Mészáros András:
 

 
Az alább következô elôadás egy (mindig) aktuális probléma korszerûtlen megközelítése lesz. Az aktualitás a modern (és posztmodern) társadalom átfogó temporalizációja. Vagyis az, hogy a szociális jelenségek a temporalizáció révén eseményjellegûekké válnak. A humán és társadalomtudományok elhagyják a szubsztancialista szemléletet, és a társadalom egyes szegmentumainak, szintjeinek az idôformáját próbálják megragadni. E probléma megragadásának a korszerûtlensége viszont abban rejlik, hogy látszólag figyelmen kívül hagyok olyan kurrens témafelvetéseket, mint például a történelem vagy a kultúra narratívaként való felfogása, és visszakanyarodok a hagyományos metafizikai kérdésfeltevéshez.

A metafizikai szemlélet abban a temporális modellben nyilvánul meg, amely leegyszerûsítve mint az idôbeniség, az idôbeliség és a transzcendencia rendje mutatkozik meg.⁽¹⁾ Az idôbeniségre a szukcesszivitás, az irreverzibilitás, a különbözô inkongruenciák a jellemzôk. Az idôbeliség az önszervezés, a temporalizálás, a szimultaneitás, az individualizáció, az idôkihasználás, az idôszûke révén valósul meg. A transzcendens szféra pedig a társadalmi jelentések (értelem) relatív idôtlenítése által van adva.

Ennél a pontnál álljunk meg egy pillanatra. A kiindulópont az, hogy az idômeghatározott szociális rendszer nem elemekbôl, hanem eseményekbôl áll össze. Az események azok, amelyeket idôbeniségük és idôbeliségük révén azonosítunk, tehát amelyek részei egy idôfolyamatnak, és ugyanakkor kialakítják saját belsô idôrendjüket. Az események adják a jelen határait, de ezzel nemcsak saját magukat, hanem viszonyaikat is meghatározzák: újraértelmezik a múltat és a jövôt. A látszólag lezárt múltat 'lehetséges múltakká' alakítják át, a megfelelô idôpont kiaknázásával pedig megalapozzák a jövôt. Mivel pedig az adott esemény múltja és jövôje nem azonos a közönyösen múló idô dimenzióival, az eredmény az, hogy a temporalizálás magával hozza az esemény értelmének kialakulását. Ez az értelem a jelen pontszerûségének ellenében fennmarad, és lehetôvé teszi az események szelektív egybekapcsolódását.

Itt azt a transzcendálási módozatot keressük, amely nem az egyén korlátain való túllépést, hanem a jelentés transzcendálását jelenti. Azaz: a jelentést kiemeljük valós viszonyai közül, és már nem valaminek a jelentéseként, hanem önmagában való létként -- mint ens per se -- mutatjuk fel. Minden tisztességes metafizikus erre azt mondaná, hogy ez az "ens per se" a szubsztancia. Igenám, csakhogy a szubsztancia idônkívüli, az emberi világ transzcendens szférája viszont az idôiségben gyökerezik. Távoli hasonlóság fedezhetô fel eme transzcendens szféra idônkívülisége, valamint a Szent Tamás-féle fogalom, az aevum között. Az aevumban sincs változás, de az aevum maga kapcsolódhat a szukcesszivitáshoz. Az aevum az a tökéletes jelenidejûség, amely mégsem azonos a saját "most"-jával. Az aevumbeli jelenség mostja az adott jelenség lényegét érinti, míg az aevum a benne levô jelenség mértékét szabja meg.

A transzcendencia világa legalább két esetben elválik az idôiségtôl: az idôiség a principium individuationis alapján áll, a transzcendencia ellenben az általánoshoz közelít; az idôiség lényege a létezés, míg a transzcendencia hordozója a lét. Mindkét ellentét egy irányba mutat: a transzcendencia világa az állandó jelentések szférája. Ezért véljük úgy, hogy idônkívüli és idôfeletti. Pedig "csupán" arról van szó, hogy ennek a világnak az elemei nem lineárisan elrendezettek, és hogy az irreverzibilitás elve itt elveszti hatalmát. A transzcendens világ tipikus idôviszonya az egyidejûtlenségek egyidejûsége. Ami körülbelül azt jelenti, hogy az idôdimenziók közül hiányzik a jövô; a múlt a "kormeghatározás" koordinátarendszere; a jelen pedig csaknem határtalan (de ez a jelen nem az elfolyó, hanem a mindent magában foglaló jelen). A legjellemzôbb példa erre a filozófia vagy a mûvészet nagy alkotásainak egymáshoz való viszonya.

A transzcendencia szférája így nem más, mint az emberiség általában vett szimbóluma, amely idôfelettiként, idônkívüliként és állandóként borul a történetiségre és az idôbeliségre. Persze csak mint egész bír ilyen jelleggel. Egyes részmozzanatai révén megismétli a történetiség és az idôbeliség folyamatait. Sôt, a transzcendencia transzcendálásáról is beszélhetünk egyes mozzanatainak önértelmezései esetében. De ez már megváltozott történetiség lesz, hiszen az idôdimenziók itt egybeesnek, miáltal adva van az "örök visszatérés" lehetôsége. A megismételt idôbeliség esetében pedig nem beszélhetünk az eredeti értelemben vett eseményekrôl, hiszen a keletkezés és a megszûnés itt értelmüket vesztik. ùgy foghatnánk fel az egészet, ahogyan Leibniz értelmezte az egyszerû szubsztanciák létezését: csak teremtés révén keletkezhetnek és csak megsemmisítéssel érhetnek véget. Mindig ugyanannak az állandó transzformációjáról van szó.

A gondolatmenetnek ezen a pontján lépett be számomra az irodalom és annak története. A hermeneutika és az irodalomtörténet-írás ugyanis lépten-nyomon belebotlik abba a dilemmába, amely a létrôl való gondolkodást a kezdetektôl fogva végigkíséri. Ez pedig nem más, mint a változás és a folytonosság egymást feltételezô, de ugyanakkor egymást kizáró jelentése. Konkrétan: az irodalmi formák és funkciók változásai mellett az ezekkel termékeny ellentmondásban levô jelentések, "üzenetek" viszonylagos idôfelettisége.

Az elmúlt kb. másfél évszázad a historicizmus és az evolúciós gondolat bûvöletében élve a fejlôdésre esküdött, és "az egyidejûtlenségek egyidejûségét" többé-kevésbé figyelmen kívül hagyta. Az irodalomtörténet-írás elôtt a lineáris idô modellje lebegett, amely az újkortól kezdôdôen alapvetôen befolyásolta az emberek látásmódját, és amely a modernitás egyik alapfogalmává is lett. Az utóbbi másfél-két évtizedben a posztmodern és a dekonstrukció eszméi azonban megkérdôjelezték ezt a linearitást. A posztmodern visszahozta a ciklikus idô fogalmát, amely az "örök visszatérés" ideájával együtt egy másfajta látásmódot evokál. A dekonstrukció pedig a szupplementaritás fogalmából kiindulóan eljutott a kauzalitás és az idôbeli sorrend átértékeléséhez. Bizonyos leegyszerûsítéssel azt mondhatnánk, hogy a történelemfogalmat mindkét irányzat a narrációhoz kapcsolja, ami szerint tehát az események kronológikus láncolata egyszerû fikció. Vagyis megkérdôjelezôdnek a történetírás axiómaként vett elôfeltételei az idô irányáról és irreverzibilitásáról, a narráció önállóként tételezett szubjektumáról, valamint az elbeszélés teleologiájáról. Az irodalomtörténet idôiségének megrendülése azonban felszínre hozza magának az irodalomtörténet-írás idôiségének a problémáját.

Az összes itt felvetett kérdés megválaszolásra vár. Itt és most csak egy részproblémát nyitok meg. Ez pedig nem más, mint az egymásra épülés folyamat-jellegének, valamint az állandósultságnak a viszonya. Más szóval az a kérdés, hogy a történetiség lehet-e átfogó magyarázati elv? Mert ha feltételezzük, hogy az irreverzibilitásra épülô történetiség az emberi lét idôiségének csupán egy szelete, valamint azt, hogy az irodalom idôbelisége az emberi öntranszcendáció jellemzôi által meghatározott, akkor a folyamat-jelleg és az állandóság egymásba való áttûnése nem ragadható meg a hagyományos historizmus szemléletével.

Az eszmefuttatást a tömörség kedvéért némileg rövidre zárva: az irodalomtörténet szubsztanciái azok a "jelentések", vagy a whiteheadi értelemben vett "események" (a határozatlan kontinuum konkrét létformái), amelyek lezártságukkal és a környezetükkel szembeni autonómiával rendelkezve megfelelnek az állandóság követelményének. A probléma tehát nem annyira abban áll, hogyan tudjuk ezeket egy közös okozatiság láncára fûzni, hanem abban, hogyan lehetséges az idôbe való visszaállításuk, sôt, hogy milyen idô az, amelybe ezeket visszavezetjük. Az állandóság ugyanis azt eredményezi, hogy a történetiség megvalósította fejlôdésiránnyal szemben az adott "szubsztanciák" magukba zárták és megôrizték a potencialitás szintjén maradt kezdeményezéseket, gondolatokat, eszméket stb. is. Azaz rögzítenek egy virtuális idôrendet is, amelyet nem figyelembe venni hibával egyenlô. A virtualitás döntô tulajdonsága a túlélés képessége. Mivel azonban a virtualitás inkább a szubszisztenciához kapcsolható, semmint a szubsztanciához, itt még csak passzív fennmaradásról beszélhetünk, nem pedig aktív újrateremtésrôl.

De milyen is az irodalom sajátideje? Ebben az idôformában sajátságos módon keverednek a különbözô aspektusok. Az irodalom idôiségétôl és történetiségétôl ugyanis nem választható el az, ahogyan az irodalom az idôt témájává teszi, valamint az, ahogyan az idô az irodalom rendezô elvévé válik (az idô kompozíciós szerepe, az idômértékes verselés stb.). Az irodalom ugyanakkor mintegy megismétli azt, ami össztársadalmi szinten végbemegy: itt is van önújraképzôdés, önszabályozás és öntranszcendencia. Azaz létezik bizonyos belsô történetiség (amely annak ellenére sem azonos a társadalomtörténettel, hogy annak egyik mozzanatát alkotja), van egy belsô "ütemezés" (amely az irodalomszociológia valódi témája) és létezik önértelmezés (amely az eszmeileg is megfogalmazható jelentéseket fogalmazza meg).

Itt most az önújraképzôdésben, azaz az irodalom történetiségében jelentkezô "sempiternitas"-ra szeretném felhívni a figyelmet. Triviális megállapítással kezdem: az irodalmi mûvek bizonyos jelentésuniverzumot alkotnak, amelyben hatást fejtenek ki egymásra. Az egyik mû tovább él a másikban, az egyik szerzô olvassa a másikat. Nem újkeletû metaforát használva: az irodalmi mûvek egymást nemzik. Leibniz megfontolandó felismerésre jutott ezzel kapcsolatban. A nemzés, szerinte, nem "an sich" kezdet (arról ugyanis csak a teremtés esetében beszélhetnénk), és az ún. halál nem teljes megsemmisülés. Az összetett dolgok (mint pl. a szellem is) "elhagyván álcájukat vagy mezüket csak visszatérnek egy kisebbszerû színhelyre, ahol azonban ugyanúgy érzékileg észrevehetôk és szabályozottak lehetnek".⁽²⁾ Az, ami a nemzéssel kezdetét veszi, nem más, mint kifejlés, visszafejlés, formateremtés és formavesztés -- egyszóval: átalakulás. Ha pedig így van, akkor hiányzik a meghatározható kezdettel és véggel jellemzett idôBENIség, azaz a fejlôdéssel kapcsolatos történetiség. Megvan ellenben az állandó modifikációkban rejtezô megmaradás, ami teljesen más fénybe állítja a szimultaneitás kérdését is.

Ennek a megmaradásnak a jellegérôl a szellemtörténeti iskola elôzményeként "új idealizmust" megfogalmazó Rudolf Eucken írt le megfontolandó gondolatokat.⁽³⁾ Szerinte a szellem (a szellemi élet, Geistesleben) funkciója abban rejlik, hogy a létfenntartáson túl transzcendens célokra irányul, a cselekvés itt öncéllá válik, miáltal értékvilágot (kultúrát) hoz létre. Ez az értékvilág (kultúra) az idô elleni küzdelemben nyilvánul meg, mert az idônek "romboló hatása van", az értékek azonban bizonyos eseményeket, tetteket, személyeket szeretnének megóvni a feledéstôl és pusztulástól, "mint élô valóságot" felmutatni ezeket. Az elsô kulcskifejezés a "mint élô valóság", amely ugyan mintha-ként jelentkezik, mert nem az elfolyó idô szukcesszivitásába, hanem valamilyen eszmei formációk újra-meg újrajelentkezésébe kapaszkodik. De ez a "mintha" reális létezésû, mert modifikációs lehetôségei szinte kimeríthetetlenek. Ez a kimeríthetetlenség az a leibnizi modifikációs végtelen, amely az idôvel szemben mint idôfölötti mutatkozik. Természetesen ez az idôfölötti nem az örökkévalóság, hanem csupán az, hogy minden idôben megnyilvánulhat. Vagyis nem idô- és korspecifikus. Azt, hogy a kultúrjelenségek -- így az irodalom is -- minden idôben megnyilvánulhatnak, az teszi lehetôvé, hogy belsô öncélúságuk révén megszabadultak a korhoz kötöttségtôl. Saját belsô idôrendjük az, ami korok felettivé változtatja ôket. A korfelettit úgy értve, hogy nem a történelmi idô sajátosságai határozzák meg egyértelmûen ezen kultúrjelenségek értelmét. A korfelettivé válás ugyanakkor nem más, mint a történelmi realitásból a potencialitásba való átmenet, amely potencialitásnak a nem idôspecifikus jellege azt jelenti, hogy minden idôhöz köthetô és minden lehetséges idôt összekapcsoló jelenségrôl van szó. A múlt irodalmi alkotásaival való foglalkozás az euckeni értelmezés szerint ezért úgy fogható fel, hogy az az idôfölötti jelennek az idô segítségével való újraalkotása. Csak így érhetô el, hogy az "itt" és az "ott", az "akkor" és a "most" fogalmai egy közös virtuális térben foglaljanak helyet.

A leibnizi és az euckeni példa arra is szolgál, hogy megvilágítsuk a társadalomtörténet és az irodalom története közötti különbséget. A historizmus ezt nem tette, hanem egybemosta a kettôt. Ebbôl adódott, hogy - ahogy azt Hayden White kielemezte⁽⁴⁾ - a formista elméletekben a történés szubjektuma, az organicista és mechanisztikus elméletekben valamiféle túlnyomó mozzanat, a kontextuális szemléletmódban a szinkronikus metszet vált meghatározóvá. Az adott irodalomtörténet aztán a meghatározó történettudományi paradigma hatására tette meg az irodalomtörténet tárgyterületének a nemzeti történelmet, az író élettörténetét, vagy akár a történelmi teleológia szubjektumaként felfogott társadalmi osztály öntudatát. Pedig ha tekintetbe vesszük a leibnizi hasonlatot, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az irodalmi mû -- még akkor is, ha eseménytermészetû -- más jellegû, mint a történelmi esemény. Az irodalmi mû eseményjellege ugyanis azt jelenti, hogy külön-külön létezik a megírás és az elolvasás aktusában, és hogy az olvashatóság adja meg számára az ismételhetôség lehetôségét.⁽⁵⁾ Az ismételhetôség (az állandó modifikáció révén való megmaradás) emeli ki az irodalmi mûvet a történetiségbôl úgy, hogy közben megtörténhetôvé teszi. Az ismételhetôség az irodalmi mû sajátszerûségeinek egyike. És éppen az ismételhetôség az, ami felbontja a kronologikus rendet, mert lehetôvé teszi az "örök visszatérést" és az "egyidejûtlenségek egyidejûségét". Ami ugyanakkor nem a platóni örök ugyanaz ismétlése, és nem is az "örökkévalóság mozgó képe", hanem a létartikuláció horizonton való túllépése, azaz transzcendáció.

Hogyan viszonyulhat ehhez a transzcendens rendhez az irodalomtörténet-írás, azaz a transzcendencia "dolgainak" rekonstruálása, ahol nem kerülhetô meg az a priori kérdése?. Lehetséges egyáltalán az irodalomtörténet a priorija? ùgy vélem, igen. És ez nem más, mint az ismétlés tényébôl fakadó idôfelfüggesztés. Ami alatt azt értem, hogy a mindennapi tapasztalatban is adott idôelmúlás és a társadalmi mechanizmusok erôsítette kronológia érvényességét kiiktatjuk. Az irodalmi mûvek "egymást nemzésének" folyamatában ugyanis jelen vannak mind a kauzális, mind a teleologikus, mind a reakciós, mind a reciprok, mind pedig a regresszív összefüggések jegyei. Ebben a "nemzésben" tehát nemcsak az ôsök megléte feltételezi az utódok születését, hanem az utódok is létrehozzák a saját ôseiket. Az irodalom idôiségére nem a platóni idôfelettiség, hanem a ciklikusság a jellemzô. Ezt a ciklikusságot tekinthetjük az irodalomtörténet a priorijának. Vagyis az irodalomtörténet-írás is ennek az a priorinak a figyelembe vételével mûködhet. Ha az irodalomtörténet-írás nem más, mint az irodalom történetének egy bizonyos olvasata, akkor az adott olvasat az a pont, ahol az a priori mint értelmezési horizont megjelenik. Minden olvasat egy ciklus lesz, amelyen belül az adott történet teleologikus célja az olvasat idôpontja.

Az ilyen irodalomtörténet-írás, persze, inkább hasonlít a mindenkori önértelmezéshez, mint a filológiai módszereket alkalmazó múltfeltáráshoz. És így inkább metafizikai jellegû diszciplína.

1. Ehhez lásd: Mészáros András: Idô által homályosan, Kalligram, Pozsony 1999

2. Leibniz: Értekezések, Franklin Társulat, Budapest 1907, 191.o.

3. Eucken Rudolf: Az élet értelme és értéke, Budapest 1915 (ford. Schöpflin Aladár); uô: A jelenkori vallásbölcselet fôkérdései, Budapest é.n. (ford. Juhász Andor)

4. Hayden White: Metahistory: The Historical Imaginations in Nineteenth-Century Europe, John Hopkins University Press, Baltimore 1973; lásd még: uô: A történelem terhe, Osiris, Budapest 1997; Elôszó

5. Lásd: Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban, Osisiris, Budapest 1997, 453-463.