Karikó Sándor:

A XX. század végére egyértelmûvé válik, hogy a filozófia elveszti régi fényét, hegeli szóhasználattal élve, "fölülmúlhatatlan szentségét". Azt a képességét, hogy rendszeresített, egységesített s univerzalisztikus tudást adjon. A filozófia ma már nem a "civilizáció orvosa" (Nietzsche), lesüllyed az egy öncélú s visszhangtalan fogalmi foglalatosság szintjére. Úgy ahogy van, privatizálódik, társadalmilag magánvéleménnyé silányul, s igazából már nem is lehet megélni a filozofusi életet^.1 A filozófia korábban szellemiséget hordozott, nemes küldetést hajtott végre, ma egymás után kopogtatnak a vetélytársak: a mûvészet, az informatika, a kommunikáció, a marketing, az eladás, az áru szentsége, a hasznossági elv, amelyek betöltik s uralják a mindennapok világát. Korszakunk alapjaiban változik meg, s úgy tûnik, a filozófia nem találja helyét s funkcióját a nagy átalakulásban. Mi több, s ez aggasztó, mintha egyfajta önpusztító állapotában vergõdne. "A filozófia ma nemcsak kulturális és társadalmi relevanciájának kétségessé válásával, hanem félreismerhetetlen identitásválsággal is küzd."²

Azt hiszem, az identitásválsággal és az önfelbomlasztó tendenciával függ össze az a sajnálatos fejlemény, hogy a filozófia saját erkölcsi tartása is - jól érzékelhetõen - megrendül. Fájdalmas leírni, de manapság nincs olyan karizmatikus gondolkodó, aki - Kantra utalva - a morális világ Newtona lehetne. Lámpással sem találnánk rá a mai kor Szókratészeire. Fogyóban van a filozófia és a filozófus erkölcsi tartalma s értéke. Nyilvánvalóan sok, filozófián kívüli oka lehet a térvesztésnek, mégis - feltevésem szerint - elõször önmagára, azaz a filozófia saját mûködésére, illetõleg maguknak a filozófusoknak a tevékenységére, erkölcsi értékeire visszavezethetõ problémákkal kellene szembesülnünk. Az alábbiakban erre kívánok szerény kísérletet tenni, megfogalmazva néhány, elsõ pillanatra is adódó tanulságot.

Kétségtelenül, amikor a filozófia mûvelésében megnyilvánuló erkölcsi mozzanat szerepét vizsgáljuk, elõször azt kérdezzük, összhangban van-e egymással a filozófus élete és mûve. Ki vitatná a "gondolkodás és jellem egyszemélyben" engelsi elvének fontosságát, mintaadó erejét? Elsõ pillanatra mondhatjuk: "A reprezentatív filozófust a gondolkodás (világkép) és a magatartás, az elmélet és a cselekvés, a vita contemplatíva és a vita actíva tökéletes, imanens egysége jellemzi."³ Az imanens egységre, szerencsére, sok példát hozhatunk fel a bölcselettörténetbõl. Elég talán Szókratészre, Roger Baconre vagy Giordano Brunora emlékeznünk. Mégis azt gondolom, nem olyan egyszerû s magától értetõdõ a dolog. Ha görcsösen ragaszkodunk a "gondolat és jellem" tökéletes összhangjának kritériumához, akkor joggal kérdezhetnénk, mit kezdjünk például Francis Baconnel, Rousseauval vagy - merítve a XX. századból - Heideggerrel, Lukács Györggyel? Ugyanis ez utóbbi filozófusok életútja s jelleme sokak számára nem éppen hízelgõ s követhetõ példa, miközben gondolati teljesítményük s hatásuk nem vitatható. Vagyis az a furcsa, mindenképpen ellentmondásos helyzet áll elõ, hogy a nagyformátumú mû végsõ soron függetlenedni tud szerzõjétõl. A gondolatiság ereje s eredetisége feledteti a filozófus mint ember gyarlóságait. Például a NovumOrganum felismeréseit csodálhatjuk, miközben tudjuk, hogy szerzõje elárulja pártfogóját s korrupciós botrányokba bonyolódik. Engedjük hatni magunkra a Történelem és osztálytudat nemes pátoszát s ethoszát, de ismerjük írója kommunista elkötelezettségét s a Tanácsköztársaságban végzett tevékenységét. Lenyûgöz a Lét és idõ gondolati mélysége, ám nem ismeretlen elõttünk, hogy a filozófus - a fasizmus iránti kezdeti ígézetében - írásos feljelentést készít egyetemi kollégájáról. Ambivalens érzések támadhatnak bennünk: az ilyen filozófusokat mint gondolkodókat tiszteljük, viszont mint embereket, elvetjük, legalábbis nem szeretjük. Mindenesetre megkérdõjelezhetjük azt a - Fichtéig visszavezethetõ - állítást, miszerint amilyen a bölcselõ egyénisége, olyan a filozófiája. Inkább csupán kívánhatjuk, hogy a bölcsesség tanújele: "a tettek a szavakkal összecsengjenek"⁴.

Az erkölcsi tartalmakat s értékeket vizsgálva, magam - a fenti problematikus szempont miatt - más kérdésre helyezném a hangsúlyt. Arra koncentrálok, hogy magában a filozófia mûködésében, illetõleg mûködtetésében milyen értelemben vethetõk föl erkölcsi megfontolások. Hadd jelezzem mondanivalóm lényegét elõre. Amit szeretnék meggondolásra javasolni: minden filozófia s filozófus erkölcsi tartását leginkább az alázat jelenléte adhatja meg. A kérdés, amit a továbbiakban némiképp részletesen vizsgálnék meg, a következõ: milyen értelemben s miképpen érvényesülhet az alázat mint erkölcsi érték a filozófia világában, illetõleg a filozófus munkájában.

Sajnos abból a ténybõl kell kiindulnunk, hogy maga az alázat fogalma mostoha sorsra jut a filozófiában és az etikában. (Ez a helyzet már önmagában is indokolni tudná a vele való intenzívebb foglalkozást!) Csak periférikus vizsgálódásokkal, ellentmondásos magyarázatokkal, félreismerésekkel találkozhatunk. A kutatónak az az érzése, hogy még a szakma sem ismerte föl igazán az alázat jelenségének fontosságát.

Mindenesetre hangsúlyoznám, az alázat nem passzívitást, belenyugvást, tehetetlenséget és szolgalelkûséget, behódolást jelent, viszont kötelességrõl sincs szó. Egy különleges, becses erény, tisztánlátó érzék, belsõ iránytû az. "Alázatosnak lenni azt jelenti, hogy jobban szeretjük az igazságot, mint önmagunkat.... Nem annak a megítélésérõl van szó, hogy mit tettünk, hanem hogy mik vagyunk. És olyan kevesek vagyunk."⁵ Számomra egyértelmû, az alázat nagyon is pozitív tartalmú fogalom, nemes erény, amely azonban ritka adománya a sorsnak. Sajnos kevés ember rendelkezik azzal az erkölcsi készséggel s képességgel, amely önmagát is tudja mintegy kívülrõl meglátni s megítélni. Az alázat - az én olvasatomban - annyit tesz, hogy belátjuk saját, valamint nembeli korlátjainkat, s ezért önmagunkkal szemben önkritikussá, elégedetlenné s szerénnyé, másokkal szemben viszont nyitottá s toleránssá válunk. Teljes joggal hangsúlyozza - a filozófiai érzékenységgel is megáldott - Szentkuthy Miklós, aki mellesleg egész könyvet szentel az alázat leírására, hogy "az ember csak szerény lehet a létezés õrült titkai közepette."⁶

A fenti fogalmi megvilágítás tükrében kijelenthetjük, a filozófia akkor vértezheti föl magát az alázat ritka erényével, ha nem önmagát "mutatja", hanem az igazság minél mélyebb szintjeinek megragadására törekszik, állandóan szem elõtt tartva saját korlátait, szûkreszabott képességeit s lehetõségeit. A filozófus pedig belátja saját parányi létmivoltát, és arra a kérdésre - hogy tudniillik "Van-e olyan ember a világon, akinek a "kész" abszolút ismérvei a birtokában volnának?"⁷ - õ is "nem"-mel válaszol. Ennek kimondása azonban számára nem olyan egyszerû, mintsem a mindennapi ember gondolná. Ugyanis a filozófus fölöttébb szeret kacérkodni a gondolattal, hogy õ bizony - képletesen - birtokolja a világot. Legalábbis - elnézést a József Attila-i parafrázisért - képzeli, hát szertelen. Sajnálatos fejlemény, de a bölcselõ gyakran ragad le önmagánál, saját hiúságánál. Ahogyan Hegel figyelmeztet, "ahelyett, hogy a dologgal foglalkoznék, mindig túl van rajta: ahelyett, hogy nála idõzne el, és beléje feledkeznék, az ilyen tudás mindig más után nyúl, s inkább önmagánál marad, mintsem hogy a dolognál lenne s átadná magát neki."⁸ A filozófusnak tehát a dolog, azaz a vizsgálandó tárgy belsõ szükségszerûségét kellene feltárnia, hiszen az ilyen mûvelet vezethet az igazság felé. Ezért az alázat ott kezdõdik a filozófiában - s nem tagadhatjuk, fölöttébb magas követelményrõl van itt szó - , amikor a bölcselõ túllépvén önmagán, saját szubjektív nézetein, feltevésein, elõítéletein, indulatain, tekintélyén, odaadja magát az igazság föltétlen s kizárólagos szolgálatának. A filozófusnak tehát elõször önmagát kell legyõznie, amely roppant erkölcsi energiát s tartást feltételez. A "szeretem Platónt, de még jobban az igazságot" arisztotelészi elve ma is érvényes paradigma kell hogy maradjon. De mit jelent az igazság mindenekfölötti szeretete a filozófia és a filozófus számára?

Érdemes felfigyelnünk Schopenhauer egyik, a filozófusi veszélyek sajátosságával kapcsolatos gondolatára. A filozófusnak, mondja, "igazán kötetlennek kell lennie, ... osztatlanul oda kell magát adnia az okulásnak. Ezzel szemben a bölcsészprofesszorok a maguk személyes hasznára és elönyére gondolnak. ... A filozófia az igazságra irányul, ... a filozófiaprofesszornak pedig ... bölcsnek kell tetszeni a tanítványok elõtt, ... azon fáradozva, miképpen is illik majd a magasabb feljebbvalók szándékaihoz."⁹ Kétségtelen, a filozófus és a filozófiatanár megkülönböztetése indokolt, hiszen más-más helyzetrõl, funkcióról s érdekszintrõl van szó. Azonban mély és szükségszerû ellentétet nem húzhatunk a filozófia mûvelése és oktatása között. Azt gondolom, szerencsés esetben elõfordulhat, hogy a kétféle foglalatosság egybeesik. Elképzelhetõ, hogy a filozófiatanár kutatja is tárgyát, s a vizsgálata eredményeit "beviszi" oktatómunkájába. S fordítva: a növendékek új kérdései, felvetései inspirálhatják a tanárt további kutatásokra. Vagyis az oktatói-nevelõi, valamint a kutatói tevékenység kölcsönösen termékenyítõen is tudnak hatni egymásra. Viszont abban tökéletesen azonosulhatunk Schopenhauerrel, hogy a filozófusi tevékenység akkor maradhat hû nemes küldetéséhez, ha a vizsgálódás valóban kötetlen s független minden külsõdleges szemponttól.

A filozófusi alázat elemzésekor mindenekelõtt a következõ, háromas kérdést kell föltennünk: a bölcselõ miként viszonyul saját tárgyához, saját magához és a többi gondolkodóhoz. E három "elem" - tehát maga a filozófia mint tárgy, a filozófus mint a kutatást végzõ személy, valamint a másik bölcselõ vagy az összes többi bölcselõ - mind-mind magas erkölcsi követelményt tartalmaz, melyek együttesen - optimális esetben - az alázat megszületését segíthetik elõ.

a/ A filozófia bûntetlenül nem kapcsolódhat össze a politikával és az ideológiával. Nem szolgálhat napi politikai-ideológiai érdekeket s kívánalmakat, továbbá nem "üzletiesedhet el", szolgáltatásait nem válthatja ún. "aprópénzre". Ezek, a filozófiához képest, külsõdleges szempontok. Ha a filozófia képtelen ellenállni a rajta kívülálló "szirénhangoknak", óhatatlanul lesüllyed a függõség és a manipuláció méltatlan szintjére. De azt sem képzelheti be magáról, hogy õ az örökérvényû, megtámadhatatlan igazságok letéteményese. Szerényebbre kell fognia magát, szolidabb célkitûzéssel dolgozva. Ne végsõ válaszokat kergessen, ne cáfolhatatlan szentenciákat, szellemi gyógyíreket gyártson, s fõképpen ne kötelezõ elõírásokat, utasításokat adjon. "Csupán" szüntelenül kérdezzen rá a "végsõ" dolgokra. A dolgokat ne "kerek egészként", végsõ eredményként definiálja, hanem tanulja meg a mind pontosabb kérdezés mûvészetét. Ne feledjük: "Egy kérdés megformulázása már a megoldása."¹⁰ Valóban, a filozófiának egy sajátos, "kérdezõ hozzáállásra" van szüksége, amely annyit tesz, hogy a vizsgálódás maga egy "tovább vivõ, meg nem álló mozgást"¹¹ tartalmaz. Ne féljünk, a makacs kérdésfeltevéssel, a kérdezõ hozzáállással marad bõséggel feladat s eredmény a filozófia számára, s általa nem szegényebbé vagy kevesebbé válik az, hanem igazabbá s mélyebbé. Azt hiszem, a filozófia tárgyának ilyen felfogása s megközelítése jó alapot kínál fel arra, hogy alázatos maradjon.

b/ A filozófus mint a bölcselet "hivatalos" képviselõje sokat tehet az alázat kialakítása érdekében. Nyilvánvaló, az alázat - ismételten hangsúlyozva - és a kutatói hiúságérzet, a túlzott önbizalom, a merev gondolkodásmód nem hozható összhangba egymással. Azonban további vonatkozást is figyelembe kell vennünk. A filozófus, mikor vizsgálódik, állandóan szem elõtt tartja azt az összefüggést, hogy a "dolog" (maga a tárgy) nem végleges és befejezett forma, nem "békés" állapot, hanem változékony, eleven, ellentmondásos történeti mozgásmegnyilvánulás, melyet csak ennek megfelelõen tud hatékonyan megismerni. Különleges kutatói mércével s magas rendû erkölcsi kritériummal operál: minden fennálló kiméletlen kritikáját próbálja elvégezni. "Kiméletlen kritikája abban az értelemben - s ez már Marx felismerése, amelynek érvényességét ma is bátran vállalhatjuk - , hogy nem fél eredményeitõl, és éppoly kevéssé a meglevõ hatalmakkal való konfliktustól."¹² Az idézet második tagmondata már ismert, tárgyalt és sokak által elfogadhatónak tûnõ tanulságra utal. Arra tudniillik, hogy a filozófus nem rendelheti magát alá semmiféle politikai érdeknek s akaratnak, máskülönben elveszítené gondolkodói autonómiáját. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk elhallgatni a marxi mondat elsõ felét, a "nem fél a saját eredményeitõl" kitétel követelményét. Mirõl van itt szó? Úgy vélem, a filozófus gyakran kerülhet olyan helyzetbe saját kutatása végén, hogy önmagát, korábbi nézetét, feltételezését vagy kiindulópontját szükséges felülbírálnia. Ha elég bátor s következetes, akkor kész s képes az önkorrekcióra. Izgalmas helyzet: egy kérdés következetes végiggondolása, a vizsgálódás eredményeként megkérdõjelezi a kutató elõzetes álláspontját, s aki ekkor képtelen önkritikát gyakorolni, az megbukik az alázat erényébõl. S fordítva: aki nem fél a saját kutatása meglepõ-meghökkentõ végeredményétõl s le tudja vonni a számára kellemetlen konzekvenciákat, az alázatos marad. Önmagunk munkájának kritikai szemlélete s értékelése viszont talán a legnehezebb kutatói és emberi megnyilvánulás.

c/ A filozófusi alázat, általam harmadiknak jelzett mozzanata a többi bölcselõhöz való viszony kérdésére vonatkozik. Elsõ pillanatra úgy tûnik, a filozófus és filozófus közötti viszony egyértelmû és magától értetõdõ: természetes, kollegiális, kölcsönösen gazdagító, a kutatóhoz méltó magatartás. Olyan kapcsolat, melyben a mások iránti nyitottság, tolerancia és tisztelet nyilvánul meg. Tehát olyan, amellyel nincs is különösebb gond, nem is érdemes külön foglalkozni vele. Viszont ha tüzetesen és õszintén szembenézünk e kérdéssel, ugyancsak meglepõdhetünk, s kénytelenek leszünk súlyos következtetéseket levonnunk.

Újra forduljunk Schopenhauerhez. Éles meglátása szerint a gondolati rendszerek, miként maguk a filozófusok is "nem társas természetûek, ... minden költõi mû megáll egymás mellett a nélkül, hogy egymást zavarnák, sõt legkülönbözõbbjeiket is élvezheti és becsülheti ugyanaz a szellem: míg minden bölcseleti rendszer, alig jõ világra, máris minden testvére elveszejtésére gondol, akár csak egy ázsiai szultán a trónraléptekor. Mert a mint a méhkasban csak egy királynõ létezhet, éppúgy csak egy filozófia lehet napirenden, ... a költõi mûvek békésen legelésznek egymás mellett, miként a bárányok, a bölcseletiek született ragadózók, ... a filozófus azt követeli, hogy mindazt, amit eddigelé ily fajtát tanult vagy hitt, tévedésnek mondja, és kezdje elõlrõl: legfeljebb valamelyik elõdjének egyik-másik romját hagyja meg, hogy abból rakja le a maga alapját."¹³

Gondolom, nehezen tudnánk elvitatni Schopenhauer igazát. A filozófus - s ez nem puszta felismerés vagy tetszés kérdése - fura alkat. Mintha eredendõen lenne különb másoknál, beleértve a többi gondolkodót is. Inkább magányos, mint társas lény, aki bizony, mint bölcseleti ragadózó, szellemileg széttépi a másikat. Nem folytatja, mégcsak nem is megtûri a gondolati õst vagy a kortársat, hanem mindenekfölött elfoglalni akarja õ a helyét.¹⁴ Hasonlóképpen vélekedik, új szempontot is behozva Robert Musil. A tulajdonságok nélküli ember címû mûvében írja: "Isten óvatosan cselekedett, amikor elrendelte, hogy elefántból megint csak elefánt bújhat elõ, macskából macska: a filozófusokból azonban tanimádók és ellenfilozófusok lesznek."¹⁵ Valóban, nagy a veszélye annak, hogy a mindenkori új generációból tanimádók vagy ellenfilozófusok válnak. Tanimádó az, aki teljesen magáévá teszi elõdje (akár mestere) életmûvét, kritikátlanul, eredeti gondolatok nélkül, autonómiája feladásával, epigón módon követi a "szentként" beállított mestert. Jó esetben csupán megismétli imádott filozófusa nézetét, a rosszabb varriáció szerint (s ez a gyakoribb!) még csorbítja, szegényíti, "izmussá" silányítja is a példakép gondolati teljesítményét. Ez az álláspont már túl van az alázaton, valójában a szolgatudat s -lét szintjén reked meg. Ellenfilozófus az, aki mindenáron azt próbálja bizonygatni, hogy az elõd (az õs vagy a kortárs) mennyire eltévelyedik, milyen képtelenségeket hord össze, ezért filozófiailag porrá kell zúzni. S majd õ kiigazítja a hibás gondolatmeneteket s helyreállítja az igazságot. A kritikai hadmûveletet kiméletlenül, szellemi erõszaktevõként hajtja végre, gõgösen, fennhéjázó s megvetõ módon. Mondanom sem kell, ez a magatartás ugyancsak távol áll a kívánatos erkölcsi alapállástól: innen van az alázattól.

Meglehet, a mai korszak ellenére van a filozófiának, megszûnésétõl mégsem tartok. Ha a filozófiának "halnia kell, akkor csakis azért - mondja Gilles Deleuze - , mert halálra neveti magát."¹⁶ A filozófia olyan mélyen gyökerezik a kultúrában, hogy azt csak önmaga pusztíthatja el, önirónikus felhanggal. De azt meg miért tenné? Inkább azon kell fáradoznia, hogy miként tudná hatásfokát megnövelni, erkölcsi tartását újra megszilárdítani. Nyilvánvalóan sokféle útja-módja lehet az erkölcsi értékek ápolásának, befejezésül egyetlen lehetõségre hívnám föl a figyelmet.

Russell állítja: "A teológia és a természettudomány között van... egy senki földje, ... s ez a filozófia."¹⁷ Hadd tegyem hozzá, mivel a senki földje, éppen ezért a mindenki földje. A filozófia - a saját olvasatomban - nem arisztokratikus, hanem demokratikus "mûfaj". Már Szókratész azt vallja, hogy a filozófia mindenki nevelõje. Manapság mind több bölcselõ ismeri föl, hogy vissza kell térnünk "a legelsõ filozófiához, ... a nyilvánossággal szembenézõ (outward-facing) filozofáláshoz, amely a természetes értékeket valósítja meg: az õszinteséget, a bátorságot, a készséget arra, hogy meghalljuk, amit mások mondanak."¹⁸ Igen, ha a filozófus kész és képes mások mondanivalójára figyelni, azaz önmagán túllépve mások gondolatai iránt nyitottá válni, mi más ez, mint az oly szükséges és kívánatos alázat elsõ jele? Az alázaté - vallja Márai Sándor, s higgyünk neki - , amely "nagyobb hõstett, mint minden mohó produkció..."¹⁹

^{1. Márkus György : Tíz széljegyzet a filozófus felelõsségérõl . In: Diotima Heller Ágnes 70. születésnapjára. Osiris-Gond, Bp. 1999. 349.o. A tanulmány még megjelent: Világosság, 1999/5.sz.}

^{2. Márkus György : Metafizika - mi végre? Osiris Kiadó, Bp. 1998. 168.o.}

^{3. Márkus György : Tíz széljegyzet ... i.t. 343.o.}

^{4. Seneca : Vigasztalások. Erkölcsi levelek. Európa Könyvkiadó, Bp. 1980. 220.o.. Továbbá: Alexander Bernát : Az egyéniség a filozófiában. Athenaeum, 1917. III.k. 211.o.}

^{5. André Comte - Sponville : Kis könyv a nagy erényekrõl. Osiris Kiadó, Bp. 1998. a 174. és a 179.o.}

^{6. Szentkuthy Miklós : Az alázat kalendáriuma. Magvetõ Kiadó, Bp. 1998. 235.o.}

^{7. Szentkuthy Miklós : i. m. 313.o.}

^{8. Hegel : A szellem fenomenológiája. Akadémiai Kiadó, Bp. 1979. 11.o.}

^{9. Schopenhauer : Parerga és Paralipomena. Világirodalmi Könyvkiadó Vállalat, Bp. III.k. 11., valamint az I.k 240.o.}

^{10. Marx : A zsidókérdéshez. MEM I.k. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1957. 350.o.}

^{11. Jacques Derrida : Marx kísértetei. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. a 102.o. 6. lábjegyzet, továbbá a 99.o.}

^{12. Marx : Levelek a "Deutsch-Französische Jahrbücher" - bõ l In: MEM 1.k. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1957. 346.o.}

^{13. Schopenhauer : i. m. 12 és 13.o.}

^{14. Alexander Bernát : i. c. 210.o.}

^{15. Robert Musil : A tulajdonságok nélküli ember. Európa Könyvkiadó, Bp. 1977. III.k. 91.o.}

^{16. Gilles Deleuze : A filozófiáról. Pompeji, 1994/4.sz. 156.o.}

^{17. Bertrand Russell : A nyugati filozófia története. Göncöl Kiadó, Bp. 1994. 11.o.}

^{18. Applied Philosophy. Morals and Metaphysics in Comtemporary Debate. Edited by Brenda Almond and Donald Hill. Routledge. London-New York, 1991. Introduction. az 1. , az 5. és a 6. o.}

^{19. Márai Sándor : Füves könyv . Helikon Kiadó, Bp. 2000. 23.o.}