Kampis György:

Bevezetés

Test és elme viszonya a filozófia végsõ problémája. Hozzá illene tennem, hogy "véleményem szerint", vagy azt, hogy itt az idézõjelbe tett "természetfilozófiára" - újabb keletû és ma szokásosabb szóval élve: a naturalista filozófiára - gondolok. Mindez azonban csak a kívülállók felé tett gesztus volna, a naturalista meggyõzõdés szerint ugyanis a naturalizmusnak nincsen alternatívája.

Hogy a test/elme kérdés relevanciáját sokan - akár naturalisták, akár nem - hasonló fontosságúnak gondolják, mutatja az a tény, hogy a XX. szd.-i angolszász filozófia közvetlenül vagy áttételesen - például nyelvfilozófiai kontextusokon keresztül - jórészt tudatfilozófia vagy elmefilozófia.

Naturalizmusnak azt a meggyõzõdést nevezem, amely szerint a természet tanulmányozása választ ad az összes egyáltalán feltehetõ kérdésre. Míg az anti-naturalisták vagy legalábbis az anti-materialisták számára (a kettõ nem ugyanaz) az elme, annak egyes képességei vagy az elméhez kapcsolódó egyes jelenségek (például a nyelv, az észhasználat vagy az igazság dolgai) a Descartes-féle "cogito" modern verziójaként mindenféle filozófiai vizsgálódás biztonságos kiindulópontját jelenthetik, olyan rögzített pontot, amely további tanulmányozást nem igényel vagy nem tesz lehetõvé, addig a naturalista kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy önmagunkban sem bízhatunk. Magunk is a természet részei lévén arra kell ugyanis ráébredjünk, hogy az, amit éppen csinálunk - tehát a megismerés és a reflexió játéka - nem valaminek a megoldása, hanem a probléma része. Az elme, ha valóban létezik (sokan, épp a naturalisták közül a tagadásáig merészkednek), maga is magyarázatra vár, mégpedig nyilvánvalóan ugyanazon elvek szerint, amelyeket a természet többi részének éppen az elme révén történt tanulmányozása során állapítunk meg. Más szóval, ha az elme magyarázata sikeres lesz, ez magában kell foglalja majd azt is, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy az elme a mûködése során megismeri a világot, méghozzá pontosan azon a módon, ahogyan az elme leírásában is felhasznált, de közvetlenül nem az elmére vonatkozó többi naturalista ismeret létrejön⁽¹⁾.

A következetes naturalista⁽²⁾ számára tehát egy sikeres magyarázat szükségképpen körkörös. E termékeny kör (és ezért végsõ soron minden magyarázat) középpontjában test és elme viszonya áll.
 

Miben áll a test/elme probléma?

Test és elme viszonyára sokféleképpen rá lehet kérdezni. A test/elme probléma, vagy elterjedt (kissé félrevezetõ) másik magyar nevén említve, a "testtudatprobléma" vizsgálata ezért a kérdés pontos megfogalmazásával kezdõdik. Ha a kérdést alkalmas formában tesszük fel, ez egyes válaszokat már eleve kizár vagy éppenhogy elõnyben részesít. Ugyanakkor világos, hogy a test és az elme együttes említésekor megjelenik valami eredendõ feszültség, ez kiindulópontunk lehet.

A kérdés ezért általánosságban véve elsõsorban a fizikai és a mentális események természetére vonatkozik (elõbbire példa az idegsejtek elektromos tevékenysége, utóbbira a gondolkodás, az érzékelés, a képzelet). A fizikai események és mentális események a felszíni természetüket tekintve igen eltérõek:

1 - A test fizikai természetû
2 - az elme (valahogyan) nem fizikai természetû
3 - az elme kölcsönhat a testtel
4 - a fizikai viszont nem állhat kölcsönhatásban a nem-fizikaival.

Egy ettõl látszólag alig különbözõ megfogalmazás ez:

A fizikai események

(a) kézzelfoghatóak,
(b) objektívek,
(c) jelentés nélküliek (vagyis a természet törvényeit követik),
(d) tudattalanok;

a mentális események ezzel szemben

(a') nem kézzelfoghatóak,
(b') szubjektívek (az egyed élményeihez kötöttek),
(c') jelentéssel teliek, vagy más szóval intencionálisak,
(d') tudatosak (vagy legalábbis azok lehetnek).

A két megfogalmazás különbsége (és természetesen sok másik is lehetséges) a jelentés és az élmények világának hangsúlyozásával, illetve utóbbinak a hiányával függ össze; ennek megfelelõen az elsõ típusú test/elme vizsgálatok az ot említett kétféle szubsztanciával, ezen belül is a mentális és a fizikai állapotok együttmûködésével kapcsolatos kérdésekre fognak összpontosítani. A második meghatározást (és annak rokonait) követõk fõleg a tudatos jelenségeknek (és azok holdudvarának) az anyagi világban való elhelyezhetõségével lesznek kénytelenek foglalkozni. A következõkben azt feltételezem azonban, hogy a test/elme probléma elsõdleges, nagyvonalú vizsgálata elvégezhetõ anélkül, hogy az ehhez hasonló kérdésekben, mint a két vagy több különbözõ meghatározás közötti választás, állást foglaljunk. E liberális értelmezés szerint a probléma elemzése független az élmények és más tudatos jelenségek kapcsán vallott elõzetes állásponttól; ez megfelel a naturalizmus általában véve szkeptikus hozzáállásának.
 

Néhány megoldási javaslat

Mivel - fõleg, ha az elõzõ megjegyzések szellemében a kérdést kitágítjuk, ahelyett, hogy körültekintõen leszûkítenénk - a legrégebbi filozófiai problémák egyikérõl van szó, csupán jelzésszerûen tekinthetem át a legismertebb vagy más szempontból legérdekesebbnek tartható megoldási javaslatokat.

Elsõ helyen kell említeni - hiszen már a probléma artikulációja is erre utal - a dualizmus különféle formáit. A dualista megközelítés a mentális és a fizikai világ teljes vagy szinte teljes elkülönítését tételezi fel. A dualista számára a világ kétféle szubsztanciából áll, amelyek (az illetõ dualizmus típusától függõen) vagy kölcsönhatnak, vagy nem; elõbbi esetben a parallelizmus különféle válfajaihoz jutunk, amelyek nem-kauzális, nem interaktív viszonyt jelentenek a mentális és a fizikai események között. A kétféle esemény szisztematikus együttjárását vagy párhuzamát (innen a név), vagyis azt, hogy a fizikai és a mentális események mindig megfelelõen járnak együtt, az okkázionizmus vagy az elõzetes harmónia elképzelése biztosíthatja. Az okkázionizmus felfogásában egy világon kívüli külsõ ágens, például egy személyes isten minden egyes alkalommal külön-külön beavatkozik annak érdekében, hogy az egyik típusú eseményhez a másik típusút elõállítsa. Az elõzetes harmónia felfogás - neve is mutatja - egy jól megszerkesztett világ keretei között a kétféle jelenség automatikus együttjárásában hisz, vagyis abban, hogy mindkét világon belül mindig éppen úgy történnek az átmenetek, hogy ez fenntartsa a megfelelõ események együttjárását (ezért van az, hogy pont akkor érzek fájdalmat, amikor a tû megböki az ujjamat, bár ezen elképzelés szerint a tûszúrás a fájdalomnak nem kiváltó oka), a kétféle jelenség csupán egyidejû. A kölcsönhatás alapú dualizmus vagy másnéven duális interakcionizmus feltevése szerint viszont a mentális események éppenhogy a fizikai események okai lesznek (és esetleg viszont). Az interakcionista fõ problémája természetesen az, hogy miközben fogalmi nehézségeket vállal - ha egyszer kétféle szubsztancia van, akkor kétféle van, ha pedig ezek mégis kölcsönhatnak, akkor, a legtöbben úgy gondolják, végülis valójában csak egyféle szubsztancia létezik - ráadásul egy empirikus hipotézist is kénytelen megkockáztatni. Felfedezésre vár ugyanis az "átjáró" a kétféle világ között (Descartes ismert módon a tobozmirigyre gyanakodott közvetítõ szervként, Popper és Eccles⁽³⁾ az idegrendszer egyes állapotmintázataira, Penrose és Hameroff⁽⁴⁾ pedig egyes sejtszervecskék, a mikrotubulusok speciális kvantumjelenségeire - hogy csak néhányat ragadjunk ki a sok közül, és még valószínûleg számos továbbira számíthatunk).

A dualizmusok ellentétpárja az eliminatív vagy másnéven reduktív materializmus, amely szerint minden mentális esemény (vagy, ahogy a megközelítés hívei bizonnyal kijavítanák: minden úgynevezett mentális esemény) az agy idegrendszeri eseményeire vezethetõ vissza, tehát mentális események tulajdonképpen nincsenek is; az eliminatív materialista ezért a nyelvjavítás feladatát is magára vállalva azt hirdeti, hogy az elmére vonatkozó szókincsünk az agykutatás fejlõdésével a nyelvbõl ki fog kopni, mint szükségtelen.

Ha van reduktív materializmus, akkor kell lennie nemreduktív materializmusnak is; a nemreduktív materializmusok többnyire valamiféle identitás-elmélet formáját öltik. Identitás-elmélet alatt a kétféle esemény, a mentális és a fizikai azonosságának tézisét kell érteni. A típus-azonossági elmélet szerint az azonos típusú mentális események mindig azonos típusú fizikai eseményeket jelentenek, egyazon személy vagy különbözõ személyek esetén is; a példány-azonossági elmélet ennél szerényebben úgy véli, mindössze arról van szó, hogy minden konkrét mentális eseménynek megfelel valamilyen fizikai esemény. Utóbbira példaként az emergens materializmust szokták említeni, ez azt vallja, hogy a fizikai események kombinációja olyan módon hoz létre mentális eseményeket, hogy azok nem vezethetõk vissza magukra az egyedi fizikai eseményekre. Az erre némiképp hasonlító szuperveniencia- vagy ráépülési elméletek a kétféle típusú esemény között, különféle függõségi viszonyok feltételezésével, párhuzamos, egymással kölcsönös oksági viszonyban lévõ eseményeket óhajtanak értelmezni.

Néhány kuriózum pusztán címszóként: epifenomenalizmus (a fizikai események a mentális események okai, de fordítva nem), kettõs aspektus elméletek (minden eseménynek egyaránt van fizikai és mentális aspektusa, kb.: "a köveknek is van lelkük, csak kicsi"), logikai behaviorizmus (a mentális események mindössze megnevezések, amelyek valódi tartalma az adott bemeneti inger hatására fellépõ kimeneti, vagyis viselkedési diszpozíció).

Számos egyéb nézetet teljesen mellõzve az újabb keletû megközelítések sorából önkényesen kiemelem az evolúciós naturalizmust, amely a mentális eseményeket a biológiai túlélés kontextusában értelmezi és az élõlények adaptivitásával, vagyis egymáshoz és a környezethez való alkalmazkodásával hozza összefüggésbe. Ez jelenleg a legismertebb olyan kutatási program, amely a bevezetõben említett körkörösséget nyíltan felvállalja és felelõs azért, hogy a szóbanforgó kör - részben bírálati, részben helyeslõ felhangokkal - a közelmúltban jelentõs figyelmet kapott. Az eddigi példákkal ellentétben azonban fõleg a mentális állapotok tartalmával és nem azok jellegével foglalkozik, amennyiben is a mentális állapotok létére csak közvetetten, tartalmuk evolúciósan szükségszerû voltából következtet.
 

Funkcionalizmus

Egy megközelítést most részletesebben is kiemelek, ez további elemzésem kiindulópontja. A funkcionalizmus az a filozófiai tanítás, amely szerint valamely mûködõ egység fizikai realizációja nem tartozik annak lényegéhez. Ami egy funkcionális egységet a megfelelõ típusúvá tesz, az nem más, mint az a mód, ahogyan az illetõ egység mûködése annak kimeneteit és bemeneteit egymással összekapcsolja. A funkcionalizmus szerint az elme ugyanabban az értelemben "nem fizikai", vagyis nem materiális, mint a számítógép-szoftver: noha mindig csak fizikailag, tehát valamilyen anyagi megvalósításban létezhet, egy adott mentális eseményt mégis egészen különféle fizikai események valósíthatnak meg, mindaddig (és ebben a funkcionalizmus specifikusan túllép a példány-azonossági elméleteken), amíg azok az adott bemenet-kimenet specifikációt teljesítik. E meghatározásból kitûnik a funkcionalizmus szoros kapcsolata a logikai behaviorizmussal és ezen keresztül az empirizmus eszméjével, ebbõl tévesen arra következtethetnénk, hogy a funkcionalizmus könnyen marginalizálható. A koncepció azonban bonyolult kapcsolatban áll több, kitüntetett jelentõségû hagyománnyal, ami mégis alapvetõ tájékozódási ponttá teszi a test/elme probléma modern tanulmányozásához.

Elõször is: a funkcionalizmus felelõs a kognitív tudományok általánosan elterjedt számítógépes metaforájáért. Az elme modellezésével foglalkozó kognitivizmus egészében véve úgy jellemezhetõ, mint ami a komputácionizmus eszméje körül forog - igaz ez még abban a negatív értelemben is, hogy az elme szoftverjellegét tagadók is e ponthoz képest határozzák meg magukat. Másodszor: a funkcionalizmus (az ún. Church-Turing hipotézisen keresztül) összekapcsolja az elme problémáját a kifejezhetõség és az általános elméleti formák határainak kérdésével. A Church-Turing hipotézis lényegében azt hirdeti, hogy minden, ami egyáltalán precízen megfogalmazható, vagyis ami szimbolikusan (például valamely jól meghatározott nyelvben) leírható, annak a leírása már a jelenlegi számítógép-algoritmusok körén belül is megalkotható. Mivel általában feltételezik, hogy a világról való minden tudás ebben a formában jelenik meg, ezért durva, ám jól érthetõ általánosítással élve mindez azt jelenti: az egész világ egy nagy számítógép. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a hipotézis egy egész évezred logikai fejlõdését sûríti össze, ezért megkerülhetetlen minden naturalista számára. Harmadszor pedig kulcsfontosságú a funkcionalizmus azért is, mert folytonosságot mutat a "szokásos" értelemben vett tudománnyal, így a naturalizmus, illetve a tudománnyal ugyancsak folytonosságot vállaló analitikus filozófia szellemét a lehetõ legközvetlenül fejezi ki.

A tudománnyal való folytonosság forrása az, hogy végsõ soron minden tudomány funkcionalista (egy gyenge értelemben). A hidrodinamika iránt érdeklõdõ fizikust például nem az egyes áramló közegek kizárólag rájuk jellemzõ egyedi, anyagi (vagyis az eddig is követett szóhasználatban: fizikai) tulajdonságai érdeklik, sõt az sem érdekli, hogy a vizsgált közeg folyadék-e, mármint, hogy folyékony halmazállapotú-e. Éppen ebben van a megközelítésnek az ereje: folyadéknak majd azt fogja tekinteni, amire a hidrodinamika egyenletei és egyéb megállapításai alkalmazhatók, így például - halmazállapottól függetlenül - folyadék lesz az agyag vagy (egyes körülmények között) a fémkristály, sõt az üveg is. Ez a jelenség a tudományfilozófia egy jól ismert, régi paradoxonával függ össze: a tudomány csak kísérleti értelemben materialista, de amikor elméleti formát ölt, akkor - az ellentétpár kedvéért egy pillanatra mondjuk így - idealista lesz, pontosabban szólva az enyhe szolipszizmus valamelyik válfajával lesz jellemezhetõ. Nem mond ki többet ez a megfogalmazás, mint azt, hogy a tudományos elméletek egy bizonyos értelemben mind "vakok", vagyis érzéketlenek a külvilág dolgai és az érzékileg bizonyosnak tekintett megfigyelések valóságos viszonyára⁽⁵⁾.

Az, hogy a tudomány csak gyenge értelemben funkcionalista, egy közismert példán ilusztrálható. A szokásos felfogás úgy gondol a tudományos leírásokra, például az atomrobbanást leíró egyenletekre, hogy azokban "ugyanaz történik", mint a valóságos robbanás esetén, legalábbis a lényeget illetõen (íme a funkcionalista mozzanat). A funkcionális azonosság számítógépes szimulációra - vagyis a valós folyamat megismétlésére - is alkalmazható (ami csak tovább erõsíti a funcionalista értelmezés létjogosultságát); igen ám, de az atomrobbanás programjának lefuttatásakor a számítógép mégsem robban fel. A kognitív funkcionalizmus szerint ezzel szemben az elme, vagy a tudat mûveleteit leíró számítógépes algoritmus maga is elmét alkot, vagyis - horribile dictu - tudatos lehet, élményekkel rendelkezhet, stb., egyszóval, képletesen szólva, "a robbanás is bekövetkezik". A kognitív funkcionalizmus ezért - lévén, hogy az elõbbi értelemben véve egy "erõs" funkcionalizmust képvisel - egyben architekturális tézist is hirdet az elme megvalósításával kapcsolatban. Legsarkítottabban a mesterséges intelligencia-kutatásban ismert "fizikai szimbólum hipotézis" fejezi ki ezt; H. Simon és A. Newell megfogalmazásában "egy szimbolikus rendszert mûködtetni ugyanazokat a képességeket igényli, mint az elmét mûködtetni". Más szóval, az elme szimbolikus rendszer, és megfordítva: a megfelelõ mûködést megvalósító szimbolikus rendszer egyben maga is elme. A szimbolikus elme tézise a módszertani szolipszizmust (és vele egy erõteljes individualizmust) nyíltan felvállaló klasszikus kognitív tudomány központi gondolata.
 

A funkcionalizmus alternatívái

Az elmére alkalmazott funkcionalizmus, mint általános filozófiai tanítás ezer sebbõl vérzik, saját eredeti képviselõi is sorra módosítják álláspontjukat. Mint tudományos kutatási módszertan azonban a mondott kötõdései, elsõsorban az univerzalitási hipotézis miatt változatlanul népszerû. Ha ugyanis minden folyamat komputációs, akkor az elme folyamatai is azok, vagyis a keretek már a rendelkezésre állnak, feladatunk mindössze megtalálni a sajátos algoritmust.

Mindazonáltal az utóbbi évtizedben (vagy, attól függõen, honnan indítjuk a filmszalagot, az utóbbi két évtizedben) számos olyan próbálkozás látott napvilágot, amely az elme - legalábbis retorikájában - nem-funkcionalista és ezért valamivel materialistább, anyagibb, a test/elme problémáról pedig új mondanivalóval rendelkezõ megközelítését képviseli. Közös bennük az, hogy lazítani igyekeznek a funkcinalista világkép rejtett vagy nem is oly rejtett dualista vonásait⁽⁶⁾. Összefoglaló néven nem-karteziánus kognitív tudományként szokás rájuk hivatkozni. Három példát említek: a dinamikus elme hipotézisét, az aktív elme modelljeit, és a különféle "megtestesült elme"-elképzeléseket.

Az elsõ irányzat azt hangsúlyozza, hogy az elme alakzatai folyamatok és nem szerkezetek⁽⁷⁾. E szemléletnek megfelelõen az elme belsõ dinamikája meghatározó szerepet játszik abban, amit elme és a külvilág viszonyának nevezünk; ez a viszony nem statikus, hanem, az elmét megvalósító valóságos fizikai rendszerek dinamikai folyamatait felhasználva, maga is módosulásokon megy keresztül. Közvetlen elõzménye ennek a mintegy évtizeddel korábbi konnekcionizmus, amely elsõként kezdte lebontani a szimbolikus univerzum merev értelmezését és radikális funkcionalizmusát. A konnekcionista felfogás a szimbólumokat bonyolult rendszerekkel helyettesítette - ha nem is fizikai rendszerekkel, de az algoritmikus látásmódhoz képest nagyonis konkrétakkal (nevezetesen bizonyos típusú hálózatokkal), a reprezentációk helyett pedig átlátszatlan, elosztott mûködésben gondolkodott.

Az aktív elme felfogása W. James és K. Lashley ötven-száz évvel ezelõtti gondolatait felelevenítve az elmét cselekvõ ágensként, sõt ágensek rendszereként látja, olyan rendszerként, amellyel nem csupán megtörténnek a dolgok, hanem önaktív, maga gondoskodik bemeneteinek és kimeneteinek megszervezésérõl, tehát az ingerek és a válaszok lehetõségeinek kiválasztásáról is. A megközelítés szoros kapcsolatot tart fent a számítógépes szoftver-technológia fejlesztéssel és a kísérleti robotikával⁽⁸⁾. Elõbbiben (elsõsorban a világháló kapcsán) elõtérbe kerültek az öntevékeny, független entitások, amelyek a molekulák metaforáját követve, kölcsönhatásba lépve közösen végeznek valamilyen tevékenységet, például oldanak meg egy nagyléptékû számítási problémát. Mind a szoftver ágensek, mint a kapcsolódó robotikai fejlesztések egyik kulcsszava a "szituáltság", vagyis az, hogy az ágens fizikai rendszer, amely egy fizikai környezetbe ágyazva, annak változó kontextusában végzi tevékenységét.

A "megtestesült elme" irányzat a testfenomenológiából és egyes buddhista meditációs technikák (sic) gyakorlatából építkezik a modern naturalizmus keretei között⁽⁹⁾. Álláspontja szerint az elme és a test egységet alkot, melynek két tényezõje kölcsönösen egymásra utal, külön-külön tehát meg sem határozható (az irányzatot emiatt sokan a kettõs aspektus elméletekkel rokonítják). Az irányzat hívei a tudományos kutatási módszertan alapjainak újragondolását ajánlják az élmények problémájának, a tudatnak és egyebeknek a megértéséhez.
 

Az elme mint anyag

Most engedtessék meg egy kis spekuláció. Úgy gondolom ugyanis, hogy a bemutatott (vagy inkább csak említett) alternatív megközelítéseknek konkrét értelemben véve is közös mondanivalója van, ami egy bizonyos pont felé mutat. Ez a mondanivaló tehát önállóan is végiggondolható és mint tendencia fogalmazható meg.

Némi cinizmussal azt kérdezhetnénk ugyanis, miért ne dõlne le az utolsó tabu? Látjuk, hogy test és elme (vagy anyag és szellem) kettõssége mind összébb szorul, a kezdeti nyílt dualizmust az interakcionizmusok és a nemreduktív szintelméletek sora követi, majd eljõ a hordozófüggetlenséget hirdetõ, ám kizárólag anyagi realizációkban gondolkodó funkcionalizmus, végül itt vannak a különféle megvalósítási elméletek; fel lehet fogni ezt úgy, mint olyan folyamatot, amelyben az elme mind konkrétabb, mind anyagibb formát ölt. Ha itt csakugyan valamilyen folyamatról van szó, akkor azt várhatjuk, hogy a két, kezdetben párhuzamosan futó szál, test és elme világa az anyagi oldalon egyszercsak össze fog érni. Ám ez így csak - mint mondtam, cinikus - gondolati játék, és nem ragadom meg azt a lehetõséget sem, hogy a tudományfilozófia kedvelt zsargonjában meta-indukciónak nevezett módszerrel nyert, (elméletek sorozatára) vonatkozó hiptézisnek nevezzem. Ehelyett bemutatok egy rövid gondolatmenetet, amely az elképzelést alátámaszthatja⁽¹⁰⁾.

Ahhoz a ponthoz térek vissza, hogy a funkcionalizmus és a materializmus szemlélete között jelentõs különbség van, annak ellenére, hogy a funkcionalista is (talán) valamiféle materialista. A funkcionalizmus (ha egyáltalán, akkor) olyan materializmus, amely szerint egy adott jelenség lényege a mûködési szempont figyelembe vételével kimeríthetõ (ráadásul egy meghatározott szerkezetû leírásban, de ez most nem számít). A természettudós kedvelt szóhasználatával élve: arról van szó, hogy egy adott modell az adott szempontból tökéletesen helettesíti a valóságot. (Sõt, mint láttuk, a funkcionalizmus ennél még tovább is megy, és azt mondja, hogy az adott szempontból - például az elme szempontjából - a modell közvetlenül azonos a valósággal, ezért annak valamennyi tulajdonságát mutatja). A materializmus azonban általában véve nem ezt jelenti. A materialisták egy jelentõs köre épp ellenkezõleg, azt hansúlyozza, hogy egy anyagi rendszer (gyakran használt szóval: egy komplex rendszer) végsõ soron mindegyik modelljénél gazdagabb; aforisztikusan ezt úgy fejezhetjük ki, hogy "egy komplex rendszer minden modellt igazol" (ezért maga egyikükkel sem jellemezhetõ). A gondolat számos formában ismert a természettudományokban, a rendszerelméletben és a filozófiában egyaránt. Hogy két jól ismert kortárs filozófust említsünk, akik (noha egymástól teljesen eltérõ, és az általam e helyütt propagált vagy követett felfogástól is különbözõ alapokról) ehhez hasonló kijelentéseket tettek, John Searle-re⁽¹¹⁾ és Hilary Putnam-re⁽¹²⁾ utalok.

Képzeljük el mármost, hogy az, amit elmének hívunk, sokféle, kis, önálló, aktív, egymással kölcsönhatásban álló egység vagy komponens együttes mûködésének a terméke⁽¹³⁾. Ha mármost ezek az egységek fizikailag realizáltak, akkor a lehetséges kombinációiknak megfelelõen számos különbözõ módon kerülhetnek egymással kölcsönhatásba - ugyanúgy, ahogy például az élõ sejt molekulái is, attól függõen, hogy milyen más molekulákkal kapcsolódnak össze, enzimként, információhordozóként vagy akár szállítóeszközként, sõt sok minden másként szerepelhetnek. Nos, az egymás utáni kölcsönhatási események, mint a molekuláknál, itt is funkcióváltozásokat indukálhatnak, ami minden egyes alkalommal egy-egy új modellnek megfelelõ mûködést jelent, nagy számban együttesen pedig az elme komponensei csakugyan úgy viselkedhetnek, mint a materialisták által elképzelt kaméleon, a modelleken túlmutató anyagi rendszer.
 

Megbeszélés és összefoglalás

Visszamenõleges perspekívából, az "elme mint anyag" szlogen felõl szemlélve csakugyan úgy érvelhetünk, hogy a funkcionalizmus idézett alternatívái egy-egy kísérleti lépést jelentenek arra, hogy az anyagi világ egyes elemeit, mint például az elme hordozóit, a megvalósítás szerkezeti dinamikáját, vagy a megtestesülés mozzanatát kívülrõl beemeljék egy továbbra is lényegében funkcionalista (vagyis a hagyományos elméleti) módon megfogalmazott elme-teóriába. Elõzõ gondolatmenetünk azonban azt suggalja, hogy erre az óvatoskodásra nincsen szükség, hiszen az anyagiság forrása az elmén belül is megtalálható. Az elme nem azáltal válik anyagivá, hogy mûködése a testtel közös, hanem már magában teljesen anyagi jellegû lehet.

Végezetül: ha ezt a gondolati utat követjük, mi a haszna? Nem biztos, hogy közvetlenül haszna van. Módszertani szempontból újabb nehézségek forrása lehet az, ha látszólag összekeverjük, amit egyszer már szétválasztottak: a testet és az elmét. Véleményem szerint azonban, ahogy a fenti gondolatmenet sugallja, mégis meg kell tennünk majd ezt a lépést, és ez az elmekutatás jövõbeni iránya. Meg kell barátkoznunk majd az elmének az eddigieknél gazdagabb, valóban anyagi és árnyalt képével, amely mentes a szélsõségektõl, mint az elme tagadása vagy a rejtett, illetve a nyílt dualizmus, nem is beszélve az elmének a tanulmányozás körébõl való oly gyakori kivonásáról.

Az a véleményem továbbá, hogy a funkcionalizmushoz közel maradó mai megközelítések dualizmusa (vagy "maradék" dualizmusa) nem kis mértékben az elmefilozófia szcientizmusának, pontosabban a naív értelemben vett elmélet-központúságának és ezzel rejtett anti-materializmusának vagy szolipszizmusának köszönhetõ. Ezért aztán az az állítás, hogy az elme anyagi természetû (vagyis anyagi módon komplex), valószínûleg nem túl természetes gondolat, és tisztában vagyok vele, hogy nem is ellentmondásoktól mentes, annak ellenére sem, hogy látszólag csupán az anyagi világ egységének újrafogalmazása, vagy mondhatni: triviális következménye. Hogy nem egészen ez utóbbi a helyzet, mutatja, hogy írásomat így kell befejezzem: Hogy ez hamis trivialitás-e, majd kiderül.
 

Carnap, R. 1928: Der logische Aufbau der Welt, Berlin-Schlachtensee.

Copeland, B. J. 1997: The Church-Turing Thesis, in: The Stanford Encyclopedia of Philosophy, http://plato.stanford.edu/entries/church-turing/

Dennett, D.C. 1991: Consciousness Explained, Little Brown, New York.

Edelman, G. M. 1987: Neural Darwinism: The Theory of Neuronal Group Selection, Basic Books, New York.

van Gelder, T. and Port, R. 1995: It's about time: An overview of the dynamical approach to cognition. In R. Port and T. van Gelder (szerk.), Mind as motion. Cambridge, MA: MIT Press.

van Gelder, T. J. 1998: The dynamical hypothesis in cognitive science, Behavioral and Brain Sciences, 21, 1-14.

Hameroff, S.R. 1994: Quantum Coherence in Microtubules: a neural basis for emergent consciousness? Journal of Consciousness Studies, 1, 98 - 118.

Fodor, J.A. (1980) "Methodological Solipsism Considered as a Research Strategy in Cognitive Psychology", Behavioral and Brain Sciences 3, pp. 63-109.

Kampis, G. 1991: Self-Modifying Systems in Biology and Cognitive Science, Pergamon, Oxford.

Kampis, Gy. 1998: A filozófia felfedezése a gépek világában, in: Megismeréstudomány és mesterséges intelligencia (szerk.: Pléh Csaba), Akadémiai Kiadó, Budapest.

Kampis, G. 1999: The Natural History of Agents, in: Agents Everywhere (szerk.: Tatai, G.), Springer, Budapest.

Minsky, M. 1985: Society of Mind, MIT Press, Cambridge, Mass.

Newell, A. és Simon, H.A. 1981: Computer science as empirical inquiry: Symbols and search. Communications of the Association for Computing Machinery 19:113-26.

Penrose, R. 1989: The Emperor's New Mind. Oxford: Oxford University Press.

Penrose, R. 1994: Shadows of the Mind. Oxford: Oxford University Press.

Petitot, J., Varela, F. J., Pachoud, B., Roy, J-M. (szerk.) 1999: Naturalizing Phenomenology: Issues in Contemporary Phenomenology and Cognitive Science, Stanford University Press.

Popper, K. R. és Eccles, J. 1977: The Self and its Brain, Springer, New York.

Putnam, H. 1988: Representation and Reality, MIT Press, Cambridge, Mass.

Searle 1980: Minds, brains, and programs, Behavioral and Brain Sciences 3:417-424.

Wooldridge, M. és Jennings, N. 1995: Intelligent Agents: Theory and Practice, Knowledge Engineering Review, Volume 10, No 2.

1. Ennek fényében a fent jelzett anti-naturalista illetve anti-materialista törekvések pontosabban úgy jellemezhetõk, mint amelyek elsõsorban is azt tagadják, hogy a megismerési folyamat kezdõ- és majdani végpontjaira (bármik is legyenek azok) szerkezetileg azonos, vagy egymással módszertani egységet alkotó magyarázatok vonatkozhatnának.

2. Jellegzetes stratégia a "lokális naturalizmus"; ez alkalmazható konkrétan bármire, de sohasem mindenre, így a kör - s vele a test/elme probléma - elkerülhetõ. Lehetek naturalista és tanulmányozhatom a cipõket anélkül, hogy a cipésszel és az annak elméjében zajlõ folyamatokkal törõdnék; ekkor a saját elmémmel kapcsolatban sem kell aggasztó kérdéseket feltegyek.

3. The Self and its Brain (1977).

4. Pl. Penrose (1989, 1994), Hameroff (1994).

5. Carnap Der Logische Aufbau der Welt-jének (1928) "metodológiai szolipszizmusára" utalok, amit a fenomenalizmus egy válfajakét szoktak jellemezni. De nemcsak a logikai pozitivizmus viszonyai között merül fel ez a probléma, végigkíséri a tudományos elméletek - és ezzel rokon módon a mentális állapotok - értelmezésének kérdését. Carnap felfogásától kissé eltér a kognitivista Jerry Fodor azonos nevû módszertani elve, amely arra figyelmeztet, hogy a kognitív teóriák érzéketlenek arra, hogy az elme bemenetei végülis igazak vagy hamisak-e. Áttételesen a tudomány szolipszizmusára utal a realizmus-probléma is: ha az elméleti terminusok nem volnának önmagukban üresek, a probléma nem is létezne.

6. Sokan rámutattak már, hogy a funkcionalizmus egy maradék vagy "reziduális" dualizmust tartalmaz, különösen nyilvánvaló ez abban, ahogyan a funkcionalista az élmények problémáját kezeli.

7. E kutatási program közelebbrõl a Gelder és Port által szerkesztett nagyszabású Mind as Motion c. könyvbõl (1995) vagy az összegzõ Gelder (1998)-ból ismerhetõ meg.

8. A terület különbözõ aspektusairól Wooldridge és Jennings (1995) vagy Kampis (1998, 1999) tájékoztat.

9. A neo- és neurofenomenológia terjedelmes irodalmából egy vadonatúj hivatkozás, mely egyben, mint elsõ összefoglaló mû, a mozgalom kiáltványa is: Petitot et al szerk. 1999: Naturalizing Phenomenology, Stanford U. Press.

10. Egy hasonló gondolatmenetet mutat be Kampis 1991: Self-Modifying Systems, Pergamon, Oxford.

11. Searle számos helyen, köztük a közismert Kínai szoba diszkusszójában (Searle 1980) hangsúlyozza a "wetware", a "nedves anyag" semmihez sem hasonlítható és semmilyen modellel vagy leírással nem pótolható jelentõségét.

12. Putnam a Representation and Reality (1988) híres függelékében egy olyan modellezési stratégiát ad meg, amellyel bármely automata tervrazját felfedezhetjük bármely dinamikai rendszerben; az eljárást megfordítva azt kapjuk eredményül, hogy "minden közönséges nyílt rendszer minden véges automatát megvalósít".

13. Amellett, hogy ez a gondolat csinos hipotézisként önmagában is megfogalmazható, számos konkrét munka is van, amely ehhez hasonló alapállásból született vagy egy ilyent megenged: Edelman neurális darwinizmusának populációi, Dennett "többszörös vázlatok" elméletének versengõ agyi területei, a már említett ágens-alapú szemlélet kognitív alkalmazásai mind az elme ilyesféle képét sugallják; ugyanerre explicite hivatkozik Minsky Society of Mind-elmélete (1985) és még jó néhány másik teória.