Nyíri Kristóf:

1. A platóni paradigma
2. Elfojtott képiség
3. Ikonikus fordulat
4. Multimediális filozófia
 
 
 

1. A platóni paradigma

Whitehead sokszor idézett, 1929-bõl származó megfogalmazása szerint a Nyugat filozófiai hagyományát Platónhoz írt lábjegyzetek sorozataként jellemezhetjük.⁽¹⁾ Whitehead formulája mélyen helytálló. A görög filozófia kialakulása, Platónnal a középpontban, válasz volt a társadalmi kommunikációnak az alfabetikus írásbeliség elterjedése által keltett válságára. Ez a válság pedig minden írástudóvá nevelt nemzedék életében, azóta is, újra meg újra ismétlõdik; nem véletlen, hogy a filozófia, több mint kétezer éven át, nem tudott szabadulni Platón igézetétõl.

Az absztrakt terminusokat, s ezzel a platóni ideákat, az írás szintaxisa teremti. Az alfabetikus írás az i.e. 5. századot megelõzõen még kevéssé volt elterjedt; a század utolsó harmadára azonban az athéni társadalom gyakorlatilag írástudóvá vált. Platón kommunikációs forradalom közepette élt. Az írásbeliség kialakulását megelõzõen a görögök a homéroszi költeményeket befogadva tanultak - a versmérték, ütem és dallam⁽²⁾ színpompás közegében, mint Platón megjegyzi. Platón nevetségesnek találja Homérosz mint "Görögország nevelõje" eszméjét, s eszményi államából kitiltja "a hõsi versformában megszólaló édes múzsát"⁽³⁾. A Platón által ajánlott tanítás-nevelés ehelyett az elvont ideák tartományába vezet - olyan fogalmak tartományába, amelyek az érzékek számára nem, csakis a gondolkodás számára hozzáférhetõk.

Jól ismert, hogy Platón olykor megvetõen nyilatkozott az írott szövegekrõl. Amint a Phaidrosz-ban fogalmaz: "Aki ... azt hiszi, hogy mûvészetét írásban hátrahagyhatja, nemkülönben az, aki átveszi, abban a hiszemben, hogy az írás alapján világos és szilárd lesz a tudása, együgyûséggel van telítve... ... A hozzáértõ ember eleven és lelkes szavá[nak]", mely, mondja Platón, "a tanuló lelkébe" íródik be, "az írott szó ... csak árnyképe"; az írások látszólag "értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak."⁽⁴⁾ Az írott szöveg, sugallja Platón, nem interaktív. Persze Platón maga is írásba foglalta filozófiáját - még ha dialógusaiban az eleven párbeszéd stílusát mímelte is. Sõt, mint Eric HavelockPreface to Plato címû monográfiájában⁽⁵⁾ rámutat, az írás Platón számára nem pusztán új közeg volt, melyben filozófiáját kifejezhette; ellenkezõleg, az írás, az írásbeliség tapasztalata, a platonizmus forrását magát jelentette. Amikor Platón a JÁMBORSÁG maga, avagy a SZÉP maga (auto to kalon) vagy a JÓ maga természete felõl érdeklõdött, nem pusztán új kérdéseket tett föl; hanem olyan - elvont - kifejezésekre vonatkozó kérdéseket, amelyek szintaxisa az írásbeliség kibontakozását megelõzõen a görög nyelv számára egyszerûen ismeretlen volt. Emlékeztetek az Euthüphrón két döntõ passzusára: "Vajon a jámborság nem ugyanaz-e minden cselekedetnél, és önmagával azonos (tauton esztin ... to hoszion auto hautó), az istentelen pedig ellentéte mindennek, ami jámbor, s önmagához hasonló és egyazon idea (idea) szerint való... ... [a]z elõbb nem világosítottál fel kellõképpen, barátom, amikor azt kérdeztem, mi a jámborság, hanem azt mondtad, hogy az jámbor dolog, amit most teszel, amikor gyilkosságért följelented az apádat. ... Ugye emlékszel rá, hogy nem arra biztattalak, hogy a sok jámbor dolog közül eggyel vagy kettõvel ismertess meg, hanem azzal az egy alakkal (eidosz), mely által jámbor minden, ami jámbor?"⁽⁶⁾

Az írott nyelv kelti azt a benyomást, hogy minden szó alapvetõen egyféleképpen bír jelentéssel, tudniillik azáltal, hogy jelöl valamit. Annak a valaminek, ha absztrakt terminusokról volt szó, absztrakt tárgynak kellett lennie: imígyen születtek a platóni ideák. Dialógusaiban Platón ideák számos példáját említi. Mindannyiukra áll, hogy érzékeinkkel nem megragadhatóak. "A 'sok' jelenségrõl azt mondjuk, hogy látjuk, nem pedig ésszel fogjuk fel - az ideákról pedig, hogy ésszel fogjuk fel, nem pedig látjuk õket."⁽⁷⁾ Mint Havelock hangsúlyozza: az ideák elvont fogalmak. "Amikor 'fogalmak'-nak nevezzük õket", írja, "akkor ezt a 'kép'-pel szembeállítva tesszük. Amikor 'elvont'-nak nevezzük õket, a konkrét vizualizált eseménnyel vagy az eseményben szereplõ konkrét vizualizált dolgokkal állítjuk szembe. Joggal mondhatjuk", zárja gondolatát Havelock, "hogy a platonizmus alapjában véve felszólítás arra, miszerint a képies beszéd helyébe a fogalmi beszédet állítsuk. A fogalmivá váló beszéd szintaxisa átalakul, elvonatkoztatásokat kapcsol össze idõtlen viszonyokban, nem pedig idõbe rendezett eseményeket sorol."⁽⁸⁾
 

2. Elfojtott képiség

Ama nem-érzéki, elvont fogalmak jelölésére Platón az idea és eidosz szavakat választotta, amelyeket fölváltva használ, s amelyek közös jelentése: "forma" vagy "alak". Mind az idea, mind az eidosz az idein - látni - igébõl származik; az eidoszból ered az eidólon: "hasonmás", "képzeletben élõ kép". A hangzás- és jelentésbeli közelség óhatatlanul kapcsolatot láttat idea és kép között,⁽⁹⁾ s Platón nem is mindig akarja vagy tudja e kapcsolat sugallatát elhárítani. Így például az Euthüphrón-ban, ahol tekintetünket az ideára mint mintára függeszthetjük,⁽¹⁰⁾ vagy a Menón-ban, amelynek elbeszélése szerint a lélek, születése elõtt, ténylegesen látta az ideákat, vagy akár az Állam nevezetes vonalhasonlatában, ahol a fogalmakat úgymond a gondolkodással vagy értelmünkkel (dianoia) láthatjuk. Havelock a platóni "idea" vizuális kontaminációjáról beszél,⁽¹¹⁾ és fölteszi a kérdést, hogy vajon Platón miért nem mondjuk a phrontisz vagy noéma terminusokat részesítette elõnyben az elvont gondolatok vagy fogalmak megjelölésére.⁽¹²⁾ A homéroszi göröghöz képest, jelzi Havelock, az eidosz persze már Platónt megelõzõen is egyfajta szakjelentésre tett szert a matematikusok s jelesül a kozmológusok és az orvosok körében - utóbbiak szóhasználatában a "közös kinézetre", "általános alakra" utalt, hasonlóan a latin species-hez. S amennyiben a "fogalom" helyett a "forma" szót alkalmazta, véli Havelock, Platón ama elvont-általános jelentések tényleges-objektív érvényességét, nem pusztán szubjektív-mentális meglétét érzékeltethette. Havelock érvelését ezen a ponton nem tartom meggyõzõnek. Magam inkább arra gyanakszom, hogy Platón nyilván nem egészen tudta elfojtani magában a belátást, miszerint az emberek elsõbben képekben gondolkoznak, s csak azután elvont szavakban.

Ez a belátás búvópatakként, idõnként föl-föltörve, többnyire azonban a föld alá kényszerítetten kíséri végig a Nyugat filozófiájának történetét. Napjainkban azonban, mindenekelõtt a kognitív pszichológia haladásának köszönhetõen, a filozófia végképp megszabadulni látszik a képnélküli gondolkodás eszméjének lidércnyomásától. A mindenekelõtt Zenon Pylyshyn és Stephen Kosslyn nevével fémjelezhetõ ún. imagery debate részleteire - propozicionálisak-e, azaz kijelentésekben lecsapódottak-e ismereteink, gondolataink, avagy (legalább részben) képiesek? - itt nem térhetek ki, de hadd utaljak arra a fölfedezésre, amelyre Kosslyn Image and Brain címû, 1994-ben megjelent könyvében⁽¹³⁾ támaszkodik. A képiség-vitában, írja Kosslyn, az agykutatás hozott döntõ fordulatot: kiderült, hogy az agykéreg bizonyos - a látásért felelõs - területei térbelileg képeznek le, vagyis bizonyítást nyert a mentális képi reprezentációk agyi megfelelõinek önálló, tényleges megléte. Kosslyn utal arra a kísérletre, amelyben egy majomnak elõbb bizonyos erõsen fénylõ mintázatot mutattak, majd úgymond föláldozták, s megfelelõen preparált agykérgének egyik részében kimutatták ugyanazt a mintázatot.

Hadd utaljak továbbá egy másik kognitív pszichológus, Merlin Donald Origins of the Modern Mind címû munkájára, mely 1991-ben került publikálásra.⁽¹⁴⁾ A munkának két gondolatát emelem ki. Az egyik: A közvetlenül képekben történõ, szavak által nem közvetített gondolkodás valamiféle kezdetleges képessége biológiai adottságainkhoz tartozik. A másik - Donald alapgondolata: biológiai felépítésünkat, kognitív síkon, szervesen egészíti ki mesterséges-objektivációs környezetünk, jelesül a vizuális - képi, ideografikus és fonológikus - szimbólumok alkotta környezet. Ezek közül a képi dimenzió alakult ki elõször; és Donald kiemeli, hogy az már önmagában új kognitív struktúra létrejöttét jelentette. Mint Donald mondja: képek a beszélt nyelv hangjaira való közvetlen vonatkozás nélkül is képesek ideák kifejezésére.

A fonológikus szimbólumok - a betûírás - elterjedésével a képies gondolkodás szükségképpen háttérbe szorul. Az írásbeliség-elõtti elbeszélõ nyelv merõben metaforikus, képekbõl táplálkozik s képeket táplál. Az alfabetikus írásbeliség az elemzõ, elvonatkoztató gondolkodásnak kedvez.⁽¹⁵⁾ És miközben egyfelõl az írott nyelv logikája ilymódon a beszélt nyelv színessége, képi gazdagsága ellen hat, másfelõl az írás és a könyvnyomtatás technológiája csak nagyon részlegesen teremti meg a képek segítségével történõ kommunikáció lehetõségét. A szöveghez képest a kép mind a kéziratos, mind a nyomtatott könyv kultúrájában már csak gyakorlati okokból is alárendelt szerepet játszik. Hiszen a kézzel rajzolt ábra az újramásolások során felismerhetetlenné torzul, a fametszet dúca hamar kopik, a nyomtatott könyv illusztrációival a szerzõnek is, a nyomdásznak is külön bajlódnia kell. S gondoljuk meg, hogy körülbelül 1400-ig, a képnyomtatás feltalálásáig - mely esemény a kommunikáció történetében éppenséggel forradalmibb találmány volt, mint a tipográfiáé fél évszázaddal késõbb - , a gazdagon illusztrált kódexek s a templomi freskók dacára a képek voltaképpen igencsak ritkák voltak. William IvinsPrints and Visual Communication címû, 1953-ban megjelentetett mûvének brilliáns érve szerint a platonizmus hátteréhez az is hozzátartozik, hogy a fényképezés eljövetelét megelõzõen nem létezett olyan technológia, amely alkalmas lett volna egyes tárgyak pontosan megismételhetõ képi reprezentációjára.

A képeken: Laokoón-fej ábrázolások 1527 elõttrõl, 1544-bõl és 1606 körülrõl (Ivins nyomán)

A képek általános vonásokat emeltek ki, s ezáltal általános létezõk létét sugallták.⁽¹⁶⁾ A 18. század platonisztikus esztétikai tendenciáit elemezve Ivins emlékeztet arra, hogy amikor például Lessing a Laokoón-szoborról írt, nemcsak annak eredetijét nem látta, de a létezõ ábrázolások alapján nem is tudhatta, hogy az pontosan hogyan nézett ki.⁽¹⁷⁾

A filozófia csak abban a közegben gondolkodhat, amely közegben kommunikálni képes, s csak olyan tárgyakról gondolkodhat, amelyeket kommunikációs eszköztárával meg tud jeleníteni. A Nyugat filozófiájának története egyfelõl a mozgó, színes, látható, hallható, tapintható világ spontán-mindennapi élménye s másfelõl a tiszta írásbeliség gerjesztette elvont fogalmiság közötti ismétlõdõ összeütközések története. Az összeütközések alapvetõen az írás közegében zajlottak, s róluk kizárólag az írás közegén át értesülhetünk: a gyõztes mindig is csak az elvont fogalmiság platóni hagyománya lehetett. Így volt ez a peripatetikus iskolában - a De anima ama tételének, mely szerint a lélek soha nem gondolkodik "képzet" (phantaszma) nélkül, elméleti következmények nélkül kellett maradnia abban a szövegkörnyezetben, amelyet, szükségképpen, az ész mint írótábla (grammateion) képe határozott meg;⁽¹⁸⁾ így a brit empirizmusban - Locke-nál, akinek Értekezés-ében az elsõdleges minõségekrõl alkotott "ideák" (például a háromszög nevezetes elvont ideája⁽¹⁹⁾) aligha értelmezhetõek másképp, mint tényleges lelki képekként, miközben a mû érvelése és egész terminológiája inkább az idea = írott szó egyenlõséget sugallja: az ideákat születésünkkor még nem tartalmazó elme íratlan lap, "white paper, void of all characters, without any ideas"⁽²⁰⁾, azaz téves úgymond az elménkbe "beleütött" (stamped) vagy "vésett" (sõt: "nyomott", imprinted) "velünkszületett betûjelek" (innate characters) tana;⁽²¹⁾ vagy Berkeley-nál, aki a Locke-i ideákat mindenütt képeknek fogja föl, ám amellett kardoskodva, hogy képek nem hordozhatnak elvont tartalmat,⁽²²⁾ éppenséggel a platonikus szemlélet számára szolgáltat érveket; vagy Hume-nál, akinek idea-fogalma kifejezetten és egyértelmûen képies ("[t]he term 'idea'", írja Russell a The Wisdom of the West-ben, "is here to be understood in the literal Greek sense of the word. Thinking, for Hume, is picture thinking, or imagining, to use a Latin word which originally meant the same"⁽²³⁾), Hume-nál tehát, akinek azonban - mondjuk ki - ugyanúgy a Gutenberg-galaxis foglyának kellett maradnia, mint - Nietzsche föllépését megelõzõen - az újkor minden filozófusának; így a Tiszta ész kritikájá-ban, amelynek nagy föladata persze éppen érzékiség és fogalmiság egybekapcsolása, s amelynek szerzõje valósággal vergõdik a képies gondolkodás tényeit földolgozni képtelen lineáris szöveg béklyóiban - hadd utaljak csak a tiszta értelmi fogalmak sematizmusára ("[a] fogalom sémáján mármost a képzelõtehetség azon általános eljárásának képzetét értem, mely a fogalom számára megalkotja a hozzá tartozó képmást", Kis János fordítása) - , vagy egyáltalán magának az értelemnek kanti alapmeghatározásaira, mint például: Verstand ist das Vermögen, den Gegenstand sinnlicher Anschauung zu denken (A 51). Imént idézett könyvében Russell, 1959-ben, arra tett kísérletet, hogy "a filozófiai eszméket, amelyeket rendesen csak szavakban fejeznek ki - ahol csak lehetséges, diagramokra fordítsuk le, amelyek ugyanazt az információt geometriai metaforával fejezik ki".⁽²⁴⁾ A kísérlet szánalmasan sikerült. A könyv nem tartalmaz olyan ábrát, amely valamely képies problémát képies eszközökkel oldana meg - vagy akár ragadna meg. A Hume-részhez Russell két diagramot mellékel, az egyik az okság-fogalmat, a másik a szkepticizmust van hivatva illusztrálni. Érzékelhetõ, hogy a filozófia 1959-ben még igencsak a puszta szövegek szûk világában leledzett. A következõ évtizedek azonban fordulatot hoztak.
 

3. Ikonikus fordulat

Az újkori filozófia a kiteljesedett írásbeliség - a könyvnyomtatás - szellemét képviseli és szolgálja, s nem kétséges, hogy éppen a könyvnyomtatás az újkori tudomány alapja; ám idõvel egyfajta korlátjává is lett. Ezen korlát meghaladására irányulnak az utóbbi mintegy száz év ama törekvései, amelyeket Gottfried Boehm oly szerencsésen foglalt össze az "ikonikus fordulat" terminussal.⁽²⁵⁾A fordulat persze csak a digitalizáció térhódításával válhatott radikálissá. Richard Lanham a számítógép képernyõjén megjelenõ alakzatokra utalva húzza alá: a tudományos érvelésnek a képeket olymódon kell használnia, "hogy a problémákat gondolatilag tagolja, megjelenítse, konceptualizálja, nem pedig pusztán illusztráljon olyan megoldásokat, melyekhez más módon jutottunk el".⁽²⁶⁾

Szögezzük le mindazonáltal, hogy az ikonikus fordulatot Francis Bacon, ha tetszik, már századokkal ezelõtt megelõlegezte. Mint írta: "Az emblémák az intellektuális fogalmakat érzékletes képekké redukálják, amelyek erõsebben hatnak az emlékezetre" ("Emblem reduceth conceits intellectual to images sensible, which strike the memory more"), majd így folytatta: "Arisztotelész helyesen mondta, 'a szavak leképezik a gondolatokat, az írás pedig leképezi a szavakat'. Azonban nem szükségszerû, hogy a gondolatokat a szavak közvetítésével fejezzük ki. Mert bármi, ami elegendõ megkülönböztetéseket enged meg, éspedig az érzékek számára észlelhetõ módon, természetét tekintve alkalmas arra, hogy gondolatokat fejezzen ki."⁽²⁷⁾ S a könyvnyomtatás késõi szakaszában a szöveg és a képek jobb integrációjának programja már elképzelhetõ célként jelent meg mondjuk Otto Neurath számára. "Gyakran igen nehéz", írta, "szavakban elmondani, ami a szemnek nyomban világos. Szükségtelen szavakban elmondanunk azt, amit világossá tehetünk képek által."⁽²⁸⁾ Neurath a "tipografikus képi nevelés nemzetközi rendszerén" dolgozott ("International System Of TYpographic Picture Education", rövidítve: isotype), kölcsönösen összefüggõ képek rendszerén, melyet ugyan szónyelvekkel együtt kívánt használni, ám önálló vizuális logika alapján épített föl. Az isotype kétdimenziós⁽²⁹⁾; különleges konvenciókat, formákat és színeket alkalmaz. Neurath, akinek örökségével ma oly sokhelyütt - nemzetközi repülõtereken, pályaudvarokon, stb. - találkozhatunk, azóta számos követõre talált.

Nem Neurath nyomdokain indult el viszont Rudolf Arnheim. Az õ a kiemelkedõ jelentõségû munkásságának lényegét jól kifejezi 1969-ben megjelent könyvének címe: Visual Thinking.⁽³⁰⁾ Arnheim a gondolkodás eredendõen képies voltát hangsúlyozza, s azt a többletet, amelyet a kép a szóval szemben képvisel. Így például az a, b és c emberkék magasságkülönbségei közötti tranzitív relációt a kép sokkal egyszerûbben fejezi ki, mint az a > b, b > c, tehát a > c kijelentéssor.

Könyvében Arnheim meglehetõsen erõs tételt állít fel. Egyáltalán a gondolkodásról s jelesül a fogalmi gondolkodásról is azt állítja, hogy annak elsõdleges közege: a mentális képek. Az észlelés, írja az alaklélektan felismeréseire utalva Arnheim, nem más, mint általános strukturális vonások megragadása. Így az általánosra, az elvontra irányuló gondolkodás éppenséggel képi struktúrákra is támaszkodhat. Arnheim - a századelõ bizonyos introspektív pszichológiai kísérleteire utalva - a mentális képek elmosódottságára, csonkaságaira hívja fel a figyelmet, ezen vonásokat azonban nem hiányosságként, hanem éppenséggel az elvonatkoztatás eszközeként állítva be.

Az alaklélektan elemei Wittgenstein késõi filozófiájában is fölbukkannak. A Filozófiai vizsgálódások úgynevezett második részében szerepel például a fekete-fehér kettõskereszt, mely a figura-háttér viszony szemléltetésére alkalmas. Hogyan derül ki, kérdezi Wittgenstein, hogy adott megfigyelõ tisztában van itt a figura-háttér viszony kettõsségével? - Például úgy, hogy felváltva egy szabadon álló fehér, ill. fekete keresztre mutat. Ez akár a kisgyermek reakciója is lehetne, mondja Wittgenstein, még mielõtt megtanult volna beszélni. Wittgenstein itt nem kevesebbet sugall, mint a szónyelvet megelõzõ képi gondolkodás lehetõségét. S föltûnõ, hogy noha a késõi Wittgenstein azt hangoztatja, hogy a képek használati módját a szónyelv irányítja, ugyanõ valójában gyakorta hívott segítségül ábrákat-illusztrációkat éppenséggel abból a célból, hogy megmagyarázzon valamit, amit a szónyelvben nem tudott megmagyarázni.⁽³¹⁾

Az ezerkilencszázhúszas évek végétõl kezdve - Wittgenstein és Heidegger munkásságában - a Nyugat filozófiája szakít Platónnal. Hadd összpontosítsak most csak Wittgenstein-ra.⁽³²⁾ Ismeretes, hogy Wittgenstein szívesen olvasta Platónt; ám ennek jelentõségét a közvélekedés alábecsüli, s igazából nem is értette meg soha. 1931-ben - vagyis késõi filozófiája kialakulásának döntõ évében - Wittgenstein, jegyzetfüzeteiben, legalább tizenegy alkalommal utal Platónra, s számos szövegrészt idéz tõle, olykor egész hosszasan. Platón olyan szerepet játszott ama jegyzetfüzetekben, amilyenhez hasonlót egyetlen más filozófus sem. Wittgenstein azokat a helyeket idézi, újra meg újra, ahol Platón útja, különös jelentésfölfogásától különös ontológiájáig, kiváltképpen világossá válik. Wittgenstein nyilvánvalóan úgy érezte, hogy a filozófiatörténetnek ama pontja, amelyhez visszatérni igyekezett, nem más, mint a pont, ahol Platón a tévutat választotta. Amint Schlicknek magyarázta 1931-ben: "Álláspontomat azzal tudom a legjobban jellemezni, ha azt mondom hogy az éppen ellentétes a platóni dialógusokban Szókratész által képviselttel."⁽³³⁾ Valóban, egészen föltûnõ, hogy bizonyos alapvetõ wittgensteini megfogalmazások éppenséggel platóni megfogalmazások pontos megfordításának foghatók föl. Idézzük föl újra Szókratész szavait az Euthüphrón-ból: "Ugye emlékszel rá, hogy nem arra biztattalak, hogy a sok jámbor dolog közül eggyel vagy kettõvel ismertess meg, hanem azzal az egy alakkal, mely által jámbor minden, ami jámbor?" S most egy passzus a Filozófiai vizsgálódások-ból: "Mindenféle nyelvjátékról beszélsz, de sehol sem mondtad meg, hogy mi is a nyelvjáték, s tehát a nyelv, lényege. Hogy mi az, ami mindezen folyamatokban közös, s nyelvvé, vagy a nyelv részeivé teszi õket. ... - És ez igaz. - Ahelyett, hogy megadnék valamit, ami mindabban, amit nyelvnek nevezünk, közös volna, azt mondom, ezekben a jelenségekben semmi olyan nincs, ami mindegyikükben közös, ami miatt mindegyikre azonos szót alkalmazunk, - hanem egymással sokféle különbözõ módon rokonok." Hasonló eredményre jutunk, ha pl. különbözõ játékokat szemlélünk. "Társasjátékok, kártyajátékok, labdajátékok, harci játékok stb. Mi az, ami mindezekben közös?" - kérdezi Wittgenstein. - "Ne mondjad: 'Valami közösnek kell bennük lennie, különben nem hívnánk valamennyit játékoknak' - hanem nézzed, hogy van-e mindegyikükben valami közös. - Mert ha megnézed õket, nem fogsz ugyan olyat látni, ami mindegyikükben közös volna, de hasonlóságokat, rokonságokat fogsz látni, éspedig egy egész sort."⁽³⁴⁾ A görög filozófiatörténet jeles ismerõje, Guthrie nem véletlenül osztja a fölfogást, miszerint Szókratész problémáját végül - Wittgenstein oldotta meg.⁽³⁵⁾
 

4. Multimediális filozófia

Karl Popper szerint a filozófiák s kivált a filozófiai iskolák azáltal hajlamosak az elfajzásra, a filozófiák azáltal korcsosulnak iskolafilozófiákká, hogy idõvel elveszítik kapcsolatukat ama filozófiánkívüli problémákkal, amelyek megoldására eredetileg létrejöttek.⁽³⁶⁾ Filozófiánkívüli problémákon Popper itt elsõsorban tudományos problémákat ért, vagy például a politikai élet problémáit;  szerencsésnek bizonyulhat azonban egy olyan pontosítás, miszerint a filozófia a tudományban, a politikában stb. fölmerülõ fogalmi problémák, vagyis végsõ soron kommunikációs problémák megoldásával foglalkozik: új fogalmakat hoz létre ott, ahol az addigi fogalomkészlet immár alapvetõen csõdöt mond. Ez a képlet jól összeegyeztethetõ akár azzal a régebbi formulával is, hogy a filozófia úgymond az elõfeltevések kritikája: a filozófia vizsgálat alá veti azokat a fogalmi keretfeltételeket, amelyeket a maga területén a tudomány, a politika stb. éppenséggel adottnak tekint. Ehhez képest az iskolafilozófiák nem a tudományos, a politikai, a vallási, a mûvészeti stb. élet fogalmi problémáiból, hanem ennek vagy annak a filozófusnak vagy filozófiai irányzatnak a fogalmi problémáiból indulnak ki, s általában belül is maradnak a problémák ezen körén. Közönségük: az iskola többi tagja; nyelvezetük: az iskola zsargonja.

A hálózott társadalom interkommunikatív, multimediális viszonyainak jelenkori kibontakozásával az elsõdleges, problémamegoldó filozófia funkciója megint egyszer fölértékelõdik: a valóság, a szubjektum, az individuum, a közösség, a jelentés, az igazság, a racionalitás, a tudás, a hit, a hagyomány, a tekintély, a hierarchia s a demokrácia fogalmai újraértelmezést igényelnek. A filozófiai vizsgálódás, szükségképpen, az új médiumok felé fordul és eleddig ismeretlen és még nem kutatott kommunikációs módokat elemez: az elektronikusan-digitálisan közvetített hangot, a digitális mozgóképet, a változékony, nem-lineáris szöveget, a multimediális-interaktív hálózódást. Az ilyen elemzések elõbb a régi médium eszközeivel történnek, egyre inkább azonban az új, multimediális eszköztár segítségével is.

Aligha kétséges, hogy a 21. század filozófiája Platónt egyre inkább muzealizálni fogja. A philosophy of mind területén elõre látható az elektronikus hálózatokba merülõ, társaiktól gyakorlatilag soha sem elszigetelt kognitív alanyok jelenségét megragadó fogalmi törekvések megjelenése. Az ontológia területén máris olyan kísérletek kibontakozásának vagyunk tanúi, amelyek egyfajta nem-fizikai világ, a virtuális tárgyak, események és kapcsolatok kialakulását próbálják magyarázni s valamiféle terminológiába foglalni.⁽³⁷⁾ A 21. század filozófiája nem önálló entitásokra, fogalmakra vagy jelentésekre fog összpontosítani, hanem hálózatokkal, interakciókkal és áramokkal-áramlásokkal lesz elfoglalva. Nem a puszta szövegek logikájával, hanem képekre és hangokra is kiterjedõ azonosságokkal, következtetésekkel és bizonyításokkal kell majd megbirkóznia. Midõn a nyomtatott könyvvel mint a kommunikáció uralkodó közegével szemben színre lépnek az elektromos és elektronikus médiumok - s kivált a multimediális interaktív hálózatok eljövetelével - a hangzó nyelv és a képi kommunikáció kiszabadul a Nyugat filozófiai hagyományának elfojtott tudattalanjából, s tárgyát alkotja egy merõben antiplatonikus, merõben új filozófiának - a 21. század filozófiájának.

1. A. N. Whitehead, Process and Reality (1929). New York: The Free Press, 1969, 53.o.: "The safest general characterization of western philosophical tradition is that it consists of a sequence of footnotes to Plato."

2. Az állam, 601b. Szabó Miklós fordítása.

3. 606e - 607a.

4. Phaidrosz 275c-276a. Kövendi Dénes fordítása.

5. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1963.

6. Euthüphrón 5d, 6d, Kerényi Grácia fordítása.

7. Az állam, 507b-c.

8. Preface to Plato, 261.o.

9. Mint W.J.T. Mitchell írja Iconology: Image, Text, Ideology c. könyvében: "[t]he very idea of an 'idea' is bound up with the notion of imagery. 'Idea' comes from the Greek verb 'to see', and is frequently linked with the notion of the 'eidolon', the 'visible image' that is fundamental to ancient optics and theories of perception. A sensible way to avoid the temptation of thinking about images in terms of images would be to replace the word 'idea' in discussions of imagery with some other term like 'concept' or 'notion', or to stipulate at the outset that the term 'idea' is to be understood as something quite different from imagery or pictures. This is the strategy of the Platonic tradition, which distinguishes the eidos from the eidolon by conceiving of the former as a 'suprasensible reality' of 'forms, types, or species', the latter as a sensible impression that provides a mere 'likeness' (eikon) or 'semblance' (phantasma) of the eidos" (Chicago: University of Chicago Press, 1986, 5.o.).

10. 6e, Kerényi Grácia fordítása.

11. Preface to Plato, 268.o.

12. Uo. 262.o.

13. Stephen M. Kosslyn, Image and Brain: The Resolution of the Imagery Debate, Cambridge, Mass.: MIT Press, 1995.

14. Merlin Donald, Origins of the Modern Mind: Three Stages in the Evolution of Culture and Cognition, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1991. - Ehelyütt köszönöm meg Pléh Csabának, hogy kitartó barátsággal újra meg újra segítséget nyújt kognitív tudományi szakirodalmi tájékozódásaimban.

15. Hadd idézzem itt Herder és Nietzsche néhány vonatkozó gondolatát. Elõször az ifjú Herder "Über die neuere Deutsche Litteratur. Erste Sammlung von Fragmenten" c. írására hivatkozom (1766 - jelen idézet forrása: Herders Sämmtliche Werke, Bernhard Suphan kiadása, 1. köt., Berlin: Weidmannsche Buchhandlung, 1877): "[die] Sprache [in ihrer Kindheit:] ... man [sprach] noch nicht ..., sondern tönete; ... man [dachte] noch wenig ..., aber [fühlte] desto mehr ...; und also nichts weniger als schrieb" - "Man sang also, wie viele Völker es noch thun und wie es die alten Geschichtschreiber durchgehends von ihren Vorfahren behaupten" - "Das Kind erhob sich zum Jünglinge... die Lebens- und Denkart legte ihr rauschendes Feuer ab: der Gesang der Sprache floß lieblich von der Zunge herunter, wie dem Nestor des Homers, und säuselte in die Ohren. Man nahm Begriffe, die nicht sinnlich waren, in die Sprache; man nannte sie aber, wie von selbst zu vermuthen ist, mit bekannten sinnlichen Namen; daher müssen die ersten Sprachen Bildervoll, und reich an Metaphern gewesen seyn" (153.o.). - Majd a következõ lapokon: "je mehr bürgerliche und abstrakte Wörter eingeführet werden, je mehr Regeln eine Sprache erhält: desto vollkommener wird sie zwar, aber desto mehr verliert die wahre Poesie" (154.o.). - "Das hohe Alter [der Sprache] weiß statt Schönheit blos von Richtigkeit. ... Je mehr die Grammatici den Inversionen Fesseln anlegen; je mehr der Weltweise die Synonymen zu unterscheiden, oder wegzuwerfen sucht, je mehr er statt der uneigentlichen eigentliche Worte einführen kann; je mehr verlieret die Sprache Reize: aber auch desto weniger wird sie sündigen. ... Dies ist das /dies wäre ein Philosophisches/ Zeitalter der Sprache" (155.o.). Vagyis Herder szerint a szóbeliség nyelve képies, metaforikus, nem-tulajdonképpeni (nem-szószerinti), átvitt jelentésekkel dolgozik; az írott nyelv elvont, filozófikus, nem képies. - Másodszor Nietzsche-nek a görög irodalomról 1872-ben tartott Basel-i elõadásaira hivatkozom (az idézetek forrása: Nietzsche's Werke, Leipzig: Alfred Kröner. XVIII. köt.: Philologica. Második kötet. Unveröffentlichtes zur Litteraturgeschichte, Rhetorik und Rhythmik, 1912). A trópusok, mondja itt Nietzsche, nem-tulajdonképpeni jelentések ("die Tropen, die uneigentlichen Bezeichnungen"). Majd így folytatja: "Alle Wörter aber sind an sich und von Anfang an, in Bezug auf ihre Bedeutung, Tropen" (249.o.) A szinekdoché, metafora és metonímia Nietzsche-i magyarázata: "die Tropen treten nicht dann und wann an die Wörter heran, sondern sind deren eigenste Natur. Von einer 'eigentlichen Bedeutung', die nur in speciellen Fällen übertragen würde, kann gar nicht die Rede sein" (250.o.). Ezekben az eladásaiban Nietzsche a görög irodalom eredendõen szóbeli jellege mellett érvel. Állítása tehát: az írásbeliség-elõtti nyelv szavai eleve, kivétel nélkül, szóképek - képeket kifejezõ szavak. S egy utolsó idézet ugyanebbõl az anyagból - itt Nietzsche idéz: "richtig Jean Paul, Vorschule der Aesthetik: 'Wie im Schreiben Bilderschrift früher war als Buchstabenschrift, so war im Sprechen die Metapher, insofern sie Verhältnisse und nicht Gegenstände bezeichnet, das frühere Wort, welches sich erst allmählich zum eigentlichen Ausdrucke entfärben musste. Das Beseelen und Beleiben fiel noch in Eins zusammen, weil noch Ich und Welt verschmolz. Daher ist jede Sprache in Rücksicht geistiger Beziehungen ein Wörterbuch erblasseter Metaphern'" (264.sk.o.).

16. "[W]hereas it was possible after a fashion", az ókoriak számára, "to describe or define objects by the use of arbitrary and exactly repeatable word symbols addressed, mediately or immediately, to the ear, it was not possible to describe or define them by exactly repeatable images addressed to the eye. Of course, the ancients could make pictures of particular things, but their pictures were of little use as definitions or descriptions because they could not be exactly repeated, a thing that is impossible to do so long as every copy of a picture has to be copied by hand. ... - ... the only statements the ancients knew which could be exactly repeated as often as was practically necessary were composed of word symbols which were mere representative members of classes. Under the circumstances ... it was only natural that the ancients came to think that ... [only words] were real and that the shifting changing phantasmagories of sensuous awareness they described were at best composed of imitations or faulty exemplifications of the reality that existed in the word. Plato's Ideas and Aristotle's forms, essences, and definitions, are specimens of this transference of reality from the object to the exactly repeatable and therefore seemingly permanent verbal formula." William Ivins, Jr., Prints and Visual Communication, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1953, pp.62f.

17. "As we look back over the book illustration and the informational prints of the seventeenth and the eighteenth centuries, it becomes apparent that with very few exceptions they were pictures which were at one and two removes from the visual statements made by their titular makers. This is but another way of saying that the printing surfaces from which the illustrations and prints wre struck off were not made by the draughtsmen or illustrators but by copyists of their drawings. In many instances, such as the reproductions of paintings and statues, the objcts reproduced were copied by some draughtsman, and his drawing was then copied by the engraver, who did not work directly from the original work of art. ... The well-known statue of the Laocoon was excavated early in the sixteenth century. It was engraved, etched, and cut on wood, at frequent intervals by different men, some of whom had seen the original, some of whom worked from drawings specially made for the purpose, and some by men who who worked at first or second hand from prints that had previously been made. A group of these prints is here reproduced in chronological order ..., either enlarged or reduced so that the head of the Laocoon is the same size in each. Each engraver, of course, phrased such information as he conveyed about it in terms of the net of rationality of his style of engraving. There is such a disparity between the visual statements they made that only by an effort of historical imagination is it possible to realize that all the so dissimilar pictures were supposed to tell the truth about the on identical thing. At best there is a family resemblance between them", pp.88f.

18. 431a16-17 és 430a1-2, a magyar kifejezések a Filozófiai Írók Tárának kiadása nyomán. - Köszönettel tartozom Bodnár Istvánnak azokért a türelmes felvilágosításokért, amelyeket tõle a De anima bizonyos helyeinek értelmezéseit illetõen kaptam. Gondolatmenetem excesszusaiért Bodnár természetesen nem felelõs.

19. "[V]ajon nem kíván-e meg egy bizonyos fáradságot és ügyességet a háromszög általános ideájának kialakítása (pedig ez éppen nem a legelvontabbak, legtartalmasabbak és legnehezebbek közül való). Mert hiszen az nem lehet sem ferdeszögû, sem derékszögû, sem egyenlõoldalú, sem egyenlõszárú, sem egyenlõtlen oldalú, hanem mindez, és ugyanakkor egyik sem." (John Locke, Értekezés az emberi értelemrõl, ford. Dienes Valéria, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1964, II.köt., 212.o.)

20. John Locke, An Essay Concerning Human Understanding, 2. könyv, 1. fej., 2. paragrafus.

21. 1. könyv, 1. fejezet, 1. és 5. paragrafus.

22. "[T]he idea of man that I frame to myself must be either of a white, or a black, or a tawny, a straight, or a crooked, a tall, or a low, or a middle-sized man. I cannot by any effort of thought conceive the abstract idea above described." George Berkeley, A Treatise Concerning the Principles of Human Knowledge, Bevezetés, 10. pont.

23. Bertrand Russell, The Wisdom of the West (1959), New York: Premier Books, 1964, 293.o.

24. Id. kiad., VII.o.

25. 25. Gottfried Boehm (szerk.), Was ist ein Bild? München: Wilhelm Fink Verlag, 1994, második kiadás 1995, 13.o. - W.J.T. Mitchell a "pictorial turn" megjelölést alkalmazza, ld. Picture Theory c. könyvét, Chicago: University of Chicago Press, 1994.

26. Richard A. Lanham, "The Implications of Electronic Information for the Sociology of Knowledge", elhangzott a Technology, Scholarship, and the Humanities: The Implications of Electronic Information c. konferencián (Irvine, California, 1992. szept. 30 - okt. 2.).

27. Francis Bacon, The Advancement of Learning, Oxford: Clarendon Press, 1974. 131.o.

28. Otto Neurath, International Picture Language (1936). Újranyomtatva: Department of Typography & Graphic Communication, University of Reading, 1980, 26.o.

29. "The writing or talking language is only of 'one expansion' - the sounds come one after the other in time, the word-signs come one after the other on paper, as for example the telegram signs on a long, narrow band of paper. The same is true in books - one word over another in the line under it has no effect on the sense. But there are languages of 'two expansions'", uo. 60.o.

30. Rudolf Arnheim, Visual Thinking, Berkeley: University of California Press, 1969.

31. Itt Roser értelmezését követem: Andreas Roser, "Gibt es autonome Bilder? Bemerkungen zum grafischen Werk Otto Neuraths und Ludwig Wittgensteins", Grazer Philosophische Studien 52 (1996/97).

32. Wittgensteint és Heideggert együtt tárgyalom A hagyomány filozófiája c. kötetemben (Budapest: T-Twins Kiadó - Lukács Archívum, 1994).

33. MS 302:14.

34. Philosophische Untersuchungen, 65.sk.par.

35. "Underlying the procedure of Socrates is an assumption, or faith, never mentioned because not consciously recognized, that the kinds of classes to which particulars belong, the 'forms' which they possess, have a quasi-substantial nature and hence a stability which enables the essence of each to be grasped, described, and clearly distinguished from all other essences. It is hardly surprising if Socrates did not ... solve at one leap the 'problem of universals' that has plagued philosophers from his day to our own, or arrive at Wittgensteinian theory of 'family resemblances' which may at last have provided the right answer." (W.K.C. Guthrie, A History of Greek Philosophy 3. köt., Cambridge: Cambridge University Press, 1960, 440.o. - Guthrie itt jegyzetben Bambrough "Universals and Family Resemblances" c. cikkére utal, Proc. Arist. Soc. 1960-1961.)

36. "every philosophy, and especially every philosophical 'school', is liable to degenerate in such a way that its problems become practically indistinguishable from pseudo-problems, and its cant, accordingly, practically indistinguishable from meaningless babble. This ... is a consequence of philosophical inbreeding. The degeneration of philosophical schools in its turn is the consequence of the mistaken belief that one can philosophize without having been compelled to philosophize by problems which arise outside philosophy - in mathematics, for example, or in cosmology, or in politics, or in religion, or in social life. ... Genuine philosophical problems are always rooted in urgent problems outside philosophy, and they die if these roots decay." (Popper, "The Nature of Philosophical Problems and their Roots in Science" [1952], újranyomtatva Popper Conjectures and Refutations c. kötetében, 5. kiad. 1974, 71.sk.o.)

37. Ld. pl. Manuel Castells "real virtuality" fogalmát The Rise of the Network Society c. munkájában (The Information Age: Economy, Society and Culture, I.köt.), Oxford: Blackwell, 1996. Castellsrõl írt ismertetésemet ld.: <http://www.uniworld.hu/nyiri/cast_hn.htm>.