubjektivitás igenis, a szubjektivitás erõs elkülönbözõdéseinek folyamata, a szubjektum-részek különbségei szintézisének dinamikus folyamata. Az alany sokkal inkább belsõ különbségekbõl áll semmint apriori egységébõl. ( Ez azonban nem mond ellent Kant ama hipotézisének, melynek értelmében a méltóság mint végcél végül is a szubjektivitásnak egységet biztosít. Ilyen értelemben az értékszemélyiség is horizont - problémává változik.)
Qu'est ce que la philosophie címû programatikus mûvében a Deleuze-Guattari szerzõpáros a következõképpen formalizálta - immár a filozófia programjával kapcsolatos módszertani szigorral - álláspontját:" Az agy jelenti ki az Ént, de az Én egy más. Ez nem ugyan az az agy, hanem a másodlagos összefüggéseké és egységesítésé."9
A maga során Gilles Deleuze külön is szembenézett a kérdéssel. Állásponjának lényeges elemei a következõk: Gilbert Simondon egyik megállapításából kiindulva állítja, hogy az individuum egyfelõl bizonyos pre-individuális elemekbõl áll, amely nem a nem-személyes, hanem a szingularitás tartaléka.10 Az individuáció a kiterjedés valósága, amely megkülönböztett viszonyokat (jelen) idõsít. Sajátos szószerkezettel fejezi ki Deleuze, hogy az individuum indifferenciációkban áll. Az individuáció kaotikus birodalmának a belsõ törekvését Nietzschének tulajdonítja - az Én és a magam (egymásra vonatkoztatottságukban) absztrakt univerzumának túllépése, amelyet a pre-individualitások és individuációs tényezõk folyamarszerûségeként kell felfogni. Végül is G. Deleuze az esprit géometrique szellemében és rendkivüli nyelvi invencióval formalizálja - visszautalva a filozófia történeti elõzményekre a könyvének címét is adó terminusokat: differencia és repetíció, különbség és ismétlõdés - a különbség dinamikájában mint elkülönbõzõdés szemlélendõ. Az öngyilkosság így értelmessé válik, lévén az én és a magam végsõ megfeleltetése, a semmi (õrület) a személyiség szerves komponensévé változik, amely folyamatosan motivál, a pszichotikus állapotokat és a terrozimust - teszi hozzá Guattari.
1992-es Futur Antérieur-beli híres interjújában Guattari így foglalja össze álláspontját: az autopoézis a kommunikácíós feltételek között azt jelenti, hogy a személyiség polifonikus voltát kell újra kell gondolnunk. A szubjektivitás mindig különnemû összetevõk egysége - másfelõl pedig úgy gondolandó el, mint a végtelen és ama komplexitás viszonya, amelyet a kommunikáció képvisel, a technikai apparátusokkal és folyamatokkal együtt. Mindazonáltal Guattari elutasította azt behaviorisztikus értelmezést, amely polifon személyiség modelljével - és az ennek megfelelõ tudományos elmélettel - kivánta a személyiség disszociációs jelenségeit, a hisztériát és a különbözõ pszichózisokat magyarázni.
Különös aktualitást számomra Guattari és Deleuze megfontolásai akkor nyertek, amikor egy tudományos projekt és kísérlet alanyi résztvevõjeként az agymûködésem monitorizálásából származó "felhõt" figyeltem . Azt gondoltam, hogy ez a "felhõ" fizikailag is kontingens része az agyamnak - in actu. Késõbb azt is gondoltam, hogy én ezzel a felhõvel folyamatosan is együtt tudnék élni - legalábbis esztétikus, ha nem is hasznos. De kétségtelen, hogy szellemi értelemben az enyém volt, Magam volt, nem tudtam volna másnak tulajdonítani. Guattari és Deleuze AGY-konceptje kétségtelenül elõre jelezte ezt a problematikát, de azóta az efféle kisérletek messze túllépték a fenti "szelíd helyzetet".
A keresztény /keresztyén/ filozófiák szempontjai a folyamatos Istenre vonatkozás abszolút szempontjával továbbra is a szubjektivitás apriori álláspontján állanak: Isten - folyamatos alapító. Nyíri Tamás koncentrált megfogalmazása szerint: " A szabadság alapja nem az ember, hanem Isten; az emberi szellem és akarat legvégsõ lehetõségi föltétele s egyúttal célja, s az emberrel Jézus Krisztusban önmagát közlõ Isten kegyelme. Ennek az isteni önközlésnek maradandó jele és valósága az egyházban a Lélek."11 Lényegében hasonló álláspontot képvisel Reinhold Niebuhr is, õ azonban a transzcendencia felõli létmegértést is az én egység-mozzanatának tekinti: "...az én soron mindig szubjektum marad s nem válik objektummá" ámde a világ fölmérésének, az áltálanos fogalmak megalkotásának és a világ rendje elemzésének racionális képessége mindössze az egyik aspektusa annak, amit a kereszténység "léleknek" nevez.12
Van a szubjektivitásnak egy a kanti filozófián kivül és attól távol megszületett felfogásmódja, éspedig a Harmadik Világ elvárásainak megfelelni kivánó dél-amerikai felszabadítás-filozófiában. "... a megvalósító szubjektivitás nem valósíthat meg semmit, hanem élõ szubjektivitás - hangsúlyozza Franz Hinkelammert programatikus munkájában - élni kell, hogy célokat táláljunk és elindulhassunk ezek felé. Élni maga is egy olyan projektum, amelynek lehetõségképpeni anyagi feltételei nélkül elérhetetlenül összeomlik. A célok felõl dönteni egy az életprogramot illetõ döntést jelent és nem merül ki a cél-eszköz kapcsolatban - ahogyan azt Max Weber vélte".13 Az elképzelés mai legerõteljesebb képviseletére vállalkozó Enrique Dussell erre a szubjektivitás koncepcióra építi az "etikai tényszerûség" elméletét.14
Beszéltem volt bizonyos, a szubjektivitás problémáját a kulturális antropológia felõl felvetõ elképzelésekrõl. Ezek szerint a személyiség késõi modernitásban nem lehet érték személyiség, hanem sokkal inkább a különbözõ hatások, szubkultúrák, viselkedésiminták fenoménje.
Konklúzióképpen: jogi értelemben a szubjektivitás és az (egyéni) cselekvés egymás implikativumai ilyen értelemben a szubjektum bármilyen disszolúciójáról beszélni - non sense. (A szubjektivitás feloszthatatlan és ennek egysége az individualitás: önmaga territoriális biroklása.)
Ámde éppen a késõ-modernitás antropologiai fejleményei kényszerítenek annak végiggondolására, hogy mivé alakult a szubjektivitás.15 Ha elfogadjuk a szubjektivitás disszolúciójának fentebbiekben jelzett elképzelés módját és az embert nem az emberiség gyúpontjának fogjuk fel, kétségtelenül kilépünk a kanti filozófia formájából - egy nagy tradícióból. A szubjektivitás poziciójának és tartalmának újra fogalmazását természetben követi a filozófia - kanti szabadság - programjának újra fogalmazása, a filozófiára vonatkozó fundamentális kérdések átgondolása.
Ebben a kérdésben itt most nem kivánok állást foglalni.
Megjegyzés: Ez alkalommal még csak érintõlegesen sem térhettem ki a morális szubjektivitás kérdéseire. Tanulmányom gondolatmenete azonban egybecseng Axel Honneth megfontolásaival, lásd A decentralizált autonómia. A szubjektivitás kritikájának morálfilozófiai következményei. In: Honneth, A.: Elismerés és megvetés. Tanulmányok a kritikai társadalomelmélet körébõl. Válogatta és fordította Weiss J., Jelenkor Kiadó. A kérdésnek szentelt más tanulmány: Jenei Ilona: Az autonómia elve a bioetikában. (Kritikai reflexió) In: Az Eszterházy Károly Tanárképzõ Fõiskola Tudományos Közleményei. Sectio Philosophia. Eger, 1999. p. 93-103.