Kelemen János:

Ha tehát valaki - mint Gianni Vattimo - azt mondja, hogy a hermeneutika a modernitás filozófiája (mégpedig nem egyszeren a modernitásé, hanem "a modernitásé"⁽¹⁾), akkor ezen azt érti, hogy korunk filozófiája a hermeneutika.

S ha valaki - mint John Skorupski - az analitikus filozófia két hullámát "modernista irányzatnak" nevezi, illetve az analitikus filozófiáról mint "analitikus modernizmusról" beszél, akkor ezen azt érti, hogy az analitikus filozófia korunk filozófiája.

Ha pedig valaki - mint ismét csak Skorupski - ehhez azt is hozzáteszi, hogy az "analitikus modernizmus" és a "kontinentális filozófia" közti hasadás "valójában nem más, mint a modernizmuson belüli megoszlás",⁽²⁾ akkor ezen azt érti, hogy korunknak két filozófiája van: az egyik oldalon a nehezebben meghatározható "kontinentális" vagy "hermeneutikai" orientáció, a másik oldalon pedig a szigorúbb kritériumokkal jellemezhetõ analitikus iskola.

Ez a leegyszerûsített duális képlet többé-kevésbé alkalmazható a nyugati tradíciójú világra. Miután a marxizmus - nem annyira intellektuális, mint inkább politikai okokból - válságba került, kétségtelen, hogy a hermeneutika és az analitikus filozófia szinte egyedül maradt a porondon.
 

2. Korunk e két uralkodó filozófiai áramlata között ugyanakkor konvergencia tapasztalható. Errõl már sokat írtak, mégis tanulságos csokorba gyûjtenünk néhány jellemzõ megnyilatkozást.

Amióta Karl-Otto Apel kijelentette, hogy Wittgenstein és Heidegger "e század filozófiai konstellációjának kulcsfigurái"⁽³⁾, s a két gondolkodónál közös törekvéseket fedezett fel, se szeri se száma a Wittgenstein és Heidegger viszonyára vonatkozó különbözõ hangsúlyú és elõjelû eszmefuttatásoknak. Rorty például a késõi Wittgenstein és a korai Heidegger törekvései közt látta meg a hasonlóságot. (Az õ olvasatában a két nagy filozófus "ellenkezõ irányban", mintegy a rossztól a jó felé, illetve a jótól a rossz felé haladva, "pályája közepén keresztezte egymás útját."⁽⁴⁾)

Ma már persze Davidson és Derrida is olyan emblematikus figurák, akikkel bizonyítani lehet a két filozófiai hagyomány konvergenciáját. Így a Davidson filozófiájával foglalkozó kötetek egyikében többek közt azt olvashatjuk, hogy Derrida elgondolásai "egyik változatát alkotják a radikális interpretáció Davidson által megtisztított indetermináltsági tételének". Az idézett szerzõ hozzáteszi: "a nyelvrõl, a nyelv és a gondolkodás viszonyáról, valamint arról, hogy mi számít valóságnak, Derridának és Davidsonnak nagy mértékben azonos a felfogása."⁽⁵⁾

Egyébként magának Rortynak a pályája is példa lehetne a konvergenciára, ha esetében nem inkább arról lenne szó, hogy dezertált az analitikus filozófusok táborából. Õt ezért ehelyütt inkább a hermeneutika és a dekonstrukció képviselõjeként szólíthatjuk meg. Az analitikus filozófusokat Rorty azzal vádolja, hogy visszaestek a metafizikába, vagyis "fokozatosan elvetették a filozófiának mint terápiának wittgensteini felfogását és visszatértek a hagyományos problémák megoldására irányuló szisztematikus törekvésekhez."⁽⁶⁾

Ez a jellemzés már az analitikus filozófia történetének problémáját érinti, s függetlenül az értékelés hangsúlyától, egy vitathatatlan tényt rögzít. A szóban forgó tényt - ha a hermeneutikai filozófia mai önértelmezését is belefoglaljuk a képbe - lehetetlen irónia nélkül szemlélnünk. Hiszen manapság az az analitikus filozófia lett a metafizika otthona, amely eredetileg a metafizikát kívánta kiküszöbölni, s e programot - gondoljunk Carnapra! - éppen Heideggerrel szemben hirdette meg a legradikálisabb módon, miközben a Heidegger-követõk és hermeneuták a metafizikával való végsõ leszámolás érdemét vindikálják maguknak. Úgy látszik, hogy nemcsak Heidegger és Wittgenstein tett meg fordított irányú pályát, hanem a kontinentális és az analitikus filozófusok táborának egésze is.

Rorty ténymegállapítását teljes egészében igazolja a metafizika logikai alapjairól értekezõ Michael Dummett. Õ szerinte az analitikus filozófia korábbi korszaka túlságosan "destruktív" volt, mai képviselõinek többsége azonban elveti azt az álláspontot, hogy a filozófia hagyományos kérdései "olyan álkérdések lennének, melyekre nincs értelmes válasz", s újra hisz abban, hogy "a filozófiának konstruktív feladata van".⁽⁷⁾ Ez az állásfoglalás mélyen összefügg a szisztematikus és tudományos filozófia iránti igénnyel. A filozófusoknak ugyanis az a legsürgetõbb feladata, hogy megalkossanak egy "szisztematikus jelentéselmélet" ("a systematic theory of meaning"), ami egyben tudományos feladat. Ám a szisztematikus jelentéselmélet - a nyelvfilozófia megalapozó szerepe következtében - a szisztematikus filozófia feltétele. Feltûnõ, mennyire kínosan ügyel itt Dummett arra, hogy világossá tegye, analitikus filozófusként mondja, amit mond: "Az analitikus filozófia nevében szólok, amelynek jellegzetes tétele, hogy a nyelvfilozófia a filozófia többi részének az alapja."⁽⁸⁾

A filozófia konstruktív feladatának felvállalása ugyanakkor arra is gyógyírnak látszik, hogy "a laikus közönség elidegenedett az analitikus filozófiától".⁽⁹⁾ A technikai részletkérdésekben és a mindennapi nyelv trivialitásaiban való elmerülést - ezt a felületességhez és partikularizmushoz vezetõ, "groteszk metodológiát"⁽¹⁰⁾ - sokan emlegetik a filozófia önmagába zárkózásának tüneteként, ahogyan persze a hermeneutika kacifántos zsargonjának is hasonló tünetértéke van. "A különbözõ analitikus tradíciókhoz tartozó filozófusokra - mondja Jaakko Hintikka - könnyû úgy tekinteni, mint akik a szélesebb emberi jelentõséget nélkülözõ apró technikai problémákra pazarolják precizitásukat és éleselméjûségüket, míg a hermeneutikai és dekonstruktivista gondolkodókról gyakran úgy vélekedünk, hogy dagályos halandzsába csomagolt ködös általánosságokkal üzérkednek, melyek inkább összezavarják, mintsem tisztázzák fogalmainkat."⁽¹¹⁾
 

3. Idézetgyûjteményünk nyilvánvalóan tendenciózus, mégis jól illusztrálja egyrészt a konvergenciára vonatkozó megállapításunkat, másrészt azt a rossz közérzetet, netán lelkiismeretfurdalást, amely kisebb-nagyobb mértékben mindkét filozófia táborban elterjedt. Az utóbbinak a kifejezéseként hadd idézzem Hintikka elõbbi fejtegetésének folytatását: "[…] úgy tûnhet, 'a filozófia végének' vagyunk tanúi, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy a filozófia az öncélúan folytatott okos csevegés szintjére süllyed."⁽¹²⁾

Térjünk azonban vissza a konvergencia kérdéséhez. Bármennyire is nagyok a különbségek a kontinentális hermeneutikai koncepciók és az analitikus filozófia hagyományai és kulturális beágyazottsága között, nem gondolhatjuk komolyan, hogy nincsenek, és sohasem voltak, olyan alapvetõ problémák és feltevések, melyek ne metszenék át a köztük lévõ határvonalat. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy a konvergencia "már mindig" elkezdõdött. S úgy gondolom, kívánatos, hogy folytatódjon. A kérdés az, hogy milyen tendenciákat foglal magában, s milyen kritériumok szerint megy végbe.

Rortynak az egyik válasza erre az, hogy a konvergencia az antireprezentacionalizmus jegyében fog megvalósulni: "hinni szeretném, hogy az angol nyelv filozófia a XXI. században ugyanúgy maga mögött hagyja a reprezentacionalista problematikát, mint ahogyan a francia és német nyelv filozófia nagy része már korábban megtette."⁽¹³⁾ E jövendölés szerint a folyamat tényszerûen abban áll, hogy az angolszász filozófia hasonul a kontinentális filozófiához, tartalmilag pedig abban, hogy az analitikus filozófusok végleg lezárják a XX. század eleje óta⁽¹⁴⁾ folytatott, és mélyen a reprezentacionalista elõfeltevésekben gyökerezõ vitát a realizmusról és az igazságról. Rorty másik, sokkal inkább elfogadható válasza az, hogy "az antiesszencializmus […] az analitikus és kontinentális filozófia konvergenciájának legfõbb pontja."⁽¹⁵⁾E szerint nem annyira az egyik iskolának a másikhoz való hasonulása megy végbe, mint inkább a közös tendenciák kibontakozása. A szavakkal való játék állandó veszélye miatt külön kellene érvelnem amellett, hogy e választ miért tartom elfogadhatóbbnak.⁽¹⁶⁾ Minden esetre, a modernitás mindkét filozófiai megfogalmazása valóban éppúgy elveti a magyarázó céllal konstruált transzcendens esszenciákat, mint amennyire hiábavalónak tartja a végsõ metafizikai és episztemológiai alapok kutatását. S minden elégedetlenségünk ellenére, melyet a kortárs filozófia akadémizmusa, verbalizmusa, kulturális eljelentéktelenedése kiválthat, ez az antifundamentalizmussal mélységesen rokon antiesszencializmus némi vigaszt nyújthat számunkra különféle fundamentalizmusoktól olyannyira fenyegetett világunkban.
 

4. Ugyanakkor az antiesszencializmus és antifundamentalizmus velejárójának látszik, hogy középpontba kerül, s egyszerre foglalja el az ismeretelmélet és az ontológia helyét, az interpretáció elmélete. "Tegyük fel - mondja Rorty -, hogy teljesen antiesszencialisták vagyunk. Ekkor azt fogjuk mondani, hogy minden kutatás interpretáció […]."⁽¹⁷⁾ "A modern tudomány - jelenti ki Nietzschét visszhangozva az ontológiai hermeneutika szószólója, Vattimo - a világot azzá a hellyé alakította át, ahol nincsenek (többé) tények, csak interpretációk."⁽¹⁸⁾

Az analitikus filozófiában a tények helyébe lépõ interpretációk szerepét a deskripció játssza. A "tapasztalat hermeneuticitásáról", a "lét nyelviségérõl" vagy, "a nyelvrõl mint a lét házáról" szóló diskurzusnak ugyanis jól megfeleltethetõ az a beszédmód, amelyben valamely tény csak egy leírás alatt számít az adott ténynek, illetve: nincsenek olyan tények, amelyeket ne valamilyen leírás alatt lennének adva.

Az interpretáció problematikája egy másik formában is középpontba került, nevezetesen annak a vitának a formájában, hogy vajon végtelenek-e, korlátlanok-e az interpretáció lehetõségei, vannak-e kritériumok egy adott interpretáció elfogadására vagy elvetésére, s van-e egyáltalán "rossz" interpretáció. A vita hermeneutikai szinten a szöveginterpretáció, analitikus keretben pedig a mondat-megértés körül folyik, s analóg válaszokat produkál.

Vegyük azt a mai hermeneutikában uralkodó nézetet, amely szerint a szövegnek nincs az interpretátortól, illetve az õ adott olvasatától független léte és jelentése. mivel szó sincs forradalmian új felismerésrõl, a szóban forgó tételt kitûnõen illusztrálja egy régebbi szerzõtõl kölcsönzött megfogalmazás. "A mûalkotás aktuális léte - írta már Giovanni Gentile a harmincas években - a kritikában van",⁽¹⁹⁾ ami azt jelenti, hogy például "az Isteni Színjáték […] nem az, amit évszázadokkal ezelõtt megírtak, hanem az, amit olvasva mi írunk."⁽²⁰⁾

Más szóval, az interpretációnak nincsenek magából a szövegbõl levezethetõ kötöttségei. Ezzel kétségtelenül összevethetõ a Quine-Davidson-féle indetermináltsági tétel. A szorosan vett analógia abban áll, hogy az interpretációt nem határozza meg az interpretáció tárgya, vagyis hermeneutikai oldalon az irodalmi, filozófiai vagy másfajta szöveg, analitikus oldalon pedig a mindennapi verbális kommunikációs aktus. Ám néhány szerzõ a tekintetben is analóg álláspontra jut, hogy az interpretációt meghatározó tényezõk közül a kódot zárja ki. Ilyen, a nyelv létét tagadó, "parole-központú" nyelvfilozófiát képviselt már Bendetto Croce, aki éppen száz évvel ezelõtt, korai Esztétikájában kimondta, hogy "a nyelveknek nincs más realitásuk, csak a mondatoknak valóságosan kimondott vagy leírt tömege…",⁽²¹⁾ késõbb pedig úgy fogalmazott, hogy "minden szó, amelyet hallunk, új és idegen nyelv".⁽²²⁾ Figyelemre méltó a hasonlóság abban, ahogyan manapság, az analitikus oldalon, Davidson támadja a nyelvi kompetencia és a nyelv fogalmát. "A nyelvi kommunikációban - mondja a késõi Davidson - semmi sem felel meg a nyelvi kompetenciának"; "nincs nyelv" […]; "nincs semmi olyan, amit meg kell tanulnunk, vagy ami velünk született."⁽²³⁾
 

5. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a brutum factumnak az interpretációval vagy a deskripcióval való lecserélése jól kifejezi az információ és kommunikáció korában tipikussá váló léthelyzetet. Bizonyos, hogy a média vagy a politika világában nincsenek többé tények, s hogy ebben a világban arról sem eshet szó, amit a tényekkel való korrespondenciaként határozhatnánk meg: az igazságról. Máshol magam is a "primér élmény illúziójaként" vetettem el, hogy van egy elsõdleges találkozásunk a minket körülvevõ világ dolgaival, s hogy e találkozás révén torzulástól, "elõítéletektõl", azaz interpretációtól mentes képet alkothatunk róluk.⁽²⁴⁾

De illúzióról van-e szó? Nincs-e mégis a létnek - ahogyan Umberto Eco teszi fel a kérdést⁽²⁵⁾ - valamiféle "kemény alapzata", amely nem engedi meg, hogy bármit mondhassunk róla? Olyan alapzata, amely azt az egyet mindenképpen lehetetlenné teszi, hogy bármely lehetséges értelmezést ténynek vegyünk?

Azzal végzõdik a XX. század, hogy ismét fontossá vált e kérdés. Valamint azzal, hogy "korunk filozófiájának" mindkét változatán belül sokan úgy felelnek rá, hogy igen: van a létnek ilyen kemény alapzata, ami sajátos módon a hermeneutikai és az analitikus filozófia még egy lehetséges érintkezési pontját teszi láthatóvá. A vágy, hogy komolyan lehessen venni a filozófiát, s le tudjuk gyõzni a súlytalansága miatti rossz kedvünket, felébreszti bennünk a naiv realistát.

Igaza volt Rortynak, amikor arra emlékeztetett, hogy a XX. század - legalábbis az angol-amerikai világban - ugyanezzel a kérdéssel kezdõdött. S ne csak az idealizmus elleni russelli lázadásra vagy az analitikus filozófia mintegy veleszületett, Frege-, majd Moore-féle realizmusára gondoljunk, hanem azokra az amerikai filozófusokra (a "hat realistára"), akik az új századot egy realista kiáltvánnyal⁽²⁶⁾ köszöntötték, hirdetve, hogy a megismerés "külsõ reláció", mely nem változtathatja meg, és nem is teremtheti meg a maga tárgyát.⁽²⁷⁾

Az e századvégi realista lázadás egyik szereplõjeként Maurizio Ferrarist nevezem meg, aki a hermeneutika történészeként és a "gyenge gondolkodás" egyik szószólójaként vált ismertté. Legújabb könyvében olyan vehemensen támadja az interpretáció végtelenségének dogmáját, valamint a "nincsenek tények, csak interpretációk" tételt, mint akinek valamibõl nagyon elege van: "amit számtalan módon lehet interpretálni (például az abrakadabrát), azt semmilyen módon sem érdemes interpretálni";⁽²⁸⁾ "a lét, mint olyan, kívül marad az interpretáció szféráján".⁽²⁹⁾

A realista lázadás analitikus szereplõi közül elsõ sorban talán John Searle-t illik megnevezni, aki század-búcsúztató könyvében⁽³⁰⁾ a végsõ lényegig csupaszítva veszi védelmébe az externális realizmust és az igazság korrespondencia-elméletét. Úgy látszik, idõnként nem árt megismételni a Moore-i gesztust: felsorolni - mint Searle is teszi - azokat a meggyõzõdéseinket, melyeket nem adhatunk fel anélkül, hogy ne kerülnénk ellentmondásba azzal, hogy vagyunk, gondolkodunk és beszélünk. Ilyenkor persze a Moore-i paradoxon is újra jelentkezik. Ezen a századvégen, mint más idõkben, számos filozófus vall olyan nézeteket, melyekrõl az illetõ filozófusok is tudják, hogy hamisak, hiszen ellentmondásban vannak azokkal a meggyõzõdésekkel, melyekrõl maguk is tudják, hogy igazak. Azt a rejtélyt, hogy lehetséges ilyen nézeteket vallani, hogy tehát az "antirealizmus minden formája állandó vonzerõt gyakorol", Searle a hatalom akarásával magyarázza.⁽³¹⁾ Elemzésében fõleg az akadémiai hatalomról van szó, hiszen amikor a posztmodernisták, relativisták, pragmatisták, a dekonstrukció hívei, stb., lerázzák magukról a külvilággal való konfrontáció kényszerét, akkor - fejtegeti Searle - a természettudományokat detronizálják, s a humán tudományok képviselõinek hatalmi igényeit segítenek kielégíteni. Nem biztos, hogy a magyarázat ebben a formában elfogadható (nem érzékelem a humán tudósok hatalmi túltengését), bizonyos azonban, hogy az antirealizmusnak valamilyen módon köze van a hatalom kérdéséhez. Semmibe venni a világot, mert minden csak interpretáció: ott lappang minden hatalmi politika mélyén.

Nem kellene-e a "nincsenek tények, csak interpretációk" tézist önmagára alkalmazni, mondván, hogy ez is csak interpretáció, vagy hogy ez is végtelenül interpretálható? Ezzel félreértenénk Nietzschét. Õ valami fontosat (ami nem pusztán interpretáció) és valami meghatározottat (világosan és egyféleképpen érthetõt) kívánt mondani: a pozitivizmus korában a látszatok objektiválását, az interpretációk tényként való elfogadtatását leplezte le. Mert az utóbbi is a hatalom akarása.

A mi századvégünkön ugyanúgy a tisztánlátás megõrzése a legnagyobb feladat, mint az övén. A nyelvi-fogalmi konfúziókban fel kell tudnunk ismerni a hatalom játékát. A feladat állandóan napirenden van, mert elvégezhetetlen. Teljesítéséhez arra volna szükség, hogy kívül maradjunk - hogy a filozófia kívül maradjon - a játékon.

1. Gianni Vattimo, Oltre l'interpretazione. Laterza, Bari-Roma 1994. 15.

2. John Skorupski, English-Language Philosophy. Oxford University Press, Oxford - Mew York, 1993. 130.

3. Karl-Otto Apel, "Wittgenstein und Heidegger. Die Frage nach dem Sinn von Sein und der Sinnlosigkeitsverdacht gegen alla Metaphysik". (1967.) In: Transformation der Philosophie. Band I. Sprachanalytik, Semiotik, Hermeneutik. Suhrkamp, Frankfurt am Main 1994. 5. Aufl. 225. (Elsõ kiadás 1973.)

4. Richard Rorty, "Wittgenstein, Heidegger, and Language". In: Essays on Heidegger and others. Philosophical Papers 2. Cambridge University Press, Cambridge 1991. 52.

5. Samuel C. Wheeler III, "Indeterminacy of French Interpretation: Derrida and Davidson". In: Ernest LePore (Ed), Truth and Interpretation. Perspectives on the Philosophy of Donald Davidson. Basil Blackwell. New York 1986. 477.

6. Richard Rorty, "Introduction: Antirepresentationalism, ethnocentrism, and liberalism" In: Objectivity, Relativism, and Truth. Philosophical Papers 1. Cambridge University Press, Cambridge 1991. 3.

7. Michael Dummett, The Logical Basis of Metaphysics. Duckworth, London 1991. 1.

8. "… I speak as a member of the analytical school of philosophy of which I have already observed that the characteristic tenet is that the philosophy of language is the foundation for all the rest of philosophy." Michael Dummett, "Can Analytical Philosophy be Systematic, and Ought it to Be?" In: Truth and other Enigmas. Duckworth, London 1978. 454.

9. Michael Dummett, The Logical Basis of Metaphysics. Duckworth, 3.

10. Szintén Dummett szavai: "Can Analytical Philosophy be Systematic, and Ought it to Be?" 445.

11. Jaakko Hintikka, "Contemporary Philosophy and the Problem of Truth". In: Lingua universalis vs. Calculus ratiocinator. Kluwer, Dordrecht/Boston/London 1997. 1.

12. Uo.

13. Richard Rorty, "Introduction: Antirepresentationalism, ethnocentrism, and liberalism". 12.

14. "Az angol nyelv világ filozófusainak láthatólag az a sorsuk, hogy ugyanannak a kérdésnek - a realizmusnak - a vitatásával fejezzék be a századot, mint amelyrõl 1900-ban vitatkoztak." Rorty e szarkasztikusnak szánt megjegyzése történetileg megint csak megállja a helyét. (Richard Rorty, "Introduction: Antirepresentationalism, ethnocentrism, and liberalism". 2.)

15. Richard Rorty, "Inqiry as recontextualization: An anti-dualist account of interpretation". In: Objectivity, Relativism, and Truth. Philosophical Papers 1. 99.

16. Arra kellene ugyanis figyelemmel lennünk, hogy az analitikus filozófia keretében mûvelt metafizika kétségtelenül rehabilitált egyfajta esszencia-fogalmat.

17. Richard Rorty, "Inqiry as Recontextualization". In: Objectivity, Relativism, and Truth. Philosophical Papers 1. 102.

18. Gianni Vattimo, Oltre l'interpretazione. 34. Hogy nincsenek tények, csak interpretációk, az evidensen nietzschei gondolat: "Nem létezik 'magánvaló tényálladék', hanem tényálladék csak azáltal jöhet létre, miután már belehelyeztünk egy értelmet." Friedrich Nietzsche, Az értékek átértékelése. Holnap Kiadó, Bp. 1994. 80.

19. Giovanni Gentile, La filosodia dell'arte. Sansoni, Firenze 1937. 286.

20. Giovanni Gentile, La riforma della dialettica hegeliana e la rinascita dell'idealismo. In Giovanni Gentile, Opere filosofiche a cura di Eugenio Garin. Garzanti, Milano 1991. 420-421.

21. Benedetto Croce, Esztétika. Elmélet és történet. Ford. Dr. Kiss Ernõ. Budapest é. n. 149.

22. Benedetto Croce, La poesia, Laterza, Bari 1966. 73.

23. Donald Davidson, "A Nice Derangement of Epitaphs". In: Ernest LePore (Ed), Truth and Interpretation. Perspectives on the Philosophy of Donald Davidson. 446.

24. Kelemen János, "Információs társadalom és hermeneutika". Világosság, 1998/10. 3-7.

25. Umberto Eco, Kant és a kacsacsõrû emlõs. Ford. Gál Judit. Európa, Budapest 1999. 66.

26. E. B. Holt, W. T. Marvin, W. P. Montague, R. P. Perry, W. B. Pitkin, E. G. Spaulding, "The Program and First Platform of Six Realists". In: H. W. Schneider (Ed), Sources of Contemporary Realism in America. Bobbs-Merril, Indianapolis - New York 1964. 35-54.

27. Ld. még R. P. Perry, "The Realistic Critique of Contemporary Philosophy'. In: H. W. Schneider (Ed), Sources of Contemporary Realism in America. 48.

28. Maurizio Ferraris, L'ermeneutica. Laterza, Roma - Bari 1998. 58.

29. I.m. 91.

30. John Searle, Mind, Language and Society. Doing Philosophy in the Real World. Weidenfeld and Nicolson, London 1999.

31. I.m. 17.