Forrai Gábor:

Mielõtt elkezdenék azon spekulálni, hogy ennek a jelenségnek milyen következményei vannak, szeretnék megkockáztatni pár megjegyzést a jelenség okairól. Az a gyanúm ugyanis, hogy a "cikkesedés" nem egyedül, s talán nem is elsõsorban az analitikus filozófia jellegébõl fakad. Ha pedig ez így van, akkor a jelenség más filozófiai megközelítésekre is jellemzõ lehet. És ha a cikkesedés valóban jellemzõ más megközelítésekre is, akkor spekulációim, már amennyiben van bennük valami, nem csupán az analitikus filozófia jövõjérõl adnak képet. Nézzük tehát, hogy vannak-e az analitikus filozófiának olyan vonásai, amelyek képviselõit inkább cikkek, mint könyvek írására ösztönzik. Az elsõ ilyen vonás a természettudományok iránti mély tisztelet lehet. A logikai pozitivisták kimondottan arra törekedtek, hogy véget vessenek "a rendszerek terméketlen harcának"⁽²⁾, s a filozófiát a természettudományokra jellemzõ kumulatív fejlõdési pályára állítsák. Manapság pedig nagyon népszerû a fizikalista és a naturalista program. Az elsõ annak megmutatására törekszik, hogy egy sor, elsõ látásra nem fizikai jelenség (intencionalitás, erkölcsi értékek, az igazság) valójában beilleszthetõ a világ fizikai rendjébe. A második arra irányul, hogy a hagyományos filozófiai kérdéseket tudományos kérdésekké alakítsa át, s tudományos választ adjon rájuk. Arra gondolhatnánk, hogy a tudomány tiszteletével természetes módon jár együtt a tudományban megszokott publikációs minták átvétele. Ezt azonban nem tartom valószínûnek. Egyrészt, a tisztelet az esetek jórészében csupán tiszteletteljes érdektelenség. Noha az analitikus filozófusok jó része a fejéhez kap és sziszegni kezd ama heideggeri tézis hallatán, hogy a tudomány nem gondolkodik, jórészüket teljesen közömbösen hagyja a tudomány. Másrészt, nincs szignifikáns kapcsolat a tudományra való odafigyelés és a cikkek preferálása között. Az olyan lelkes naturalisták, mint Dennett, Millikan vagy Papineau éppoly lelkes könyvírók.

Olykor azt mondják, hogy az analitikus filozófia elõnyben részesíti a megválaszolható részletkérdéseket a nagy átfogó kérdésekkel szemben. Részletkérdéseket pedig könnyen meg lehet válaszolni cikkekben. Ebben a magyarázatban sem nagyon hiszek. Az analitikus filozófiában sok szó esik olyan kérdésekrõl, amelyeknél nagyobbakat és átfogóbbakat nehéz feltenni. (Hogyan kapcsolódik a nyelv a valósághoz? Milyen az igazságos társadalom? Mennyiben rendelkezhetünk tudással?) Az a törekvés pedig, hogy a nagy kérdéseket a részletkérdések gondos megválaszolása révén válaszoljuk meg, nem más, mint a szigorúságra való törekvés. Márpedig a szigorúság nem az analitikus filozófia megkülönböztetõ jegye, hanem a jó filozófiáé. (Az, hogy az analitikus filozófusok igencsak törekednek arra, hogy munkáikról leríjon a szigorúság, csupán stilisztikai kérdés.) Egy könyvben éppúgy bele lehet menni a részletekbe, mint a cikkekben.

Egy harmadik lehetséges magyarázat az, hogy az analitikus filozófia kevésbé törekszik szembenézni a filozófiai hagyománnyal, mint más megközelítések.⁽³⁾ Ha az embernek nem kell elmagyaráznia, hogy saját nézetei hogyan kapcsolódnak korábbi gondolkodókéhoz, kevesebb papírt kell elhasználnia. Ebben van némi igazság. Ugyanakkor az, hogy valaki a saját álláspontját a klasszikus szövegekkel folytatott dialógus során dolgozza ki, nem predesztinálja arra, hogy könyvet írjon. Lehet, hogy egyszerûen több cikket ír. Vagyis a történeti beállítódás és a könyvforma kapcsolata nem túl szoros.

Negyedszer: ha a kifejtendõ tartalom jellegébõl kívánjuk magyarázni a publikáció mûfaját, akkor a legplauzibilisebb elgondolás a következõ. Annak, aki egy kiépült hagyományt követ, kevesebbet kell elmondania, mert egy sor kérdésre kialakult válaszok vannak a hagyományban. Így nyugodtan írhat cikket. Ha viszont valaki megkérdõjelezi a hagyományt, sokkal több kérdésrõl kell nyilatkoznia, és sokkal alaposabban kell alátámasztania kétségeit. Ezt kuhniánus terminusokban úgy fogalmazhatnánk meg: a normál filozófusoknak megfelel a cikk, de a forradalmároknak inkább könyvet kell írniuk. Ilyesmire bõven lehet példákat találni. Gondoljunk csak a logikai pozitivizmus bírálóira. Kuhn, Hanson, Toulmin és Feyerabend könyveket írtak. A fregei szemantika kritikusai közül Kripke szintén könyvet írt, Putnam és Kaplan pedig egy-egy könyvnek is beillõ tanulmányt. Ugyanakkor az analitikus filozófia egésze nem tekinthetõ olyan kiépült hagyománynak, mint a logikai pozitivista tudományfilozófia vagy a fregei szemantika. Sokkal de sokkal heterogénebb annál. Így az, hogy az analitikus filozófusok inkább cikkeket írnak, nem magyarázható azzal, hogy az analitikus hagyomány, mint olyan, megválaszolja számukra az alapvetõ kérdéseket. Mert hát az analitikus filozófia a magyarázat által megkívánt értelemben nem hagyomány.

Mindeme megfontolások ellenére nem zárnám ki, hogy az analitikus filozófia jellegének lehet némi köze ahhoz, hogy az analitikus filozófusok inkább cikkeket írnak. De úgy gondolom, hogy a jelenség mögött elsõsorban más, sokkal prózaibb ok áll: a hihetetlenül felerõsödött publikációs kényszer. Persze publikációs kényszer mindig is volt, mióta csak a filozófia szakmává vált, s a filozófusok egyetemi oktatókká lettek. Az egyetemi állások megszerzéséhez illetve az elõléptetéshez mindig is kellettek publikációk. De ha valaki eleget tett a minimális formális követelményeknek, s a környezete meg volt vele elégedve, elég volt akkor írnia, amikor éppen nagy kedve volt írni. Nyugodtan dolgozhatott a saját tempója szerint, s cseppet sem kellett, hogy aggassza, ha, teszem azt, három éven keresztül egy sort sem jelentetett meg. Századukban azonban, különösen a második világháború után, olyan változások történtek, amelyek eredményeképpen ez a kényelmes és - valljuk be - meglehetõsen szimpatikus hozzáállás nem kifizetõdõ vagy éppen életveszélyes. Ha valaki állást vagy elõléptetést akar kapni, akkor nem elég, hogy komolyan dolgozik, hanem rendszeresen kell publikálnia.

A publikációs kényszer különbözõ országokban nem egyformán erõs. Erõssége döntõ mértékben függ az adott ország tudományos életének intézményeitõl. Az angolszász országokban mindenesetre a kényszer nagyon erõs. Ebben egyebek mellett ilyen tényezõk játszanak közre. Az egyetemek között éles verseny folyik a különbözõ állami és magán pénzekért. Az egyetemeken belül, a tanszékek között is komoly verseny van a pénzekben való részesülésért. Az egyetemeket inkább az adminisztráció irányítja, mintsem az oktatói kar. Az adminisztráció ezért nagy nyomást fejthet ki a tanszékekre annak érdekében, hogy a tanszékek megállják a helyüket a versenyben, s meg is vannak az eszközei a jutalmazásra és a büntetésre. A tanszékeket szabályos idõközönként külsõ ellenõrzésnek vetik alá. Sok esetben az egyes oktatók sem úszhatják meg külsõ ellenõrzés nélkül. Például az amerikai egyetemeken az oktatók véglegesítésekor általában döntõ szerepe van egy külsõ szakértõkbõl álló bizottság értékelésének. Az objektivitásra törõ külsõ értékelés kizárólag az írásbeli produkciókat díjazza. Hiába áradozik valaki egyik kollégájának tehetségérõl, arról, hogy milyen jókat mond a tanszéki szemináriumon, hogy milyen izgalmas gondolatai vannak, a külsõ értékelõ fapofával csak annyit kérdez: "És mit írt?".

Tehát publikálni kell. De hol? Referált folyóiratokban. A névtelen referálás intézménye szintén az objektív értékelést szolgálja. Ha a referensek nem tudják, kinek az írásáról döntenek, s a szerzõ sem tudja, ki dönt írása felõl, akkor az írás elfogadása illetve elutasítása a lehetõ legobjektívebb értékítélet. Ezért egy referált folyóiratban megjelentett cikk sokkal értékesebb publikáció, mint a máshol megjelentett írás. Sõt, lassan csak ez számít teljes értékû publikációnak. Hadd mondjak egy példát. Voltam egy konferencián, amelynek a szervezõi elkezdtek azon tûnõdni, hogy az anyag egy részét érdemes lenne kiadatni az Oxford University Pressnél, amely ugye nem éppen kis presztízsû, névtelen kiadó. Az egyik amerikai elõadó, akit még nem véglegesítettek állásában, rögtön kijelentette, hogy õ ugyan nem adja oda az írását. Ha ugyanis ott jelenik meg, az alig több, mint ha meg sem jelent volna.

A publikációs kényszer és a referált folyóiratok intézménye persze önmagában nem magyarázza meg, hogy az analitikus filozófusok miért írnak inkább cikkeket, mint könyveket. Hiszen a könyv is a publikáció. Sõt, az összes komoly kiadó referáltatja a kéziratokat. Vagyis marad a kérdés: miért cikk, és miért nem könyv? A válasz az, hogy a rendszeres publikáció követelményének sokkal könnyebb, és sokkal kevésbé kockázatos eleget tenni, ha az ember cikkeket ír. Egy, a könyvírás - ha nem elõzetesen megírt anyagokat rendez könyvvé az ember, vagy nem tankönyvet ír - intellektuális ugrás az ismeretlenbe. Egy könyvben minden kis gondolati elemnek a helyén kell lennie. Ha valamelyik hiányzik, vagy valamelyik nem stimmel, elõfordulhat, hogy a könyv gondolatilag nem áll össze. Az intellektuális nehézségek elõre nem láthatók át. Az ember látni véli, hogyan birkózhat meg valamelyik nehézséggel, de aztán rájön, hogy sajnos nyitva hagyott egy fontos kérdést. Esetleg nem jut eszébe semmilyen válasz. Vagy ráébred arra, hogy nincs is válasz, s a könyv egyik alapgondolata tévedés. Nekifut máshonnan, de a koherencia érdekében sok mindent újra át kell gondolnia. Nem lehet elõre tudni, hogy a gondolkodás mikor jut- legalább ideiglenesen - nyugvópontra. Amíg nincs nyugvópont, nincs kész a könyv. Ezért nem is ütemezhetõ, hogy valaki mikor fejezi be a könyvet. Egy három évre tervezett projekt sokkal több idõt emészthet fel. Attól pedig, hogy az ember egy könyvön dolgozik, még nem lesz publikációja. Ezért, még ha könyvet is akar írni valaki, célszerûbb, ha az összeállt részelemeket cikként megírja.

Kettõ, egy könyvet nehezebb úgy megírni, hogy eleve védett legyen egy sor valószínû ellenvetéstõl. A cikkek esetében ennek meg van a technikája. A cikket fel lehet olvasni a tanszéki szemináriumon, és elõ lehet adni különbözõ konferenciákon. Ennek során be lehet gyûjteni azokat a kifogásokat, amelyek a referensekben is könnyen felmerülhetnek. Az ezekre adandó válaszokat eleve be lehet építeni a cikkbe. Így egy cikket alaposan elõ lehet készíteni a bírálatra. A könyv esetében ez sokkal nehezebb. Bár akadnak kollégák, akik hajlandók a kéziratot elolvasni, nehéz olyan alaposan megszondázni a véleményeket, mint egy cikk esetében. Egy kevésbé felkészített mû pedig könnyebben találtatik könnyûnek.

Három, ha az ember csak könyvet ír, akkor mindent egy lapra tesz fel. Ha a könyvet nem sikerül megjelentetni, a teljes fáradozás - legalábbis a publikáció szempontjából - kárba vész. Ha egy cikket nem sikerül megjelentetni, sokkal kisebb a veszteség. Ha valaki egy könyv helyett négy-öt cikket ír, s abból elfogadnak kettõt, akkor van két publikációja. Ha valaki egy könyvvel akar elindulni a pályán, de nem sikerül idõben elfogadtatnia, valószínûleg nem lesz több esélye.⁽⁴⁾

Mindezt jól illusztrálja két tény. Az elsõ az, hogy a szakmába éppen belépõk jó ideig nem vállalkoznak könyvírásra. Inkább írnak két vagy három cikket PhD disszertációjukból. Könyvet inkább csak azok írnak, akiknek már stabil állása van. A második az, hogy a ténylegesen elkészült könyvek legtöbbjénél a gondolati anyag lényege már megjelent cikkek formájában. Ennek megállapítsa nem is igényel különösebb vizsgálódást. A könyvek a köszönetnyilvánításokkal kezdõdnek, ahol a szerzõ nem csak kollégáinak fejezi ki háláját, hanem egyes folyóiratoknak is azért, mert hozzájárultak a korábbi anyagok újbóli kiadásához.

Most szeretnék rátérni arra, hogy milyen következményei vannak az eddig vázolt fejleményeknek. Az elsõ és legfontosabb a specializáció. Az olyan cikkeket a legkönnyebb megjelentetni, amelyek valamilyen bejáratott témáról szólnak, és úgy mondanak valami újat az adott témáról, hogy eközben világossá is teszik, hogy hol és mennyiben térnek el a forgalomban lévõ elképzelésektõl, és pontosan miben járulnak hozzá a kérdések jobb megértéséhez. Ilyen cikket pedig akkor lehet írni, ha valaki nagyon tájékozott az illetõ téma irodalmában. Mondjuk valaki már beleásta magát az irodalomba, s meg is jelentett egy cikket. Az irodalom olvasása közben természetesen egy sor új kérdés és válasz ötlik fel benne. Ugyanakkor kár lenne az egyszer már megszerzett irodalmi tájékozottságot feladni. Ezért természetesen következõ cikkeit is errõl a témáról írja. Aztán egészen addig ír errõl a témáról, amíg a téma teljesen ki nem merül. Amikor már senkinek sincs semmilyen új gondolata, a téma elhal, s lehet megint új témát keresni. Ráadásul nagyon szûk témákról van szó. Például ismerek korombeli angliai filozófust, aki tulajdonképpen teljes szakmai életében a nevek és indexikusok "közvetlen referencia-elméletnek" aposztrofált megközelítésén dolgozott. Amikor eljött ide három elõadást tartani, meg is adott három témát - három témát a nevekkel és az indexikusokkal kapcsolatban.

Namármost kérdés, hogy az ilyen erõteljes specializáció mihez vezet. Az egyik lehetséges következmény az átfogóbb, szintetizáló gondolatmenetek visszaszorulása. Ezzel kapcsolatban három lehetséges szcenáriót tudok felvázolni. Az egyik a filozófia szétesése, nem a hagyományos filozófiai területekre, hanem azoknál jóval szûkebb témákra. Például az elmefilozófiában manapság négy viszonylag kurrens téma van: az intencionalitás, a tudatosság, a mentális okság és esetleg a konnekcionizmus (bár vitatható, hogy a legutolsó mennyire filozófiai téma). E témák meglehetõsen független életet élnek. A legtöbb elmefilozófus vagy az egyikben utazik, vagy a másikban. Tulajdonképpen csak két gondolkodó van, aki mind a négyrõl mond valamit: Searle és Dennett. Az elõbbi a közmegítélés szerint outsider, aki semmit nem ért az egészbõl. Az utóbbi - ismétcsak a közmegítélés szerint - ha érti is a dolgokat, és mond is róluk olykor valamit, ami emészthetõ és izgalmas, de azért mégiscsak valahogy gyanús figura. Mintha a szintetikus gondolkodók nem lennének iránymutatók.

A második szcenárió szerint azért továbbra is lesznek szintetikus és iránymutató gondolkodók, noha a filozófusok nagy tömege specialista lesz. Erre is vannak esélyek. Az elmefilozófiában is ott van Fodor, aki a négy téma közül háromban komolyan érdekelt, és standard referenciapont. Számos kérdésben, ha el akarod mondani, hol állsz, célszerû azzal kezdeni, hogy mennyiben osztod Fodor álláspontját. Fodor a hetvenes években elõterjesztett egy markáns és izgalmas koncepciót, s minden újonnan felmerült kérdésre e koncepció keretén belül próbált választ adni. Vagy vegyük Davidsont. Davidson nagyon átfogó és koherens nézetrendszerrel rendelkezik, amely magába foglal számos nyelvfilozófiai, elmefilozófiai, cselekvéselméleti, metafizikai és ismeretelméleti kérdést. Egyébként Davidson a legmarkánsabb példa arra, hogy egy átfogó képet cikkekben is ki lehet bontani.

A harmadik szcenárió valahol a kettõ között van. Ez abban áll, hogy lesz szintézis, de nem lesznek szintetikus gondolkodók. A számtalan specialista érveibõl idõrõl-idõre összeáll valamilyen kép. Így a filozófiai tudás némileg hasonlítana a természettudományos tudáshoz, ahol az egy adott területre vonatkozó tudás, sõt még a tudásnak keretet adó elméleti alap sem kizárólag egyetlen ember munkája. A kutatók írnak, hivatkoznak egymásra, s ebbõl elõáll egy elméleti keret, melyet aztán a tankönyvekben össze lehet foglalni. Az egységes kép kialakul, de nem egyetlen létrehozója lesz.

A specializáció egy másik lehetséges következménye újabb kommunikációs szakadékok keletkezése. Köztudott, hogy az analitikus és a kontinentális filozófusok nem nagyon olvassák egymás munkáit, alig reagálnak egymásra, s jóformán nem is beszélnek, kivéve ha egy tanszéken vannak összezárva. Az analitikus filozófián belül is kialakulhat valami hasonló. Legalábbis vannak erre mutató jelek. Vegyük megint az elmefilozófiát. Itt tulajdonképpen három elég markánsan különbözõ megközelítésmód található. A domináns megközelítés többé-kevésbé a kognitív tudományhoz kapcsolódik, de emellett bõven vannak még davidsoniánusok, és él még a wittgensteiniánus hagyomány is. Ezek között azonban nem folyik valami élénk diskurzus, jóllehet hasonló kérdések iránt érdeklõdnek. Mintha a különbözõ megközelítésmódok hívei nem igazán vennének tudomást egymásról, vagy legalábbis nem vennék a fáradságot, hogy tisztázzák egymáshoz való viszonyukat. (Ez alól a wittgensteiniánusok némiképp kivételek: õk elõszeretettel simfelik a kognitivistákat.) Ez még nem mély szakadék: az eltérõ megközelítések hívei még értik egymást. De elképzelhetõ, hogy idõvel egy analitikus számára ugyanolyan nehéz lesz egy másik analitikust megérteni, mint, teszem azt, Heideggert.⁽⁵⁾

A harmadik lehetséges következmény az, hogy az analitikus filozófia egyre inkább önmagába záródik, s egyre kevésbé lesz mondanivalója a nem-filozófusok számára. Története során a filozófia nagyon sokszor sikerrel fogalmazott meg filozófiai problémaként olyan kérdéseket, amelyek a mûvelt nagyközönséget foglalkoztatták, s olykor sikerült is átalakítani azt, ahogyan a nem-filozófusok valamilyen kérdésrõl gondolkodtak. Erre egyre kevesebb az esély. Egyrészt, meglehetõsen kockázatos vállalkozás valamilyen nem-filozófiai kontextusban felvetõdött kérdéssel filozófusként foglalkozni. Hogy lesz ebbõl közölhetõ cikk? Másrészt, egy specialista kevésbé is van intellektuálisan felfegyverkezve az ilyen problémákkal való megbirkózásra. Így a filozófus olyan lehet, mint Minerva döglött baglya, mely a leszálló alkonyattal sem kezdi meg röptét. Nekem viszont ideje abbahagynom az enyémet.

1. Amikor Kant és Hume rövidebb írásait a cikkekkel vetem össze, kétféleképpen is csúsztatok. Egyrészt, ezek nem igazán cikkek, hiszen nem filozófiai folyóiratokban jelentek meg. Az elsõ filozófiai folyóiratok csak a múlt század második felében jöttek létre. Másrészt, mára kissé mást jelent a rövid és a hosszú. A korábbi rövidebb írások terjedelmek vetekszik egyes mai könyvekével.

2. Moritz Schlick: "A filozófia fordulata", A Bécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. 53. o.

3. Ez leginkább a logikai pozitivistákat követõ amerikai filozófusgenerációra volt jellemzõ. Azóta mintha kissé erõsödött volna volna a történeti érdeklõdés.

4. Vannak további okok is, amelyek a könyvírás kockázatát növelik. Egy könyv megjelentetésénél, szemben egy cikkével, felmerülnek a kiadó anyagi szempontjai. Bár a nagy kiadók megengedhetik maguknak, hogy egy-két könyvön ne keressenek, vagy, horribile dictu, veszítsenek, azért jobban szeretnek keresni, mint veszíteni. Ha a kiadó úgy ítéli meg, hogy a könyv iránt csekély lesz az érdeklõdés, nem foglalkozik vele. Ehhez még hozzájön, hogy a könyvek átfutása hosszabb a cikkekénél. Egy cikkrõl általában három hónapon belül megszületnek a referensi vélemények (bár persze itt is vannak rémtörténetek). Egy könyv esetében ez jóval lassabban megy.

5. Egyes oxfordi filozófusok (Dummett, Peacocke) már most is meglehetõsen érthetetlenek sokak számára.