Losoncz Alpár:
 

Nem kevésbé lényeges ehelyütt, hogy a filozófiai gondolkodás számára rajzolódott ki a feladat, hogy a reflexió szabadságával elemezze tapasztalataink integratív vonásait. A filozófia révén, amint tudjuk, megrendül a magától értetõdöttségbe belefeledkezõ emberi konstelláció, az általa kibontott kritikai/önkritikai vizsgálódás az embert állandóan létezésének dimenzióira emlékezteti az egészhorizont szemszögébõl. A filozófia úgy járul hozzá a világban való tájékozódáshoz, hogy a látásmódok egybeállásának feltételeit kutatja. R. Spaeman írta, joggal, mintegy húsz évvel ezelõtt a mindenkori filozófia beállítottságát rögzítve, hogy az folytonosan az élet eredendõ egységét taglalja: "Minden filozófia gyakorlati és elméleti totalitásra törekszik. Aki nem igenli ezt a totalitást az nem is foglalkozik filozófiával". Aligha kérdõjelezhetõ meg Spaeman erõteljes állítása a jelzett eredendõ irányultság kapcsán. A létezõknek nincsen egyetlen olyan aspektusa sem, amelyet nem érint a megnyilvánuló filozófiai elkötelezettség és figyelem. A filozófia érdekeltsége, az éberség és a kétely együttese, melyhez Lichtenberg fûzött fontos megjegyzéseket, mindig az egészre, a "minden"-re való ráutaltságban fejezõdik ki - bármily intellektuális tevékenységben valósuljon is meg a filozófia fellépése.

Nos, szembetûnõ, hogy amennyiben a filozófia sokszor diagnoszticizált tekintélyvesztésének megnyilvánulásait firtatjuk, úgy mindenképpen elõtérbe kerül kognitív illetékességének megkérdõjelezése. Ebben a vonatkozásban a kor alapjait érinti a filozófiának, a XIX. században napvilágra jutó és késõbb is tovagyûrûzõ identitás-válsága. Minden lényeges különbség ellenére ugyanis, amely a jelenkori gondolkodást a XIX. század filozófiájától elválasztja, meghatározó jelentõségû és általános jellegû a tapasztalat, hogy a XIX. század a folyamatosság megszakítását hagyományozta korunkra. Akármennyire is ismételt részeleme ezen felismerés értelmezéseink tárházának, az említett töréstapasztalat ma is megkerülhetetlen ténynek bizonyul. A hegeli reflexív teljesítményekben kicsúcsosodó európai filozófia az episztemikus tekintély megtestesüléseként legitimálta magát: Úgy érvelt, hogy a kivívott episztemikus státus fölébe helyezi a filozófiát más tudásformáknak. Ezen konstelláció egyúttal a questiones iuris döntõbírájává avatja a filozófiát. Az így felfogott reflexív teljesítmények a filozófia területén azután a tudás egész felépítményének széles alapjaként juttathatók érvényre. A hegeli filozófia önértelmezése szerint végsõ megoldást nyernek mindazon igények, melyek megannyi változatban érhetõk tetten már a görögség, azaz, a filozófia felmagasodásának korszakában - lett legyenek ezen törekvések, az "istenihez való hasonulással", vagy az "istenihez való közeledéssel" kapcsolatosak, hogy csak néhány karakterisztikus példát említsek. A finalisztikus történelemértelmezéssel összhangban a hagyomány jelentéseibõl célirányos értelemösszefüggések láncolata jön létre méghozzá az európai kulturális gyakorlat immanens lehetõségei bevégzõdéseként, ennélfogva ehelyütt az európai kultúrában fogant szubjektivitás végsõ lehetõségei aktualizálódnak.

Ezen filozófiában a szubjektivitás a tudat genezisét, a tapasztalat fogalmi szervezõdését szemléli, amelyet racionális rekonstrukció keretén belül jelenít meg. A tudat racionálisan megragadható genezise lehetõvé teszi, hogy minden részelem a determinált összrendszerébe illeszkedik bele. A filozófia képes bevonni a tudásformák genetikus tagolódásának rendszerét, ami azt jelenti, hogy a tudásjelenségek a maguk teljes áttekinthetõségében jutnak szóhoz. Nem kevésbé jelentõs tény, hogy a filozófia, a magaskultúrában elfoglalt helyének megfelelõen, képes önmaga helyzetére reflektálni és képes e szerepet a szellem szükségszerû kifejlõdésének keretein belül megjeleníteni. A filozófia kulturális teljesítménye abban ismerhetõ fel, hogy olyan racionális önvonatkozású rendszert teremt, amelyben értelmezést nyernek a hagyományos metafizikai fogalmak, nevezetesen, a részeket tartalmazó egész, a célirányosság valamint a létezõk hierarchiája.

Anélkül, hogy részletesebben elemezném a filozófiai reflexió széttartó tendenciáit a poszthegeli korszakaiban, jelzem, hogy az episztemikus autoritásra célzó igény a tudás rendszerében továbbélt. A múlt század harmincas éveit követõen azonban, XX. század fejleményeit is beleértve, az észalapú önreferencialitás eszménye folytonos kritikai vizsgálódás tárgyát képezi. Nem mellõzhetõ tény, hogy közben a filozófia fokozatosan defanzívába szorult, hol más diszciplínákhoz fordult annak érdekében, hogy episztemikus státusát biztosítsa, hol hatókörét szûkítette, pszeudo-problémának minõsítve a hagyományos érdekeltség formáit. Reflexióformák érlelõdtek ki, amelyek perspektívájában mély árkok húzódtak a logikai konzisztencia és az integratív beállítottság között. A filozófiának az életvezetés egészére utaló szerepköre újra és újra túlfeszített igénynek minõsült, amely híján van a diskurzív következetességnek. Kialakultak és megerõsödtek a szakfilozófiák módozatai, amelyek regionális részszempontok mentén megvalósuló teljesítményeket részesítették elõnyben. A másik oldalon, a korkritikai megnyilatkozásokban erõteljes radikalitás munkált, amely megkérdõjelezte a filozófia episztemikus autoritását, rámutatván a megcélzott tekintélyért fizetendõ árra. Ugyanakkor a logikai konzisztenciát és diszkurzív beállítottságot gyanúperrel méricskélõ beállítottságok, olyan hangoltságot juttattak felszínre, amely azzal fenyegetett, hogy a filozófia afféle rutinszerû kultúrkritikai technika szintjére süllyed. Mindez mélyreható változásokat indított be, amelyek a mába nyúlnak és a megfontolás tárgyává teszik a filozófia helyi értékét kultúránkban.

Összegezve: a filozófia integratív igényeihez, világmegértési törekvéseihez az elmúlt évtizedekben kérdõjelek tapadtak. Megannyi kortárs kritikai beállítottság nyilvánította ki elégedetlenségét a filozófia egész-mozgást artikuláló szándékai kapcsán, nagyívû gondolatokban rögzítve, hogy a múltból fakadó elkötelezettség és figyelem a múlté, a világszerkezet az esetlegességek forgatagává módosult és mindaz ami valamikor magára vonta a filozófia érdeklõdését elévültnek minõsíthetõ. Ennélfogva az egészlét filozófiai egybefogásának radikális igénye erõteljes módosításra szorul és ez a filozófiát heroikus törekvései feladására ösztönzi. Mindenekelõtt vegyünk szemügyre két, a filozófián kívüli elméleti szférákban megfogalmazott kihívást, amelyek a filozófia episztemikus konstellációját érintik az egészlét kontextusában. Rögzítenünk kell, legalább rövid jelzések erejéig, hogy olyan konceptuális programok, megközelítésmódok jutottak érvényre a technikai és a humántudományokban, amelyek alárendelt tapasztalattá fokozták le a filozófiai reflexivitást az integralitás vonatkozásában. Így a technikai tudásmódozatok kumulációja által eredményezett beállítottság az egészaspektusok különleges dinamikáját domborította ki. Eszerint a kibernetikailag determinált folyamatok olyan összrendszerbe illeszkednek bele, amelynek perspektívájából a részmozzanatok szisztematikusan megragadhatók. Jellemzõ. hogy amikor N. Wiener, a kibernetika megalapítója, a küszöbön álló jövõ lehetõségeit értelmezi, akkor szóba hozza a világ fogalmát, kiegyenlítve azt az egészlét jelentésével. Ám, véleménye szerint, az egészlét dinamikája maradéktalanul alárendelt a termodinamika második törvényének. Másképpen kifejezve: a világ eszközszerûen szabályozható egész, amely átfogó irányító rendszer szabályozási gyakorlata alá rendelõdik. Továbbmenve, messzire mutató kihívások érik a filozófiát a társadalmi alrendszerek differenciációit taglaló szociológia részérõl, amely erõteljesen alkalmazza a specifikálható tartalmakat magában foglaló világfogalmat. A kortárs neofunkcionalizmus és rendszerelmélet legjelentékenyebb képviselõje részint elismeri, hogy elméleti erõfeszítéseinek kiindulópontja a filozófiai értelem "sötétségében" található. Ezen premissza arra utal ugyanis, hogy a világ komplex lehetõségek gyûjtõmedencéje és e komplexitást folytonosan egyszerûsíteni kell annak érdekében, hogy az individuális gyakorlat számára lehetõség nyíljon önnön fennmaradásának biztosítására. Másfelõl, érvel a feljebb említett elméletíró, a filozófia, lévén, hogy nem különítheti el a megfigyelõ és a cselekvõ álláspontját, a komplexitás alacsonyabb foka részelemének bizonyul. Képtelen arra, hogy sajátjogú reflexivitása szemszögébõl fényt derítsen azon konstellációra, amelyben funkcionalitása megnyilatkozik. Ennélfogva, dacára annak, hogy a filozófia alapszerkezeteket kíván napvilágra hozni és eredendõ igazsághoz kíván hozzáférkõzni híján marad a hozzá képest külsõ szférák mérvadó értelmezésének. Ez viszont illetékességi köreinek figyelemreméltó redukcióját eredményezi.

Természetesen a kritikai ellenérvek szaporíthatók, hiszen ezáltal aligha merítettem ki a filozófiát érõ reprezentatív kihívásokat az egészaspektusok mentén. Mindezen szerteágazó tendenciák szükségszerû hozadéka, hogy az egészlét értelmezésére a zavarodottság a jellemzõ. Ráadásul, említenem kell, hogy az elméleti felõl érkezõ kihívások sorát ki kell egészíteni a kortárs gyakorlati konstelláció vonásaival. Nem elhanyagolható tény ugyanis: a technikai és gazdasági irányulások szintén azt a tendenciát testesítik meg, hogy sajátos szemszögükbõl a világszintû "valóság" átfogó szerkezetét jelenítsék meg. Ezen tendenciák mozgásba hozzák az élettel kapcsolatos tapasztalataink egészét, vagyis, a tér és idõtapasztalatok folytonosan újjáalakuló tagolódásával, valamint a kulturális kommunikáció eleddig nem érzékelt sûrítõdésével kell számolnunk. Beteljesedési pontjaiban a szóba hozott irányulások újfajta módon rendezett értelmezéseket elõlegeznek, amelyek révén a jelenségek áttekinthetõségben mutatkoznak meg és szisztematikus értelmezésre tesznek szert. Ugyanakkor, a kommunikáció végtelenbe mutató mozgása és a gazdasági mondializáció túlsúlya ismételten szembesít bennünket az értelemvesztés általánossá táguló vonatkozásaival. Ezek taglalása viszont hozzáférhetetlen a regionális szempontok számára. Az értelemvesztésbõl származó folyamatok érzékelése nyilvánvalóan nem képez újdonságot a kordiagnoszta számára, hiszen régóta gyûrûzõ felismerést, tartós szerkezeti vonást említhetek. Mégis, a racionalizáció módosuló folyamatai, a jóléti technikák látványos uralomra jutása, a kommunikáció kereteinek kiszélesedése az átfogó dimenziók újragondolására utaló késztetésben ölt alakot.

Mindenesetre, amennyiben feltételezzük a filozófia pótolhatatlanságát a magaskultúra jelenlegi körülményei közepette is, és amennyiben szerepvállalásának igazoltságát óhajtjuk nyomatékosítani, úgy azon kell fáradoznunk, hogy elmélyítsük jelenkori lehetõségeit. Ezen viszonyulás magában kell, hogy foglalja a filozófia önfelvilágosodásának folyamatait. A következõ, rövidre szabott, eszmefuttatásokban megkísérlem rögzíteni, hogy ezen követelmény, mely felismerések súlypontozását jelenti számomra.

A filozófia episztemikus tekintélyének szempontja nem támaszkodhat a mindentudás megcélzott eszményére, amellyel fölérendelné magát az elméleti változásoknak. Hiszen mind önértelmezése, mind a kortárs elméleti dinamika figyelembevétele okán, el kell jutnia azon felismeréshez, hogy a világ összetettsége kivonja magát a maradéktalanul megvalósuló értelmezés hatókörébõl. Ne feledjük azt a tényt sem, hogy a filozófiai hozzáállások erõteljesen módosították az episteme és a doxa viszonylatát Amennyiben visszatekintünk a XX. századi folyományokra, úgy figyelembe kell vennünk, hogy különbözõ filozófiák eleven és igen magas fokú érzékenységet nyilvánítottak meg a mindennapi gondolkodás és a mindennapokban megnyilatkozó készségformájú tudásformák iránt. Ezen irányulás kapcsolatban áll azzal a meggyõzõdéssel, hogy a filozófia gondolati ereje nem a túlfeszített reflexivitásból táplálkozik. Ezen talajtalan reflexivitás ugyanis igazoltságát abból nyeri, hogy maradéktalan megsemmísítésre, elnyomásra ítéli a mindennapok értelemrétegeit amelyek a szokásformák vagy a hagyomány kereteibõl sejlenek fel. Azon tény tudatosítása, hogy a filozófia révén formálódó tudás híján van a megingathatatlan bizonyosságnak, azt a felismerést erõsíti, hogy a filozófiának nyitottnak kell lennie a folytonosan megujúló tapasztalattal, tapasztalat-áramlásokkal, vélekedésekkel szemben. A filozófusnak tudnia kell, hogy a nyitottság eszményétõl elválaszthatatlan az önhittségrõl való lemondás. Idéznem kell itt Merleau-Ponty szép megfogalmazását a A filozófus és árnyéka címû nevezetes írásából: A filozófus mindig magával hordja önnön árnyékát, amely többet jelent mint egy eljövendõ fény távolléte.

Mindez azonban nem lefokozódást feltételez, ellenkezõleg, tudásformák átfogó összefüggésének tárggyá tételét és a filozófia szerepkörének kijelölését ezen összefüggések keretében, méghozzá az egészaspektusok perspektívájából. Nem áltathatja magát a filozófia az illúzióval, hogy az elméleti elmozdulások ellenére érintetlenül õrizheti önmaga rendjét. Azaz, a természet és társadalomelméleti irányulásokkal szemben nem gyakorolhatja az exkluzív elfordulás gesztusát. A tapasztalat elméleti, vagy ha úgy tetszik, társadalom és természettudományi artikulációjának gazdagodásával, a tudás kumulatív erõfeszítéseivel kapcsolatban inkluzív beállítottságott kell tanúsítania. Egyetértek Habermas gondolatmenetének részelemével (ugyanis a filozófiára utaló egyéb meghatározásaival már kevésbé rokonszenvezek) miszerint a filozófiának azon feladat jut osztályrészül, hogy a különbözõ kritériumokat tartalmazó szférák között megvalósuló interdiszciplináris kapcsolatok elõremozdításán fáradozzék. Vagyis, a filozófiának, lévén, hogy nem a "transzcendentális döntõbíró" szerepét kell eljátszania, segítenie kell az "esztétikai-expresszív", a "morális-gyakorlati", a "kognitív-instrumentális" szférák együttes mozgásának beindításában. Kitágítva az itt kijelölt kereteket, arra célzok, hogy az elméleti diskurzus és a filozófiai gondolkodás-relációk taglalásának fontosságot tulajdonítok. Annál is inkább, mert a kor magától értetõdõ konstelláció hozadékának minõsíti a kérdéskört, úgy kezeli azt mintha a széttartó tendenciák, széthasadtságok, bezárulások, a partikularizációk, diszciplínákban való szétszóródottságok, felosztások végérvényesek lennének. Holott, a világegészre való ráutaltságunk, újraértelmezése éppen a filozófia és a szaktudományos teljesítmények interdiszciplináris kooperációját igényli. A tudás multidimenzionalitása, explicit és implicit dimenzióinak relációi, a világösszefüggések komplexitása, a cselekvések melléktermékeinek, elõreláthatatlan hozadékainak sokszorozódása végül is a világban-való mozgás az artikulált és strukturált egész-tapasztalat újszerû látásmódjának lehetõségeire nyit rá.

Mindez azonban több mint egyszerû kompromisszum a filozófia és az elméleti teljesítmények között. Valójában egy elevenebb, differenciáltabb közösség kapcsainak kidolgozását elõlegezi. Ezen szerves közösség létezése lehetõvé teszi, hogy az elmélet képviselõje megnyilatkozzon a filozófia területén és fordítva. Ugyanakkor, mindig szétágazó feladatokat tartanak szem elõtt. Az eredendõ felismerések megformálásában és fogalmi elrendezésében, a mélyebb értelmi szintek feltárásában egyértelmû a filozófia illetékessége. Így a filozófia gondolatmeneteiben elismeri, hogy az ok-okozatiság sémája kivételes fontossággal bír a racionalitás megfogalmazásának szempontjából, de aligha elégedhet meg azzal az értelmezéssel, hogy a világértés kimeríthetõ a kauzalitás érvényesítésével. Ebben az értelemben a filozófia figyelmeztetésként szolgál: egyrészt, a kauzalitás tapasztalatformáink legfontosabb sematizálási módja, másrészt a világtapasztalat nem egyszerûsíthetõ le az egyetemlegesen kiterjesztett kauzális valóság fogalmára. Husserl világfogalmának egyik legfontosabb vonása, hogy kiemeli a horizontszerû utalásösszefüggéseket a világértés kapcsán, melyek felett nem áll fenn a rendelkezés ereje. Másképpen mondva, az ok-okozati viszonylatok is a horizontszerû összefüggések megvalósulási formái.

Hadd térjek vissza a racionalitás kérdéséhez! Ellentétben a feljebb említett filozófus és elméletíró véleményével, a filozófia fogalma nem redukálható a racionalitás õrének szerepére. Ehelyütt megjegyzendõ, hogy a racionalitás-teljesítmények értékeléseibõl adódó feszültség mélyen megosztotta a század filozófiáját. Heidegger, Wittgenstein és más jelentékeny gondolkodók olyan élményekre irányították a figyelmünket, amelyek a racionalitás szempontjából nem ragadhatók meg, azaz, a racionális artikuláció szemszögébõl sötétben maradnak. Értelmezésük szerint viszont ezek az élmények az értelmi fellépés elõfeltételeit jelentik, vagyis minden értelmi megnyilvánulás konstitutív elõfeltételét képezik. Egyúttal mélyreható bírálatban részesítették a ratio militans megvalósulási módozatait a modern kultúra kereteiben és ajtót nyitottak az észhez képest eltérõ élmények további kifejtései elõtt. Ezzel azonban magukra vonták az ellentábor kritikai viszonyulását, miszerint a racionálisan ellenõrízhetõ érvényességigényrõl való lemondás gyengíti a filozófia diszkurzív lehetõségeit. Tehát inkább tompulást, gyengülést mintsem az éleslátás fokozódását testesíti meg.

Nos, a filozófiának, amely bejelenti igényét az egészlét vonatkozásában, véleményem szerint valóban munkálkodnia kell a plurálissá váló racionalitás-formák értelmezésén. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy csupán akkor válhat hitelessé, ha ezen értelmezési gyakorlat nem az önhittséget és a racionalizmusban való naív bizalmat, hanem a filozófiára jellemzõ kritikai vizsgálódást, kérdezõ-keresõ magatartást tanúsítja. A filozófia természetesen rögzítette a racionalitás, kormeghatározta, pluralizálódásának tényét, amely ténylegesen azonban a szociológia területén nyert megvilágítást. A kultúrkritikai radikalitás sajátos mellékterméke valójában, hogy a racionalitás mérvadó értelmezése többnyire áttevõdött a szociológia és más elméleti diszciplínák területére. Mindebbõl azt a következtetést szûrhetjük le, hogy a filozófia akkor felelhet meg feladatának ha a racionalitás-alakzatok és a racionalitáshoz képest heterogén élmény kapcsán is képes szintetikus teljesítményt nyújtani. Ehhez mérten vállalkoznia kell arra, hogy fogalmi látásmóddal élve szervezze egybe a tapasztalatszegmentumokat. Ám arra is készenlétet kell tanúsítania, hogy nyitottságot jelenítsen meg az exisztenciális élmények vonatkozásában, amelyek hagyományosan kívül rekednek a racionális elemzés tartományain.

Különleges kihívás éri végül is az egészaspektusok megközelítésével foglalkozó filozófiát, a környezetértelmezések felõl. E szembesülés során elõször is történelmi konstellációt rögzíthetünk. Hiszen a környezetérzékelés vonatkozásában felmerülõ krízisjelek a modernitás dinamikájának összefüggéseiben azonosíthatók. A modernitás kultúrájában ismerjük fel azt az orientációt, amely sajátos módon érvényesítette a természettel kapcsolatos alany/tárgy viszonylatot és a mértéktelen uralom elvét. Ugyanakkor, az elméleti tájékozódás arra figyelmeztet bennünket, hogy ehelyütt ontológiai megfontolásokkal is kell élnünk. Tehát a környezetfilozófiai hozzáállások, a kulturálisan meghatározott uralomformák kritikai elemzésén túl, további finomítást igényelnek. A melléktermékeket tárggyá tevõ elemzések arra hivják fel a figyelmet, hogy az embernek mint szerves természeti létezõnek a fellépése melléktermékeket eredményez a természet vonatkozásában. Ezen fejlemények szükségszerûen destruáló következményeket hoznak napvilágra a természet vonatkozásában. Ebben az értelemben a környezettel kapcsolatos felismerések mozgásba hozzák az ontológiai belátások egész sorát. Jelentékeny kortárs gondolkodók vonták le a következtetést, hogy a környezet problématikájához való hozzáférés próbára teszi a filozófia teljesítõképességét. Annál is inkább mert a kérdéskör a jelenkor sokszor sekélyes szellemi konjuktúrájába illeszkedik bele, ebbõl kell kiragadni a filozófia kritikai vizsgálódása számára. Figyelemreméltó, hogy a környezettel kapcsolatos elvi tisztázások mentén a filozófia hagyományos problematikuma újult fel sajátos módon. A környezetre utaló tapasztalatok fölmérésére hivatott értelmezések sokfélesége ugyanis a tradicionális kérdéskörökkel szembesít, legyen az az antropológia és az ontológia viszonylata, a realizmus és az idealizmus vitája, vagy a természet és a szellem relációja. Legyen szabad ezen értelmezések közül kettõt említeni.

Nem váratlan fejlemény, hogy olyan filozófiai megnyilatkozásokkal találkozunk az adott konstellációban, amelyek elégtelennek minõsítenek minden regionális-ontológiai beállítottságot. Ezek szerint a környezettel kapcsolatos mélyebb belátások a metaphysica generalis eszményét idézik, amely ehelyütt az apriori módon értelmezett természetfilozófia útját egyengeti. Az apriori természetfilozófia, ezen beállítottság szerint, a filozófia normatív vonatkozását emeli ki, minthogy a természet mintát, mértéket jelent az emberi életvezetés számára. A normatív természetfilozófia visszaveti az embert végsõ vonatkozásaihoz, ráébreszti létezésének kérdésességére. Továbbmenve, a brentanoi hagyományra és az alaklélektanra támaszkodó irányulások sajátos holisztikus tendenciákat testesítenek meg, amelyek ökológiai ontológia kiérlelését javasolják. Az ökológiai ontológia itt minden szubjektivizmus ellenében fogalmazódik meg, pontosabban, az ökológiai ontológia programja kritikát gyakorol a szubjektivitást centrumként érvényre juttató filozófiák felett. Ezek szerint az ökológiai ontológia a rétegzõdõ valóság egészét ragadja meg, amely komplex hierarchia formáját ölti. A topológiailag tagolódó valóságszintek csúcsán a világ mint egész áll, egységesítve a létezõk összefüggéseit. A mentális aktusok és tárgyaik összefonódásai átfogó szerkezetbe ágyazódnak, azaz, minden szerves létezõ ezen átfogó valóság részeként kerül elénk. Ennek alapján utasítható el a világegész perspektivisztikus megragadhatóságának ténye, azaz, az ökológiai ontológiában kibontakozó integratív beállítottság az egységesnek felfogott világ felõl nyer megvilágítást. Ezen "alkalmazott metafizika" ugyancsak az etika újraírásának igényével lép fel.

Anélkül, hogy tovább folytatnám ezen irányulások elemzését, csupán két, az integrativ aspektusokkal kapcsolatban lévõ vonatkozást említek. A környezetet értelmezõ, reprezentatív jellegû, filozófiai hozzáállások felteszik a kérdést: vajon a szerves és a szervetlen természet képviselheti-e azt a horizontot, amely a valóság egészét fémjelzi? Ez szerint a természet mint egészlét magában foglalja az embert és a természeti környezetet egyaránt. Az a tény, hogy az emberi létezés a természet keretein belül nyeri el értelmét, egyben holisztikus etika kidolgozásához szolgáltat ösztönzést. A természeti létezõk úgy kerülnek elénk, hogy követelmények sarjadnak számunkra a mértékletes élet vonatkozásában. Ezen irányulások újra és újra hangsúlyozzák, hogy kivételesen érdekeltek annak firtatásában, hogy mi a jó az emberi életvezetés szempontjából és, hogy milyen módon nyerhet megvalósulást a jó az ember társas világában. Akárhogyan is értékeljük a környezettel kapcsolatos különféle holisztikus-metafizikus megfontolásokat, el kell fogadnunk, hogy az integratív tapasztalatokat magában foglaló filozófia nem térhet ki ezen dimenziók értelmezése elõl. Nem tekinthetõ véletlennek, hogy a kortárs filozófia holisztikus jellegû etikai állásfoglalásokat bont ki. Hiszen amennyiben a filozófia nem képes rányitni a környezettapasztalat lényegdimenzióira az egészaspektusok fényében, úgy nem emelkedhet fel a mélyreható korelemzés és korkritika magasába.

A filozófia mindig része egy adott történelmi konstellációnak, kérdéseinek és válaszainak együttese mindig beleágyazódik egy létezõ jelenbe. Ugyanakkor, ne feledjük, kinyúl az adott helyzetbõl és úgy ragaszkodik az integrális tapasztalatok értelmezéséhez, hogy az eredendõ emberi feltételek végvonatkozásait értelmezi.