Fehér M. István:
 

A filozófusok saját diszciplinájukat az idõk folyamán számtalan különbözõ módon próbálták leírni. A filozófia különféle módokon történõ önjellemzéseinek számbavétele ugyancsak sokféle módon történhet, s nem kevésbé tarka sokszínûséget mutat. A filozófia önjellemzéseinek fölsorolásszerû összegzõ számbavételei között nemrég a meghatározások következõ sorával találkoztam: filozófia mint az elsõ elveknek -- avagy a létezõnek, a létezõk egészének, totalitásának -- a tudománya; filozófia mint életmûvészet; filozófia mint a felvilágosodást és az életben való eligazodást szolgáló, konvenciókat és áthagyományozott tudásigényeket, világképeket kritikailag fölülvizsgáló tudás; filozófia mint a bölcsesség tana. Az említett jegyek mellett tûnt föl a sor végén a kordiagnózis ("Zeitdiagnostik") megjelölés, mint a filozófia sajátlagos, az elõbb fölsoroltakkal egyenértékû további jellemzõje -- mint olyan vonás, amely a filozófiát pl. a tudományoktól avagy az idõtlen életbölcsességtõl alapvetõen megkülönbözteti.⁽¹⁾

A kordiagnózis megjelölés persze fölidézi a vele sok tekintetben rokon korkritika ("Zeitkritik") megjelölést, s ez az önjellemzés -- filozófia mint kordiagnózis, korkritika -- egy csomó filozófiára nézve nyomban kézenfekvõnek tûnik -- olyannak, ami a filozófiák egy tetemes része számára valóban megvilágító erõvel bír. Ha ezt belátjuk, akkor épp ebbõl a szempontból viszont föltûnik, hogy manapság, az ezredfordulón ez a fajta filozófia -- avagy a filozófia ezen jellege -- nemigen lelhetõ fel.

Elõadásomban egyfelõl a filozófia ezen vonását (a filozófia mint korkritika fogalmát) próbálom történeti visszapillantásban némileg körüljárni, másrészt ehhez kapcsolódva azt a kérdést szeretném föltenni, vajon miért tûnt el napjainkra a filozófiából szinte teljesen ez a vonás, vajon vesztettünk-e ezzel valamit, s ha igen, mit.
 

***
 

A kordiagnózis-, korkritika-kifejezések a német nyelvbõl erednek, s a magyarba minden bizonnyal onnan kerültek át -- angolra való fordításuk csak meglehetõs körülményeskedéssel oldható meg, az eredmény pedig többnyire suta, lehangoló avagy semmitmondó. S aligha véletlen, hogy azokat a filozófiákat, melyekben ez a jelleg erõteljesen kidomborodik, az esetek többségében -- noha persze nem kizárólagosan -- német gondolkodók hozták létre; olyan gondolkodók, akiknél a Zeitkritik gyakran egyúttal Kulturkritik is.⁽²⁾

Alighanem Nietzsche hozható föl itt mindenekelõtt példa gyanánt, aki saját korának s a kor kultúrájának ismeretes módon elsöprõ erejû kritikáját fogalmazta meg.⁽³⁾ A korkritika jelen van persze egy sor más XIX-XX. századi gondolkodónál -- Diltheynél, Spenglernél, Simmelnél, Ortegánál, Lukácsnál és másoknál --, s a fenti fölsorolás elsõ helyén említett elméleti-szisztematikus igényû (ontológiai-episztemológiai beállítottságú) filozófiák egy jó részét is alapjaiban át- meg áthatja: gondolhatunk itt elsõsorban Heideggerre, de nem kevésbé Husserlre is.⁽⁴⁾ Ha a filozófiai kordiagnózis, korkritika fõ jellemzõjét abban látjuk, hogy a "jelenkor tendenciáinak találó leírását" nyújtja, s az elvi-fogalmi megalapozás, konzisztencia bizonyos szintjét eléri,⁽⁵⁾ akkor tipikus jelenség lehet itt -- mint már a cím is egyértelmûen utal rá -- Karl Jaspers Die geistige Situation der Zeit c. könyve, mely a harmincas évek elején egyedülálló módon ad hangot a kort uraló érzésvilágnak -- a kor tehetetlenség-, erõtlenség- és sodródás-érzésének⁽⁶⁾ --, s teszi ezzel azt, amit Rorty szerint a filozófusok tipikusan tesznek (nem csupán a korkritikus filozófusok, de persze elsõdlegesen õk): "embertársaiknak a kor veszélyeit jelzik".⁽⁷⁾ A kordiagnózis, korkritika nyilvánvalóan fejlett történetiség-, ezen belül pedig mindenekelõtt jelenkor-tudatot feltételez, s Jaspers szerint ebben az értelemben volt korkritika már Fichte Die Grundzüge des gegenwärtigen Zeitalters c. mûve; az a mû, melyben a jelenkor -- mint tudjuk -- a kiteljesedett bûnösség korszakaként ("Zeitalter der vollendeten Sündhaftigkeit") került meghatározásra.⁽⁸⁾

Az eddigi példáim nagy része a XIX. század végérõl s a XX. század elejérõl származik, amikor is a korkritika sajátlagos tartalmi jegyekkel kapcsolódott össze. A kordiagnózis, korkritika azonban tárgyalt összefüggésünkben a filozófia formai jellemzõje, melynek szubsztantív-tartalmi kikristályosodása, kitöltõdése csupán másodlagos, noha persze a korkritika már meghatározásánál fogva is hajlik a korhoz való kritikai viszonyulásra. Amikor Kant arra a kérdésre, "vajon felvilágosodott korban élünk-e most", abban az értelemben ad választ, hogy "a felelet: nem, de mindenesetre a felvilágosodás korában", majd magyarázatként hozzáfûzi: "még sok minden hiányzik ahhoz, hogy az emberek képesek [...] legyenek arra, hogy mások vezetése nélkül biztosan és helyesen tudjanak gondolkodni"⁽⁹⁾ -- akkor a maga módján nem kevésbé nyújt korjellemzést, azaz korkritikát, kordiagnózist, mint a XIX. század végének, a XX. század elejének a kultúra válságán borongó bármelyik kritikusa (mondjuk a fiatal Lukács, amikor az életet a félhomály anarchiájaként írja le, avagy a modern kort olyan korszakként jellemzi, mint "amelynek a számára az értelem életimmanenciája problémává vált"⁽¹⁰⁾). Ebben a tekintetben elmondható: az optimista Aufklärer nem kevésbé mûvel korkritikát, mint a pesszimista kultúrkritikus felvilágosítást -- amennyiben ti. az elõbbi éppúgy a korhoz szól, mint amennyire az utóbbi kíméletlenül felvilágosítja a kortársakat (Rorty fenti szavai szerint) a kor veszélyeirõl. A korkritika láthatóan a fönti felsorolásban szereplõ tudományos filozófia mellett a felvilágosodást és az életben való eligazodást szolgáló, konvenciókat és áthagyományozott tudásigényeket, világképeket kritikailag fölülvizsgáló tudással is képes elegyedni. Az emberek eligazítása, orientálása, felvilágosítása: a Volksaufklärung ebben az értelemben Kant szerint a filozófusnak kifejezetten is feladata, noha persze Kant a felvilágosítást még nem az orientálásnak abban a tág értelmében fogta föl, mint amelyben ma szokás beszélni (az életben való) eligazításról, orientálásról.⁽¹¹⁾ A Volksaufklärungot Kant szûkebb értelemben az állampolgári jogok és kötelességek felõli felvilágosításként értette. Ez azonban szerinte kifejezetten is a filozófusok dolga, nem pedig mondjuk a jogászoké.⁽¹²⁾

A kordiagnózis, korkritika összefüggésének körében tett ezen rövid kitérõ végén célszerû utalnunk arra, hogy a mûfaj vélhetõen vallási eredetû. A kordiagnózis, korkritika eredeti markáns formái közé számíthatók minden bizonnyal azok, melyekben mondjuk az ótestamuntumi próféták korukat ostorozták, s ezzel összefüggésben egyúttal alkalmasint világvégét, avagy fordulópontot jósoltak.
 

***
 

Az elmúlt száz-kétszáz esztendõ folyamán a kordiagnózis, korkritika a filozófia egyik lényegi összetevõjét, ösztönjõjét alkotta, s úgy a XX. század utolsó harmadáig különféle változatos formákban -- kultúrkritikai-kultúrpesszimista avagy utópikus, jövõ felé forduló alakban -- a filozófia egyik kiemelkedõ, meghatározó törekvése maradt. Innen szemlélve tesz szert igazán jelentõségre az a tény, hogy e jelleg az elmúlt évtizedek folyamán szinte teljesen a háttérbe szorult, s az ezredforduló táján a teoretikus gondolkodás peremvidékein tengõdve lelhetõ immár csak fel, egyfajta õskövületként, a kétséges törvényesség éppenhogy megtûrt intermundiumaiban, rezervátumaiban. Azon kevesek, akik még valamilyen formában szóba hozzák, maguk is gyakran bizonytalanok abban, vajon legitim dolgot mûvelnek-e egyáltalán. A korkritika végét persze egy adott kordiagnózis is képes volna megmagyarázni, mondjuk Fukuyamanak a történelem végét illetõ állítása; ha a történelmi fejlõdés lezárult, akkor nincs itt mit (kor-) kritizálni, (kor-) diagnosztizálni. S akkor épp ez volna az abszolút -- immár meghaladhatatlan -- kordiagnózis.

Egy filozófiai törekvés vagy irányzat hanyatlásának számtalan oka lehet: pl. a riválisok erõsebbnek bizonyulnak, az irányzat önmagában kimerül, mûvelõi elfordulnak tõle stb. Az érdekes itt nyilván az irányzat önmagában való kimerülése, s az az ehhez kapcsolódó tézis, mely szerint ellenfeleinél sokkal inkább képesek barátai egy elméletet lejáratni. Eszerint a korkritika megszûnéséért nem pusztán és nem annyira a rivális ellenfelek, mint elsõsorban maguk a korkritikusok volnának a felelõsek.⁽¹³⁾ Érdemes lesz ezt a hipotézist kicsit közelebbrõl megvizsgálnunk.

Az a kordiagnózis, korkritika, mely a hatvanas-hetvenes években közkézen forgott, jórészt baloldali-marxista ihletésû társadalomkritika, közelebbrõl kapitalizmuskritika volt; ennek nyugati és keleti formái az idõ elõrehaladtával egyre jobban kiüresedtek, egyre szólamszerûbbé, hiteltelenebbé, tartalmatlanabbá váltak. Amikor a filozófia mint korkritika lehanyatlott, már hosszabb ideje szinte senki sem hitt benne, az érdeklõdés iránta -- éppen mint korkritika iránt -- erõteljesen megcsappant. A kapitalizmuskritika Keleten azért vált hiteltelenné, mivel kimondott vagy kimondatlan elõfeltevésként a létezõ szocializmus fennsõbbrendûségének tézisén nyugodott. E tézis idõvel egyre hihetetlenebbé vált, egyrészt mivel a létezõ kapitalizmus egy csomó szociális intézményt, juttatást, társadalmi megfontolást beépített a maga rendszerébe, másrészt mivel a létezõ szocializmus a gazdasági szûkösség és az egyéni szabadsághiány egy adott fokán jött létre és merevedett meg. A Nyugaton mûvelt kor-, azaz kapitalizmuskritika -- elsõsorban a Frankfurti Iskola szellemiségéhez kötödõ gondolkodók -- jó része persze nem fogadta el a létezõ szocializmus fennsõbbrendûségét illetõ tézist, ezzel azonban csak saját helyzetét nehezítette meg: kapitalizmuskritikát mûvelni a létezõ szocializmus kevéssé vonzó alternatívájának nyomasztó árnyékában egyre kétségesebb vállalkozásnak tûnt; a korkritikának a létezõ szocializmus árnyától való eloldása pedig szinte kivitelezhetetlen feladatnak bizonyult. A hiteltelenedéshez hozzájárult végül az is, hogy minden elméleti frissítés ellénere a baloldali kapitalizmuskritika továbbra is az újkori filozófia végtelenségmetafizikájához, az emberi haladásnak, fejlõdésnek, az emberi képességek akadálymentes kifejtésének, kibontakoztatásának XIX. szd. eleji filozófiai perspektívájához, a német idealizmus örökségéhez kapcsolódott, egy olyan filozófiai nézõponthoz, mely a XX. század végére, a század döntõ történelmi-filozófiai élményeinek hatására, egyre inkább talajtalanná vált.

A korkritikát ily módon részben maguk a korkritikusok tették a sírba, hiszen amit ilyen címszó alatt mûveltek, régóta nagyrészt liturgikus formulává, imamalommá süllyedt tevékenykedés volt, melybõl éppen a korra való eleven vonatkozás, a találó kordiagnózis, a jelenkori történelemmel való élõ kontaktus hiányzott. A kordiagnózis, a korkritika filozófiai esélyét ugyanis a kor tendenciáira való gyors, érzékeny reagálás, az új tapasztalatok, fejlõdési tendenciák friss szemmel való észrevétele és eredeti elméleti-fogalmi feldolgozása alkotja. Univerzalisztikus szólamok ismételgetése (pl. a kapitalizmus idõtlen, örök ellentmondásainak taglalása, avagy a szocializmus elvi felsõbbrendûségének ünnepélyes ecsetelése): nos, ez talán nem mond ellent mindenfajta filozófiai tudásnak -- talán van olyan, amellyel összefér --; ám valamely univerzalisztikus tudás hitszerû erõsítgetése-reiterációja -- ilyesvalami épp a korkritika lényegének mond ellent.

Így jutunk el a nyolcvanas évek végén a keleti blokk összeomlásához. Évtizedek mozdulatlansága, állóvize után hirtelen megindul a történelem; hirtelen esély látszik arra, hogy a tan ismét életre kelhet; ám érdekes módon épp ekkor helyezik hatályon kívül -- akkor, amikor annyi évtizednyi üresjárat, légüres térben való repülés után hirtelen úgy néz ki, a tan visszakerül elemébe, levegõjébe, avagy így is mondhatnánk: talajt fog. Annak értelmezésére, ami most történik, a baloldali kapitalizmuskritika eszköztára nem volna teljességgel alkalmatlan, ez az eszköztár nem is ismeretlen -- ám ez a történések végbemenetele ellen hatna, így a priori gesztussal hatályon kívül helyezik, érvénytelennek nyilvánítják. Ha valaki az ismert parancsolatokra (ne ölj, ne lopj stb.) azt mondja, elbizonytalanodott, vajon érvényesek-e még, akkor ez nem föltétlenül az érvényességfogalomban beállt szubtilis fogalmi nehézségekre utal, hanem egyszerûen azt jelezheti, az illetõ lehetõséget lát arra, hogy a jövõben nem fog hozzájuk igazodni, cselekvése számára többé nem lesznek mértékadóak. Az érvényesség elismerése vagy visszavonása performatív elõrejelzés vagy predikció; elõrejelzése annak, hogy a cselekvõ a maga jövõbeli cselekvésére nézve mit ismer el érvényesnek és mit nem -- mindezt pedig anélkül, hogy az önmagában való érvényesség fogalmi szubtilitásaiban egy pillanatra is el kellene merülnünk. Ha egy végrehajtani szándékozott cselekvéssort egy bizonyos -- azt kísérõ -- értelmezés fogalmi apparátusa igencsak megnehezít, mivel kedvezõtlen színben tüntet fel, akkor egy másik értelmezés nézõpontjához kell folyamodni; pl. a kapitalizmus sötét csengésû, baljós fogalmát valamilyen rokonszenvesebbel kell fölcserélni, s a végrehajtani kívánt cselekvéssor máris megkönnyebbedik, rokonszenvessé és emelkedetté válik. Hiszen az ember önértelmezõ, sõt önigazoló lény, akinek cselekedeteit ez utóbbiak valamilyen fokú tudatossága avagy értelmezése kíséri. A filozófia nem pusztán korkritika -- avagy épp amennyiben korkritika --: éppenséggel (kor-) apológia, (ön-) igazolás is; a filozófia nem is puszta ideológiakritika; ahhoz, hogy az legyen, elõbb ideológiának kell lennie -- a filozófia egyszerre önmaga és önmaga ellentéte: a filozófia, mondotta egy helyen Heidegger, mindig részben szofisztika is.⁽¹⁴⁾

Bárhogy legyen, a kordiagnózis, korkritika a kilencvenes évekre rezervátumokba szorul vissza (e tartományok a mûfaj jellegét tekintve jórészt német területekre, esetünkben fõként keletnémet, értsd volt NDK szellemiségû terekre koncentrálódnak). A letûnt szocializmus fél évszázadát a legtöbben igyekeznek minél gyorsabban elfelejteni. Elvi számvetés a múlttal, kordiagnózis, korkritika nemigen tapasztalható. Pedig épp a jövõ felé való fordulás szempontjából volna rá szükség. Hogy ne essünk -- legföljebb a fonákjáról -- a régi hibákba. Államosítás, de minden áron, hangzott a negyvenes-ötvenes években; magánosítás, de minden áron, hangzik most a kilencvenes években hasonlóképpen a jelszó. Pedig a rezervátumokba szoruló korkritika figyelmeztetõ jelzései teljességgel nem hiányoznak.

Egy ilyen rezervátumba szorult példány volt Michael Schneider: Das Ende eines Jahrhundertmythos. Eine Bilanz des Sozialismus címû 1992-ben Németországban megjelent könyve -- egyike ama csekély számú kísérletnek, amely -- mint már alcíme is mutatja -- mérleget akar vonni a szocializmus koráról, s amelynek némely gondolatát az alábbiakban vázlatosan ismertetni kívánom.

A könyv egyik szempontunkból fontos fejezete a "Piacgazdaság: az üdvözülés új eszméje" címet viseli.⁽¹⁵⁾ Schneider a rendszerváltás korszakának két nálunk is jól ismert képletét foglalja itt össze. Az elsõ szerint: "Szabad [...] piacgazdaság = a termelési eszközök magántulajdona + szabadverseny. Eredmény: a lehetõ legnagyobb fokú hatékonyság, növekedés és jólét mindenki számára." A ellentétes ill. elrettentõ képlet így hangzik: "Szocializmus = állami tulajdon + központi tervgazdaság. Eredmény: gazdasági hatékonysághiány, krónikus válság és általános elszegényedés". Ezek a "kanonikus antitézisek", fogalmaz Schneider, "melyek a rendszerváltás óta Keleten az összes multimédia csatornáiból ömlenek, valamely harmadik lehetõség gondolatát hivatottak kizárni: 'Tertium non datur', hangzik sugallatuk. Hogy itt valójában demagóg rövidrezárásról van szó, egyáltalán nem csökkenti propagandisztikus hatásukat. Épp fordítva: minél inkább rövidre zárt és demagogikusabb, annál hatékonyabb a nagyközönség számára".⁽¹⁶⁾

A továbbiakban Schneider hat pontban összegzi, szerinte miért hamisak ezek a közkézen forgó képletek. Elõször is azért, mivel a sztálini jellegû központi tervgazdaságot összemossák a "szocializmussal". Másodszor, mivel a valóban létezõ kapitalizmust hallgatólagosan azonosítják a piacgazdasággal. Harmadszor, mert a piacgazdaságot és a gazdasági hatékonyságot egyetlen tulajdonformához, a magántulajdonhoz kapcsolják. Negyedszer, mivel hallgatással siklanak el afölött, hogy "szabad piacok egyáltalán csak ott funkcionálnak, ahol szabadságukat az állam szabályozza és valamely társadalmi ellenerõ korlátozza, s hogy ahol ezek hiányoznak, ott mindenütt romboló hatást fejtenek ki." Ötödször, hamis az a beállítás, miszerint terv és piac egymást kizáró nagyságok. Hatodszor és végül elhallgatják, hogy a profitorientált növekedésért milyen magas társadalmi és ökológiai árat kell fizetni.

A keleteurópaiak hajlanak manapsag a "piac dicshimnuszát zengeni", zárja ezirányú gondolatait Schneider, mivelhogy számukra ez évtizedeken keresztül tiltott dolog volt. Annál inkább szükséges ezt az új gazdaságpolitikai üdvfogalmat mitosztalanítani s a valódi szabad piacok funkcionálásáról kellõ felvilágosítást nyújtani,⁽¹⁷⁾ többek között rávilágítva arra, hogy gazdasági hatékonyság és kapitalista magántulajdon között nincs kényszerítõ erejû összefüggés,⁽¹⁸⁾ s hogy a hatékonysághiányban szenvedõ állami nagyvállalatok azáltal nem lesznek automatikusan hatékonyabbá, hogy reprivatizálják õket.

A kapitalista piacok ugyanis lényegük szerint terjeszkedõk, széttörik a prekapitalista termelési viszonyokat és kultúrákat, gyökértelenné teszik az ott lakó népeket, proletarizálják és pauperizálják, s a külföldi tõkétõl teszik függõvé õket. A világméretû kapitalista pénzgazdaság a világ államait hitelezõkre és adósokra osztotta. Sok ország jutott a szabad pénzpiac mechanizmusain keresztül modern adósrabszolgaságba, mely fejlõdésüket akadályozza, s arra kényszeríti õket, hogy természetes erõforrásaikat föléljék abból a célból, hogy az adósságtörlesztés érdekében devizát teremtsenek elõ. Igy egyre mélyebbre jutnak a nyomorban.⁽¹⁹⁾ Az NSZK mint sikergazdaság éppenséggel azon alapul, hogy nem tiszta piacgazdaság. Minden fejlett ipari országban mindazt, ami életfontosságú, az állam szubvencionalizálja: a mezõgazdasági termelést, a lakásépítést, az egészségügyet, a közlekedést, a kutatást, a könyvtárakat, a múzeumokat és színházakat.⁽²⁰⁾ A Világbanknál neofeudális cenzusjog uralkodik, a Nemzetközi Valutaalap pedig az eladósodott országokat költségvetési deficitjük csökkentése érdekében a szociális juttatásoknak (elsõsorban az egészség- és iskolaügy terén való) drasztikus visszafogására kényszeríti, valamint olyan exportoffenzívára fogja õket, amit ezek az országok csak a munkaerõ áránák lenyomásával képesek teljesíteni. A kikényszerített takarékossági intézkedések eredményeként az alapélelmiszerek egyre drágábbak lesznek, a fogyasztási javak árkorlátjait föloldják, s egyúttal az importot oly mértékben könnyítik meg, ami a hazai kisvállalkozásokat csakhamar tönkreteszi.⁽²¹⁾

A kommunizmus alól fölszabadult keleti népek ama reménysége, hogy a piacgazdaság náluk is éppoly "szociális" lesz, mint Nyugaton, fejti ki Schneider, éppannyira hiú remény, mint az, hogy a nyugati fogyasztási szintet nemsokára elérhetik.⁽²²⁾ Schneider bizonyos lehetõséget lát arra, hogy változatlan világbanki politika esetén Kelet-Európa nem pusztán az Európai Unió felvevõpiacává, olcsó beszállítójává és nyersanyag-ellátójává, hanem egyúttal a Világbank reménytelen adósává is válik: az Európai Unió, azaz az az Európai Egyesült Államok délamerikai típusú elõudvarává, elõcsarnokává.⁽²³⁾ Ami Dél-Amerika az USA számára, az lehet Kelet-Európa az Európai Unió számára. A kérdés végsõ fokon nem az: tervgazdaság vagy piacgazdaság? -- hiszen mindkettõ mindenfajta gazdasági rend elengedhetetlen része. A kérdés sokkal inkább az: "Aki tervez, kinek az érdekében tervez, s milyen prioritásokat helyez elõtérbe a tervezés?"⁽²⁴⁾

Ez a kilencvenes évek elejérõl származó kordiagnózis meglehetõsen sötét tónusú; ihletése láthtóan baloldali marxista, olyan beállítottságú, melyre nálunk akkoriban -- s részben még talán ma is, a mércék megfordulása révén -- egykoron baloldali marxista ihletésû értelmiségiek hajlottak azt mondani: jobboldali, talán szélsõjobboldali beállítottságú. Ez a megítélés persze arányban van a korkritika visszaszorulásával, számüzetésével, azzal, hogy a korkritika a kilencvenes években nem pusztán önmagától szorul vissza, de az átalakulást üdvözlõ korszellem (a korkritikát kiszorrító korszellem) nem is igen tolerálja immár, s hajlamos különféle kevéssé rokonszenves címkékkel ellátni.

Korábban olyan világrendszerben éltünk, melyben -- amint arra Kopátsy Sándor és mások rámutattak -- a szatellita országok paradox módon nagyobb gazdasági jólétet és nagyobb fokú szabadságot élveztek, mint a birodalom központja. Ebben a tekintetben elmondható, hogy azóta helyreállott a rend, ill. a normalitás -- a gazdasági jólét tekintetében föltétlenül. Ami a szólásszabadságot illeti: nos, a központi területekrõl beszivárog azért valami -- valami korkritika, amit ott szabad még mûvelni: ott Seattle-ben és Párizsban vagy esetleg Berlinben --; beszivárog a Libération havi melléklete az Élet és Irodalomban, melyben gyakoriak a globalizációkritikai írások, sõt újabban a Népszabadságban is megjelennek nyugati átvétel gyanánt ilyen jellegû írások.

Így nemrég olvashattuk a Nobel-díjas német író Günter Grass és a neves francia szociológus, Pierre Bourdieu beszélgetését, melynek már a címe is magáért beszél: Civilizáljátok a kapitalizmust! Olyan dolgok hangzanak el ebben a beszélgetésben, miszerint "Amit ma neoliberalizmusként adnak el, az visszanyúlás a XIX. századi manchesteri liberalizmus módszereihez. [...] Mióta a kommunista rendszerek összeomlottak, a kapitalizmus a bolondját járja, mintha minden ellenõrzés alól kiszabadult volna. [...] a neoliberalizmus megismétli a kommunizmus hibáit, amikor hittételeket hirdet, és tévedhetetlennek akar látszani". "Szembe kell szállnunk a globális neoliberalizmussal."⁽²⁵⁾ A beszélgetés légkörét jelentõs pontokon az jellemzi, amit a föntiekben úgy foglaltam össze, miszerint a részvevõk nem egészen bizonyosak abban, legitim dolgot mûvelnek-e, avagy van-e szavuknak egyáltalán értelme; mindenesetre egyfajta értelmiségi civil kurázsi, a "kinyitom a számat" elv alapján próbálnak némi alapvetõ aggályuknak hangot adni.

Nem kevésbé sötét a hangvétele a neves szociológus Immanuel Wallerstein-nel készült "A jövõ zûrzavaros és félelmetes" címû, pár héttel ezelõtt megjelent interjúnak.⁽²⁶⁾ Innen elõször is megtudhatjuk azt, hogy mi, itt Magyarországon egyfajta félperiférián élünk (olyan valami, amit valamilyen szinten persze úgyis tudtunk már, legföljebb önmagunk elõtt is szerettünk elkendõzni). "Nekem az a véleményem", fogalmaz Wallerstein, "hogy egy összeomlás kezdetének vagyunk a tanui, amely a következõ évtizedekben fog végbemenni". -- "Az állam egyre kevésbé testesíti meg az emberek számára a törvényes hatalmat. Az állami védelem híján, a félelem ellen küzdve azután egyre több ember veszi kezébe a fegyvereket. Egyre több a kerítés, amely egyes embercsoportokat, városrészeket elkülönít egymástól. Egyre több a magánrendõrség."⁽²⁷⁾ "Ausztria példája jól mutatja, hogy 1989 után a bizonytalanság és a reménytelenség nemcsak a volt szovjet zónában uralkodott el, hanem a centrum országaiban is. És nem csupán Nyugat-Európában, hanem Észak-Amerikában is." "Michel Camdessus, a Világbank volt elnöke Bangkokban tartott leköszönõ beszédében [...] arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy még soha nem volt olyan nagy a különbség a gazdagok és a szegények között, mint jelenleg."⁽²⁸⁾

Wallerstein az új technikai fejlemények iránt is szkeptikusan viseltetik. "Száz esztendõvel ezelõtt ugyanolyan reményeket fûztek a távközléshez, amilyeneket ma az Internethez", mondja. "Csakhogy az információ terjedésének gyorsulása eddig legalább ugyanolyan mértékben eredményezte az elnyomás hatékonyságának a növekedését, mint az ellenállásét," fûzi hozzá, s itt persze eszünkbe jut, hogy a humanista marxizmus által ihletett hatvanas-hetvens évekbeli kapitalizmuskritika során azt tanultuk, a technikai fejlõdés, a találmányok a technokrácia önmagában nem oldja meg a kizsákmányolás problémáját, sõt épp ez volna jellemzõ az ún. pozitivista megoldásokra, amelyek a fejlõdést egyszerû technikai kérdésként fogják föl. -- "A kapitalizmus, mint rendszer messze túllendült optimális középállapotán", hangzik Wallerstein összefoglaló véleménye, ám szavainak kicsengése végül is optimista: "Így jóval nagyobb az értelmiségi cselekvés lehetõsége, de az intellektuális felelõsségé is. A mai határok sokkal inkább átjárhatók, nyitottak."
 

***
 

Vesztettünk-e valamit azzal, tettem fel kezdetben a kérdést, hogy az ezredforduló felé a színvonalas filozófiai kordiagnózis, korkritika alig-alig létezik? Nos, mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban a tét, hogy úgy mondjam az emberarcú kapitalizmus kialakítása, avagy a kapitalizmus civilizációja. Ebben az értelemben elmondható, hogy a színvonalas kordiagnózis hiánya összefügg az emberarcú kapitalizmus visszaszorulásával. A szocialista világrendszer bukása a kapitalizmust is civilizálatlanabbá tette, új, lappangó kapitalista energiákat szabadított fel szerte a világon. Ilyen körülmények között a feladat a phronesis értelmében vett józanság, s megint egyszer az álmokból és az illúziókból való felébredés lehet. Az osztálynélküli társadalom tûnékeny ábrándja után a korlátlan szabad piac ill. az arra épülõ gazdaság utópiájából is ideje fölébrednünk immár.⁽²⁹⁾

1. Némi kiegészítéssel Christoph Horn jellemzését foglaltam a fentiekben össze. Ld. Christoph Horn: "Legitime Vielfalt des Philosophieverständnisses?". Die Burse und die Philosophische Fakultät. A Tübingeni Egyetem Filozófia Karának kiadványa, 1999, 23. o.

2. A Zeitkritik további rokon terminusa a Zeitgeschichte, melynek immár magyarra való átültetése sem nehézségektõl mentes, s mellyel kapcsolatban arra szokás hivatkozni, hogy ezt már Thukidüdész is mûvelte. E célra egyébiránt intézmény is létezik Németországban, ti. Münchenben, mely épp a múlt év végén ünnepelte ötven éves fennállását (ld. 50 Jahre Institut für Zeitgeschichte, hrsg. H. Möller u.a., München: Oldenbourg, 1999). Az intézet tudományos tanácsának elnöke, Hans-Peter Schwarz nemrég töltötte be 65. születésnapját, s az ez alkalomból megjelent több mint nyolcszáz oldalas Festschrift -- a mi szempontunkból jellegzetes módon -- a Macht und Zeitkritik címet viseli (hrsg. P.R. Weilemann u.a., Paderborn: Schöningh, 1999).

3. A B. Magnus és K. M. Higgens által szerkesztett Cambridge Companion to Nietzsche kötetben (Cambridge University Press, 1996) szereplõ "Nietzsche, Modernity, Aestheticism" címû tanulmányát Alexander Nehemas a következõ mondatokkal kezdi: "A long line of philosophers, from Plato to Aquinas, from Descartes to Kant, from Hegel to Heidegger, have composed their works at least partly out of concern with the broader social and cultural events of their time. Yet, for a variety of reasons, it is Nietzsche who is most often read as addressing directly the issues and problems created by his historical period" (i.m., 223. o.).

4. Heideggernél elsõsorban a második korszakra, a léttörténet korszakára utalhatunk, s Hussernél is a késõi korszak, az életvilág-fenomenológia korszakára kézenfekvõ gondolnunk, noha e törekvés valójában már jóval korábbi éveiben is jelen van. A filozófia mint szigorú tudomány programjának a hasonló címet viselõ tanulmányban való meghirdetése pl. 1910/11-ben teljes egészében korkritikai ihletettségû: a fenomenológiát mint szigorú tudományt Husserl éppenséggel a kor betegségei, nyavalyái elleni gyógyszerként javasolja kortársainak orvosság gyanánt (ld. Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány, Budapest: Kossuth, 1993, 107. sk. o.).

5. Christoph Horn, id. hely.

6. Vö. Karl Jaspers: Die geistige Situation der Zeit. Achter Abdruck der im Sommer 1932 bearb. 5. Aufl. Berlin -- New York: de Gruyter, 1979, 7. o. ("spezifisches Gefühl der Ohnmacht"), 15. o. ("Stimmung der Gefahr"), 42. o. ("Gefühl des Mangels") stb.

7. R. Rorty: "A filozófia ma Amerikában", Magyar Filozófiai Szemle XXIX, 1985/3-4, 599. o. ("Philosophy in America Today", in: Rorty, Consequences of Pragmatism, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1982, 229.: "make articulate to their fellow-citizens the dangers of the time".)

8. Jaspers: Die geistige Situation der Zeit, id. kiadás, 12. o.

9. I. Kant: "Mi a felvilágosodás?", ld. Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, ford. Vidrányi Katalin, Budapest: Gondolat, 1974, 86. sk. o. (Kant kiemelései.) Eredetiben ld. "Was ist Aufklärung?", in Kant: Werkausgabe, szerk. W. Weischadel, Bd. XI, 59. o.: "Wenn denn nun gefragt wird: Leben wir jetzt in einem aufgeklärten Zeitalter? so ist die Antwort: Nein, aber wohl in einem Zeitalter der Aufklärung. Daß die Menschen, wie die Sachen jetzt stehen, im ganzen genommen, schon im Stande wären, [...], sich ihres eigenen Verstandes ohne Leitung eines andern sicher und gut zu bedienen, daran fehlt noch sehr viel."

10. Ld. "A tragédia metafizikája", Ifjúkori mûvek, szerk. Tímár Árpád, Budapest: Magvetõ, 1977, 493. o.; "A regény elmélete", in: A heidelbergi mûvészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete, ford. Tandori Dezsõ, Budapest: Magvetõ, 1975, 525. o. ("Zeitalter [...], für das die Lebensimmanenz des Sinnes zum Problem geworden ist"; Die Theorie des Romans, Darmstadt und Neuwied: Luchterhand, 1971, 47. o.)

11. A filozófia mai értelemben vett orientáló funkciójáról ld. pl. J. Mittelstraß: Wissenschaft als Lebensform. Reden über philosophische Orientierungen in Wissenschaft und Universität, Frankfurt/Main: Suhrkamp, 1982, pl. 138. skk., 162. skk o. és passim. Mittelstraß megvilágító módon tesz különbséget e tekintetben egyfelõl Verfügungswissen és Orientierungswissen (az elõbbi Mittelwissen, az utóbbi Zweckewissen), másfelõl Orientierungswissen és puszta Lehrbuchwissen között (ld. id. mû, 20., 62., 138., 152., 162. o.). Amikor Mittelstraß azt írja, "Auch die Universität unserer Tage hat noch Philosophie [...], aber sie hat keine philosophische Orientierung mehr" (159. o.), akkor ez egyúttal a szó pregnáns értelmében vett Zeitkritik is. -- Filozófia mint Orientierungswissen és filozófia mint Aufklärung összefüggésérõl ld. Herbert Schnädelbach: "Philosophie als Wissenschaft und als Aufklärung", in uõ., Zur Rehabilitierung des animal rationale. Vorträge und Abhandlungen, Bd. 2, Frankfurt/Main: Suhrkamp, 1992, 372-386. o., különösen 385. sk. o.

12. Ld. "A fakultások vitája", Kant: Történelemfilozófiai írások, ford. Mesterházi Miklós, Budapest, Ictus, 1997, 427. o. (= Werkausgabe, Bd. XI, 362. o.)

13. Klasszikus ebben a vonatkozásban Kant 1799-es Fichte-ellenes nyilatkozata s az ebben szereplõ ismert olasz közmondásra való hivatkozás: "Dagli amici mi guardi Iddio ché dai nemici mi guardo io" (Isten óvjon a barátaimtól, mivel hogy ellenségeimtõl magam is meg tudom óvni magam). Ld. Kant: "Erklärung in Beziehung auf Fichtes Wissenschaftslehre", Gesammelte Schriften, Akademie-Ausgabe, Berlin-Leipzig, Band XII, 370. o.

14. Kontextusban: "Wenn jede Forschung und Wissenschaft diese Möglichkeit des Verfallens in sich trägt und notwendig ist, versteht sich auch, daß die Philosophie notwendig immer ein Stück Sophistik ist, daß sie in sich selbst als Vollzugsform des Daseins diese Gefährdetheit bei sich trägt" (M. Heidegger: Prolegomena zur Geschichte des Zeitbegriffs, Gesamtausgabe, Bd. 20, hrsg. von P. Jaeger, Frankfurt/Main: Klostermann, 1979, 417. o.).

15. Ld. "Die 'Marktwirtschaft' -- der neue Heilsbegriff". Michael Schneider: Das Ende eines Jahrhundertmythos. Eine Bilanz des Sozialismus. Köln: Kiepenheuer & Witsch, 1992, 331. skk. o.

16. Michael Schneider: Das Ende eines Jahrhundertmythos, i.m. 331. o.

17. Uo., 332. o.

18. Uo., 334. o.

19. Uo., 335. o.

20. Uo., 337. o.

21. Uo., 359. o. Ezek az 1992-ben közzétett gondolatok sajnálatos beigazolódását nálunk néhány éves késéssel lehetett tapasztalni (a Bokros-csomag pl. 1995-ben került bevezetésre).

22. Uo., 363. o.

23. Uo., 370. o.

24. Uo., 398. o.

25. Népszabadság, 2000. jan. 8. (Eredeti megjelenés: Die Zeit 1999. dec. 2.)

26. Népszabadság, 2000. márc. 4., 21. o.

27. Wallerstein itt egy olyan aggálynak ad hangot, mely manapság a hazai vitákban is többször elõtérbe kerül. Mivel a rendszerváltás elõtt minden hatalom forrása és hordozója az állam (a teljhatalmú pártállam avagy állampárt) volt, kézenfekvõ volt a vélekedés: az állam hatalmát minél inkább vissza kell szorítani, le kell bontani, s ezzel elõ lehet segíteni az egyéni szabadság (birodalmának) megvalósulását. A tapasztalatok fényében, melyekre az elmúlt években szert tehettünk, azt lehet mondani: az energiamegmaradás tétele (energia nem vész el, csak átalakul) többé-kevésbé érvényes a hatalomra is: hatalom nem vész el, csak átalakul -- avagy áthelyezõdik, s ily módon anonímmá válik, láthatatlanná lesz és elrejtõzik. Az államtalanítás (amellett, hogy az államot bizonyos hagyományos civilizatórikus funkcióinak ellátásától -- egészség- és iskolaügy, közbiztonság stb. -- egyre inkább megfosztja) nem eredményezi automatikusan a szabadság kis köreinek növekedését. Sõt, bizonyos értelemben az ellenkezõje tapasztalható: a hatalom államtalanítása, decentralizálása lehetõséget ad minidiktátorok elszaporodására, zsarnokoskodására, mely jelenség alól alkalmasint nehezebb az embernek kivonnia magát, mint a távolban (a centrumban) trónoló centralizált hatalom alól. Hogy az államnak ne legyen hatalma -- pl. titkosrendõrsége révén -- az emberek életébe beavatkozni, jogos igény, s az állam ilyen jellegû túlhatalmának visszaszorítása a szabadság elõmozdítása irányában hat. A tétel túlhajtott általánosítása s ezzel együtt járó kontextustalanítása azonban már aligha tartható. Az államtalanítás = hatalomtalanítás tétele, mely az állam szerepének visszaszorítása mögött hallgatólagosan meghúzódik, egyfajta -- a totalitarius államból való kilábalással együtt járó (kanti értelemben vett transzcendentális) -- illúzió, melyet a totális állam alóli felszabadulás különben jogos vágya táplál, ám amely naív antropológiára épül (arra a fajta antropológiára, melyrõl fentebb tettem említést abban az értelemben, hogy "az újkori filozófia végtelenségmetafizikájához, az emberi haladásnak, fejlõdésnek, az emberi képességek akadálymentes kifejtésének, kibontakoztatásának XIX. szd. eleji filozófiai perspektívájához" kapcsolódik). Idemásolok ezzel összefüggésben egy idézetet, melyre 1992/93-as amerikai utam alkalmával bukkantam, s amely ebben a tekintetben számomra megvilágítónak tûnt. "There is no such thing as a gay traitor. But the lack of a [...] community in a normative sense may well be for the best. For the norms which community in turn prescribes, when pressed by a minority upon itself, simply substitute new local tyrannies for old global ones--and the local variety is likely to be the more intrusive and pervasive in its manipulations of individuals." (Richard G. Mohr, Gay's Justice, New York: Columbia University Press, 1988, 12. o.; kiemelés tõlem). Ha létezik valami olyasmi, mint substituting new local tyrannies for old global ones (ahol is ráadásul "the local variety is likely to be the more intrusive and pervasive"), akkor az államtalanításhoz mint a szabadság elõmozdításához kapcsolódó túlhajtott utópikus illúziók is tarthatatlanok. Wallerstein hivatkozása a magánrendõrségek szaporodására azt mutatja, az egyéni szabadság megvalósulása, az erõszak megszüntetése, az emberi méltóság tisztetele, az emberi jogok betartatása stb. bonyolultabb dolgok annál, semhogy egyszerûen egy mumusnak (mely a történelem folyamán idõnként tényleg az volt): az államnak a visszaszorításával, esetleges elhalásával megoldhatók volnának.

28. Hogy a gazdag országok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, Schneider is megemlíti (Das Ende eines Jahrhundertmythos. Eine Bilanz des Sozialismus, i. m., 61. o.). Ld. ugyancsak William L. McBride: "A demokrácia, az amerikai kultúra, és a kelet-európai változások", Valóság 1996/4, 14--22. o., itt 20. o: "Az a tény, hogy [...] a földgolyó gazdag és szegény társadalmai -- továbbá a gazdag országok gazdagjai és szegényei -- közötti közötti szakadék egyre mélyül, minden bizonnyal egyike ama világszerte terjedõ rossz érzés legmélyebb okainak, melynek létét nehéz volna tagadni." McBride ugyanitt nagy erõvel hívja fel a figyelmet a szabadpiaci kapitalizmus és a demokrácia közötti fogalmi feszültségekre.

29. A szóbeli elõadás során a szöveg második részét az idõbeli korlátokra való tekintettel lerövidítettem. -- Jelen elõadás némely gondolatát (így a múlttal való elvi számvetésnek a jövõ felé való fordulás szempontjából való fontosságát, az egyik végletbõl a másik végletbe való esés kártékony voltát, az absztrakt utópizmusssal szembeállított phronesis-gondolat mai aktualitását, a filozófiai kultúra elmúlt évtizedbeli hanyatlását) különbözõ összefüggésekben érintettem néhány korábbi írásomban, melyekre az alábbiakban utalok: "A hazai filozófiai munkálkodás ágai és jelentõsége", elõadás a magyarországi filozófia történetérõl 1992. júniusában Miskolcon rendezett konferencián, szövegét ld. Existentia 1992/1--4, 495--540. o., ill. kötetben: Gondolatok gondolatokról. A magyarországi filozófia történetébõl címû konferencia elõadásai, szerk. Veres Ildikó, Mezei Balázs, Miskolc: Felsõmagyarország Kiadó, 1994, 11--35. o.; "A filozófia a nyolcvanas években", elõadás a A nyolcvanas évek címmel 1993. szeptemberében Lillafüreden rendezett konferencián, ld. Literatura 1995/1, 21--57. o. ill. Új Holnap 1995. nov., 193--235. o.; "Gibt es die Hermeneutik? Zur Selbstreflexion und Aktualität der Hermeneutik Gadamerscher Prägung", elõadás az 1995 júliusában Tübingenben Philosophische Hermeneutik címmel megrendezett konferencián; nyomtatásban ld. Internationale Zeitschrift für Philosophie, 1996/2, 236--259. o.; "Hermeneutika mint politikai filozófia", elõadás az 1996 januárjában Miskolcon tartott filozófiai konferencián; nyomtatásban ld. Valóság, 1996. március, 1--13. o., bõvített formában ld. a nemrég megjelent konferenciakötetben: Alternatív tradíciók a magyar filozófia történetében, szerk. Fehér M. István és Veres Ildikó, Miskolc: Felsõmagyarország Kiadó, 1999, 27--56. o.; "Európai filozófia -- európai integráció: Hasonlóságok, különbségek, vonatkozások", megnyitó elõadás az MTA Szegedi Akadémiai Bizottsága és a JATE BTK Filozófia Tanszéke által rendezett Európai integráció -- európai filozófia címû konferencián (Szeged 1998. szeptember 17--18), nyomtatásban ld. Valóság, 1998/10, 1--11. o., ill. Európai integráció -- európai filozófia, szerk. Csejtei Dezsõ, Laczkó Sándor, Szeged: Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, 1999, 7--20. o.; Válaszok a Concordiának a filozófia XX. század végi világhelyzetét illetõ körkérdéseire, in: Quo vadis Philosophie? Antworten der Philosophen. Dokumentation einer Weltumfrage, hrsg. R. Fornet-Betancourt (Concordia. Internationale Zeitschrift für Philosophie, Reihe Monographien, Bd. 28) Aachen: Wissenschaftsverlag Mainz 1999, 100--104. o.; "Forradalom és rendszerváltás. Kemény Zsigmond politikai röpiratai mai szemmel", elõadás A forradalom után címmel 1999. novemberében az MTA-n rendezett konferencián (nyomtatásban megjelenés alatt a Literatúrában ill. a vonatkozó konferenciakötetben).

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak a kollégáknak (Tamás Gáspár Miklósnak, Bence Györgynek, Endreffy Zoltánnak, Radnóti Sándornak és Heller Ágnesnek), akik elõadásomhoz a vitában hozzászóltak; reflexióik, megjegyzéseik, kritikai észrevételeik igen értékesek és tanulságosak voltak, s alkalmat nyújtottak arra, hogy rávilágítsanak álláspontom esetleges gyengéire s ily módon arra ösztönöznek, hogy újragondoljam az általam kifejtett gondolatokat. -- Az észrevételek egy része nyíltan vagy hallgatólagosan vitába szállt a referátum ama tézisével, mely szerint manapság a korkritika visszaszorulóban volna. Tamás Gáspár Miklós úgy vélte, elsiklom a korkritkai írások egy jelentõs -- többek között általa is mûvelt -- dimenziója fölött, Bence György pedig arra emlékeztetett, hogy a világ tele van ma agresszív partikuláris kritizálással (pl. feminizmus, ökológia), s hogy ez a kritika nem annyira univerzális, mint inkább politikai jellegû, s különféle partikuláris érdekek érvényesítése motiválja. Szerinte továbbá az általam említett korábbi (pl. jaspersi típusú) kor- ill. kultúrkritikát az ember tehetetlenségének, az eseményekben való tehetetlen sodródásának érzése kíséri (ami egyfajta filozófiai lamentálás volna), s ettõl megkülönböztetendõ az olyan korkritika, amely ebben a vonásban a századelõ kultúrkritikájától markánsan elválik. Endreffy Zoltán úgy vélte, létezik ma filozófiai igényû korkritika, s példa gyanánt arra a jellegû feminizmusra hivatkozott, mely a teóriát, a nyugati civilizációra jellemzõ teoretikus beállítottságot a létezõ maszkulin jellegû uralásával hajlik összekapcsolni, s tiltakozás gyanánt egyfajta feminin jellegû világviszonyulást (pl. az odaadást) mint kívánatos alternatív életmódot állítja az elõtérbe. Radnóti Sándor a vallási háttérre és a prófétai elemre vonatkozóan tett lényeges kiegészítõ megjegyzéseket, s egyúttal annak a véleményének adott hangot, hogy a korkritika manapság pl. a francia kultúrtudomány nyomán nagyon is jelen van, ám formája egyre afilozofikusabb. Elhangzott továbbá az a fontos észrevétel is, miszerint a korkritika partikularizálódása, univerzális jellegének háttérbe szorulása vélhetõen a nagy narratívák korának leáldozásával állhat összefüggésben. Heller Ágnes végül arra figyelmeztetett, hogy pl. egy hegeli állásponttal a filozófia mint korkritika fogalma meglehetõsen nehezen egyeztethetõ össze.

Talán nem lesz haszontalan, ha a diszkusszióban adott válaszaimat e helyen némileg átgondolt s átfésült formában rekapitulálom. Az elsõ és leglényegesebb kérdés magára az elõadás tárgyára vonatkozik. Témaválasztásomban az a kettõs meggondolás játszott szerepet, hogy egyrészt a konferencia rendezõinek kérésére valamilyen átfogó, széles jellegû témát válasszak, s ugyanakkor ezen belül is -- másodszor -- lehetõleg olyat, melynek az alkalomhoz, a konferencia címében is megfogalmazott ezredfordulóhoz valamilyen közelebbi, lényegi kapcsolódása van. A téma ilyen jellegû körülhatárolása persze azt kockáztatja, hogy az idõbeli kifejtés szûkös keretei között vállalt széles témaválasztás árát némi fogalmi elmosódottsággal kell megfizetni; s ebben a tekintetben készséggel elismerem, hogy a "filozófia és korkritika" ill. a "filozófia mint korkritika" avagy a "filozófiai korkritika" fogalmi terében számtalan további pontosításra, fogalmi finomításra nyílik lehetõség. Kiindulópontom a korkritikának a filozófián belüli elhatárolása volt, a filozófia mint korkritika fogalmának a filozófia mint valami mástól való megkülönböztetése (mely utóbbi formákkal, mint utaltam is rá, persze számtalan módon kapcsolatba léphet), s a megjegyzések egy része arra világít rá, hogy a korkritika filozófiai és nem-filozófiai típusainak egymástól való elhatárolása is elvégzendõ feladat. Kézenfekvõ, hogy korkritika nem pusztán filozófiai lehet: létezhet számtalan más formája (történeti, szociológiai, publicisztikai stb.), s akkor a feladat bizonyos határvonalak megvonása volna. Noha erre az elõadásban nem vállalkoztam, úgy érzem, némely megjegyzés, valamint -- fõképp -- a fölsorolt példatár kellõ mértékben mutatja, mit értek filozófiai kordiagnózison, korkritikán. Az észrevételek ama része, melyek szerint ma is létezik korkritika, eszerint abban az értelemben válaszolható meg, hogy ezek nem filozófiai jellegûek. Elfogadom a megjegyzést, mely szerint ma is van korkritika, pl. agresszív, partikuláris jellegû, politikai motivációjú, s különféle hatalmi érdekek érvényesítésére szolgáló formában, de tézisemen (hogy a filozófiai korkritika visszaszorulóban van) ez nem változtat, mivel az ilyen jellegû irodalmat az elõadás implicite kizárja a filozófiai jellegû korkritika fogalmából (ettõl persze még létezik -- tudom-tudom, magam is szomorúan tapasztalom --, sajnálatos módon korunk egyik jellemzõje -- olyan valami, ami éppenséggel maga is megérdemelne egy kiadós korkritikát). Hogy a mai korkritika "partikuláris", "afilozofikus", arra másfelõl Bence György ill. Radnóti Sándor maga is utalt. Külön probléma a filozófiai korkritika háttérbe szorulásának a "nagy narratívák" lehanyatlásával való összefüggésére vonatkozó kérdés. Ezen alaposabban el kellene gondolkodni, s itt nem tehetek mást, minthogy jelzek két lehetséges kutatási irányt. Egyfelõl a kérdés az lehet: vajon a filozófiai korkritika elvileg szükségképpen olyan jellegû-e, hogy bensõ kapcsolódást igényel valamilyen nagy narratívához? S fordítva: a nagy narratíva mint olyan szükségképp tartalmaz-e korkritikai vonásokat? Bárhogy álljon is a helyzet a nagy narratívák lehanyatlásával -- s a filozófiai korkritika ezzel esetlegesen összefüggõ háttérbe szorulásával --, valamely mai filozófiai korkritikának, ami azt illeti, volna éppenséggel sajátlagos tárgya -- az elõadásból ez, gondolom, kikövetkeztethetõ --, éspedig értelemszerûen a globalizáció. Ez pedig aligha partikuláris jelenség. A globalizáció kellõképpen globális (s ami azt illeti, történetileg alighanem példa nélkül álló) folyamat ahhoz, hogy (történjék nagy narratíva keretében vagy sem) valamilyen univerzális korkritikai megközelítés tárgyát képezze. Heller Ágnes megjegyzésére, mely szerint egy hegeli állásponttal a filozófia mint korkritika fogalma meglehetõsen nehezen egyeztethetõ össze, az a válaszom, hogy természetesen léteznek olyan filozófiák, amelyek nem korkritikai jellegûek (éspedig nem csupán azért, mert ez a szempont egyszerûen irreleváns számukra, hanem azért, mert releváns ugyan, de elutasítólag viszonyulnak hozzá), s ezek közül valóban az elsõk között említhetõ a hegeli filozófia. Vannak persze olyan értelmezések (az ifjúhegelianusoktól kezdve napjainkig, számomra az egyik legfontosabb mû Marcuse Reason and Revolution c. könyve volt), melyek a megbékélés-gondolatot igyekeznek Hegelben a háttérbe szorítani, s Hegelt egyfajta (ezoterikus) forradalmárként bemutatni; olyanként aki minden látszat ellenére mégsem békült meg a korral. Akármilyen lett légyen is mármost a történeti Hegel, az a Hegel, aki a poszthegelianus filozófia nagyjainál: Feuerbachnál, Marxnál, Kierkegaard-nál, és persze az idõs Schellingnél hatott és a jövõ számára mértékadó lett, nem ez a Hegel volt; s a poszthegeliánus filozófia nagyjai kellõképpen lerombolták a megbékélésre -- ha úgy tetszik: a korkritika kizárására -- alapuló abszolút hegeli rendszer fogalmi alapjait. A hegeli kibékülésrõl egyébként a mai irodalomban Manfred Frank pl. mint "a valósággal minden áron való békekötésrõl" beszél (ld. M. Frank: "Einleitung", Schelling: Philosophie der Offenbarung, szerk. M. Frank, Suhrkamp, Frankfurt/Main 1977, 24. o.), s e kifejezésmód arra utal, hogy itt akarati aktusról van szó, s hogy -- amennyiben megkötötte -- Hegelnek mégsem lehetett olyan egyszerû e békét megkötnie.

Végül még egy megjegyzést tennék. Az elõadás egyik lényegesnek szánt tétele az, hogy az Aufklärer is korkritikus, s itt még egy további összefüggésben is kézenfekvõ Kantra utalni, ti. Kant filozófiafogalmára, közelebbrõl pedig az in sensu scholastico értett filozófiával szembeállított in sensu cosmopolitico fölfogott filozófiára, melynek véleményem szerint föltétlenül korkritikai csengése is van. "A tulajdonképpeni filozófus a gyakorlati filozófus", mondotta Kant; csak emiatt beszélhetünk a filozófia méltóságáról; "a filozófus inkább magatartásáról, mint tudományáról kapja a nevét" (ld. "Pölitz-féle metafizikai elõadások", Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, id. kötet, 130. sk.). A vallás a puszta ész határain belül c. írás elsõ részét pedig Kant azzal az állítással kezdi, mely szerint "Hogy baj van a világgal, oly régi panasz, amely egyidõs a történelemmel", s nem sokkal rá következik a hangúlyos horatiusi idézet: "Elõdeinknél már szüleink kora / satnyább, s mi náluk is silányabb / atyjai még gonoszabb fiaknak" (Lator László fordítása, uo. 144. o.). Ha a filozófia nem pusztán tan, hanem életmód, akkor egyúttal valamilyen erkölcsi-morális tartást is sugall, példaszerû életmódot, melynek ettõl elválaszthatalan lényegi része a kortársak ill. a kor életmódjában rejlõ hamisságoktól, tisztátalanságoktól való kritikai elhatárolódás, ill. az ezekre való rávilágítás. Hogy az ember hajlik arra, hogy önmagát "rózsaszín ködön keresztül lássa", arról Kantnak nagyon is volt tudomása, s ezt éppenséggel "tisztességtelenségnek" tartotta (A vallás a puszta ész határain belül, id. kiadás, 169. o.). Kant e megjegyzése lényegi párhuzamokat mutat azzal a föntebb a 14. jegyzetben idézett Heidegger-gondolattal, mely szerint minden kutatás és tudomány, mint az ember létmódja, magában hordozza a bukás lehetõségét, s a filozófia így szükségképp mindig szofisztika is -- avagy, mondhatnánk jelen összefüggésben, mindig egyúttal ideológia is. Kant csakúgy mint Heidegger e ponton (mint felvilágosítók) egyúttal ideológiakritikusok, ez pedig fölhívja a figyelmet a korkritika egy további fontos kapcsolódási pontjára, jelesül az ideológiakritikával való affinitására. Ezzel tovább bonyolódik, ill. további árnyalatokkal gazdagodik a filozófia mint korkritika fogalma.