Szécsi Gábor:

A nyelv és a gondolkodás belsõ kapcsolata leginkább abban az erõteljes hatásban mutatkozik meg, amelyet az uralkodó kommunikációs technológiák (szóbeliség, írásbeliség, könyvnyomtatás stb.) gyakorolnak a tudat szerkezetére. Nem véletlenül került tehát a napjainkban zajló kommunikációs forradalom következményeként a nyelvfilozófiai vizsgálódások gyújtópontjába a nyelvi kommunikáció és a mentális folyamatok kapcsolatának problematikája. Az elektronikus médiumok, a multimediális interaktív hálózatok kommunikációs szerepének megnövekedése olyan nyelvi és gondolkodásbeli változásokat gerjeszt, amelyek magyarázatához többen egyre kevésbé érzik elégségesnek az analitikus filozófia alapvetõen behaviourista nyelvfelfogásra épülõ módszertani és terminológiai eszköztárát.

Hovatovább alig akad ma jelentõs analitikus filozófus, aki kételkedne abban, hogy a nyelvfilozófia kizárólag egy, az intencionalitás-problematikát is napirendre tûzõ tudatfilozófia részeként maradhat életképes.

Ez a kortárs analitikus filozófiát manapság meghatározó felfogás gyakorlatilag két általános koncepció metszéspontján született meg. Az egyik az a többek között H.P. Grice nevével fémjelzett kommunikációelméleti felfogás, amely a nyelvi kommunikáció lényegét a kommunikációs szándék kifejezésében és megragadásában látja. A másik koncepciót az empirikus nyelvpszichológia "kognitív vezérlési elv"-nek nevezi. Ennek a nyelvelsajátítás problematikájával kapcsolatos elgondolásnak pedig az a lényege, hogy a nyelvtani rendszer kibontakozását egy azt megelõzõ gondolkodásbeli fejlõdés határozza meg.

Elõadásomban ennek a kommunikációfilozófiai fejleménynek a jelentéstani vetületeire kívánok rávilágítani. Egyúttal választ keresek arra a kérdésre is, hogy az általam elemzett modellek mennyiben kínálnak megbízható elméleti alapokat az uralkodó kommunikációs technológiák terén bekövetkezõ változások nyelvi, gondolkodásbeli hatásait érintõ vizsgálatokhoz.
 
 

John Locke az Értekezés az emberi értelemrõl III. könyvében a következõket írja a szavak és az ideák viszonyáról: "a szavak az emberek ideáinak közvetlen jelei, és ezáltal azok az eszközök, amelyek révén az emberek fogalmaikat egymással közlik és elméjükben jövõ-menõ gondolataikat és elképzeléseiket egymásnak kifejezik". (1) Azaz jelek, amelyek révén "azok a láthatatlan ideák, amelyekbõl gondolataink felépülnek" másokkal közölhetõkké válnak. (2) Nem véletelenül tekinti tehát pl. Max Black vagy Christopher Gauker a kései Wittgenstein nyelvhasználat-szemantikájától és a beszédaktus-elméletektõl
egyaránt eltávolodó nyelvfilozófiai elgondolásokat locke-i elmélet újabb változatainak. (3) A szavakról mint az ideák és
ezáltal a gondolatok kifejezésének eszközeirõl alkotott locke-i hipotézis ugyanis egyik korai változata annak a Donald Davidson, John R.Searle, Jerry Fodor és más analitikus filozófusok által újrafogalmazott feltevésnek, hogy a nyelvi kommunikáció akkor tekinthetõ sikeresnek, ha a vevõ képes megérteni valamilyen az adó szavai által kifejezett, de
eredendõen nem nyelvi természetû mentális tartalmat. Ez a hipotézis pedig szükségszerûen torkollik egy olyasféle jelentés-felfogásba, amely a szavak mint jelek és a tárgyak viszonyát valamilyen - a Locke-féle "ideák"-nak megfelelõ - mentális közeg közbeiktatásával magyarázza. Ez a jelentés-felfogás ölt testet például Searle azon megállapításában is, hogy amíg a szavak jelentése "származékos", addig a gondolatoké "belsõ" (4) ; vagy abban a Fodor-féle elképzelésben, hogy a
gondolkodásnak saját nyelve van, amelynek szavai sajátos kauzális viszonyban állnak azokkal az extra-mentális tárgyakkal, amelyekre utalnak. (5)

A tekintetben tehát a locke-i modell apologétái egyetértenek egymással, hogy a nyelvi jelentés kérdése elválaszthatatlan a
kommunikáció folyamatában kifejezett, nem nyelvi eredetû és természetû mentális tartalmak problémájától. Annak megítélésében azonban igen eltérõ álláspontok születtek, hogy voltaképpen miféle mentális tartalmakról is van szó, és hogy milyen természetûek az õket kísérõ attitûdök. Az ezen a téren kialakult polémia közvetlen kiindulópontjául mindenképpen Grice jól ismert, intencionalista modellje szolgált. (6) E szerint a kommunikáció folyamatában közvetített mentális tartalmak nem mások, mint a közlemények hátterében rejlõ intenciók. Azaz Grice szerint valamely kommunikatív aktus során a beszélõ oly módon kíván a kijelentésével valamilyen hatást elérni, hogy a hallgató felismeri ezt a szándékát.

A kommunikációs intenció problematikája áll Davidson elméletének gyújtópontjában is, aki szerint a beszélõ elsôdleges intenciója rendszerint az, hogy olyan szavakat mondjon ki, amelyeknek a hallgató majd bizonyos igazságfeltételeket fog tulajdonítani. (7) Davidson szerint a sikeres kommunikáció mind a hallgató, mind a beszélõ részérõl feltételez
egy a másik nyelvében szereplõ mondatok igazságfeltételeire vonatkozó elõzetes elméletet, amelyet azután a kommunikáció
folyamatában egy ad hoc stratégia vált fel.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy egy ilyen koncepció megalapozottságának feltételét a locke-i elmélet valamennyi képviselõje a kijelentések hátterében rejlõ intenciók árnyalt elemzésében látná. Többen vélekednek ugyanis úgy, hogy a kommunikáció folyamatában kifejezett és megragadott mentális tartalom nem azonosítható az intenció valamely típusával.

Fodor például ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, hogy a kérdéses mentális tartalom végsõ soron nem más, mint a gondolkodás belsõ nyelvének valamely mondatával kapcsolatos elõzetes attitûd. (8) David Lewis ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a beszélõ által kifejezett mentális tartalomnak valamiféle elvont entitásnak - univerzáliának - kell lennie, amely - bár független az individuális tudattól - valamilyen módon jellemzi a beszélõt. (9) Lewis ezeknek a mentális tartalmaknak a megértése, azaz a kommunikáció eredményessége szempontjából igen fontos szerepet tulajdonít a nyelvi
konvencióként felfogott hitelességnek és bizalomnak. Fodor viszont úgy gondolkodik a kommunikáció folyamatát meghatározó konvenciókról, mint olyan "receptekrõl", amelyek révén a hallgatók sikerrel következtethetnek az üzenetek specifikus tartalmára. (10)

Miként azt tehát a fenti megközelítések is sugallják számunkra, Locke XX. századi követõinek elméleteit egyaránt áthatja az a felismerés, hogy a nyelvi képesség kérdése elválaszthatatlan a nyelvi jelentést meghatározó mentális reprezentáció problémájától.

Eszerint a pszichológiai kutatások iránt mind nagyobb érdeklõdést tanúsító analitikus filozófusok körében népszerûvé vált elgondolás szerint, a grammatikai rendszer kibontakozását egy azt megelõzõ kognitív fejlõdés határozza meg. Ez a wittgensteiniánus hagyományoktól eltávolodó felfogás tehát a grammatikát egész egyszerûen korábban kialakult fogalmi relációk, megismerési kategóriák nyelvi megjelenítésének tekinti. Más szóval, azt a hipotézist fogalmazza meg, hogy a nyelvi rendszer alapjait jelentõ grammatikai struktúrák ismeretére a gyermek már a tényleges nyelvhasználatot megelõzõen szert tehet. Így e felfogás képviselõi - így pl. F. Goldwin-Eisler és H.R. Pollio - az alapvetõ fogalmi osztályok nyelvi kompetenciát megelõzõ differenciálódását a fogalmi viszonyokat kifejezõ szókészlet elsajátítása iránti fogékonyság kognitív feltételének fogják fel. (11)

A jelentés-hipotézisek fogalmi alapjait vizsgálva azonban a lockei-i koncepció hívei nem kerülhetik meg e fogalmi alapok
genezisének problémáját. Többségük számára elfogadhatónak tûnik az az általános feltételezés, hogy a cselekvések sokaságát kipróbáló gyermek már a tényleges nyelvhasználatot megelôzôen képezi agyában a fogalmakat cselekvéseirôl, cselekvései tárgyairól, e tárgyak tulajdonságairól. I. Schlesinger például a nyelvet megelõzõen kialakuló alapvetõ fogalmi osztályokat olyan "szituációelemzõ sémák"-nak tekinti, amelyek a gyermek saját cselekvésének fejlõdésére vezethetõk vissza. (12) De J. Bruner is a gyermeki cselekvések, a felnõtt és a gyermek közötti tranzakciók világából eredezteti a nyelvet megelõzõ, alapvetõ megismerési kategóriák kialakulását. (13) Általában elmondhatjuk, hogy több nyelvpszichológus és analitikus filozófus helyezkedik arra az álláspontra, hogy a szemantikai és szintaktikai kategóriák alapjául olyan pre-verbális fogalmi osztályok szolgálnak, amelyek különbözõ cselekvéseket, cselekvési szituációkat és magát a cselekvõt jelenítik meg az elsõ nyelvet elsajátító gyermek tudatában.

Ez a fajta fogalom-empirizmus pedig erõteljesen megkérdõjelezi egy olyasféle dichotómia jelentéstani relevanciáját, amely a nyelvi kompetenciával kapcsolatos, de dicto és a dolgokra vonatkozó, de re vélekedések megkülönböztetésén alapul. Sokkal inkább azt sugallja számunkra, hogy a de dicto / de re dichotómia egyazon mentális tartalom két, csak fogalmilag elkülöníthetõ aspektusára utal. Mégpedig olyan mentális tartalom két aspektusára, amely közvetlenül táplálja a nyelvhasználó mondatainak és szavainak jelentését.

De vajon miképpen ragadhatók meg a de dicto, de re aspektusok a jelentést meghatározó fogalmi kapcsolatok szintjén? Vajon a különbözõ cselekvési helyzetek fogalmi reprezentációi képezik-e az ilyen típusú vélekedések egységének konceptuális alapját? Ha igen, milyen módon válnak a cselekvéseket megjelenítõ fogalmak a világgal kapcsolatos ismeretek alapelemeivé? Miképpen jelenítõdnek meg az egyes cselekvési szituációk az aktusok kognitív hátterében? Milyen kapcsolat mutatható ki a cselekvések, cselekvési szituációk fogalmi reprezentációja és a nyelvi jelentés között? Milyen módon válnak a nyelvi megnyilatkozások jelentésének részévé a nyelvi aktusok fogalmi reprezentációi?

Amennyire én látom, ezek a kérdések a mai napig megválaszolásra várnak mind a nyelvpszichológiában, mind a pszichologista
fordulat jegyében fogant nyelvfilozófiai elméletekben. Pedig egy, a kommunikatív cselekvések fogalmi reprezentációját a nyelvi jelentés alkotóelemeként megközelítõ nyelvfilozófiai magyarázat egyúttal világosan érzékelhetõvé tenné számunkra azt is, hogy miként válhatnak alkalmassá a fenti nyelvfilozófiai modellek a nyelvhasználattal, a kommunikációs technológiák nyelvre, gondolkodásra gyakorolt hatásával kapcsolatos kérdések megválaszolására.

A továbbiakban induljunk ki abból a feltételezésbõl, hogy rendelkezünk ilyen magyarázattal. Máris felismerhetõvé válik számunkra, hogy a fentiekben taglalt nyelvfilozófiai alapok milyen sokat ígérõ vállalkozássá tehetik a nyelvhasználat leírásakor alkalmazott alapvetõ terminusok pontos meghatározását, s ezen keresztül a kommunikáció adott kultúrákban uralkodó technológiáinak nyelvben, gondolkodásmódban manifesztálódó specifikumait.

Nézzünk erre két példát! Valamely tudatfilozófiába hajló szemantikai megközelítés egyfelõl továbbárnyalhatja a nyelvi jelentés lexikai és szintaktikai aspektusaira vonatkozó nyelvelméleti elgondolásokat, másfelõl használható nyelvfilozófiai paradigmává teheti az uralkodó kommunikációs technológiák történeti változásait, pl. az írásbeliségre való áttérés folyamatát.

A jelentés fogalmi komponenseinek elemzésével tehát egyrészt valamiféle magyarázatot tudnánk sugallni a mondat elemévé váló szó jelentése és szintaktikai szerepe közötti viszony konceptuális alapjairól is. S ezzel például új megvilágításba helyezhetnénk a generatív nyelvészetben és a nyelvfilozófiában egyaránt általánossá vált lexikai jelentés - szintaktikai jelentés distinkciót is.
Például valamely szó lexikai jelentését olyan fogalmi összefüggések együtteseként határoznánk meg, amely a szó adott nyelvrendszeren belüli lehetséges szintaktikai funkcióit jeleníti meg a nyelvhasználó tudatában. A szintaktikai jelentésrõl pedig olyan meghatározást sugallhatnánk, mely szerint az a jelentés a denotátum és a megnevezési aktus fogalmának egy konkrét
kontextus észlelésekor aktivizált kapcsolata, azaz a megnevezési aktus mindenkori szituációjának fogalmi reprezentációja. Más szóval, azt a hipotézist fogalmazhatnánk meg új szövegkörnyezetben, hogy a nyelvi elemek szintaktikai jelentése minden kontextusban feltöltõdik a fogalmi egyeztetés és az okozataként megvalósuló kognitív választás intencionális tartalmával.

Ez a nyelvfilozófiai megközelítés másfelõl kiváló alapokat kínál a kommunikációtörténeti folyamatok nyelvi, pszichológiai vetületeinek tanulmányozásához is. Ezért javaslom, a továbbiakban tegyünk egy kommunikációfilozófiai kitérõt úgy, hogy a kínálkozó problémák közül most csak a szóbeliség-írásbeliség problematikát emeljük ki.
 
 

Mindenekelõtt tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a kommunikációs technikák változásait kísérõ pszichológiai folyamatok elemzése nem elõzmények nélküli kísérlet. Itt elsõsorban azokra a filológiai indíttatású vizsgálatokra kell gondolnunk, amelyek az írásbeliségre való áttérés kultúrfilozófiai következményeire irányulnak, és mostanára - különösen Észak-Amerikában - befolyásos tudományos iskolák megszületéséhez vezettek. A "Torontói Iskola" néven ismertté vált tudományos mûhely tagjai a kérdéskört már a maga komplexitásában tanulmányozzák, egyaránt megvilágítva történeti, pszichológiai és szociológiai dimenzióit. Ennek során éppúgy elemzik az egyes kommunikációs technológiák nyelvre és gondolkodásra gyakorolt hatását, mint a kommunikáció módjában és eszközeiben bekövetkezõ változások szemantikai és ismeretelméleti vonatkozásait. (14)

Egyszóval, komoly hagyományokkal rendelkezõ diszciplína szempontjából kell rávilágítanunk a fentiekben taglalt nyelvfilozófiai modell relevanciájára. Ehhez a kísérlethez elsõ lépésben ismét egy általános hipotézist hívok segítségül. Eszerint a kommunikációs helyzet fogalmi megjelenítése egy sajátos döntési mechanizmus eredménye, amelynek során a nyelvhasználó a lehetséges változatok közül "kiválaszt" egy a kontextusnak leginkább megfelelõ nyelvi cselekvést. Ez a "választás" és a háttérben zajló fogalmi egyeztetés azonban a viszonylag egyszerû szintaktikai struktúrával bíró szóbeli kommunikáció esetében nem tekinthetõ tudatos reflexió eredményének. Az alapvetõen orálisan kommunikáló nyelvhasználó a kommunikáció folyamatában nem reflektál - mert nem reflektálhat, és mert nem is szükséges reflektálnia - a teljes közlési szituációt megjelenítõ fogalmi
összefüggésekre. Vagyis a közlemény elemeiként használt szavak szintaktikai jelentése semmiképpen sem valamilyen tudatos
"választás" a szavak lehetséges szintaktikai funkciói közül. A beszélõ tudatában mindennemû reflexió nélkül aktivizálódnak - a
teljes közlési szituációt megjelenítõ konceptuális összefüggések összetevõiként - a felhasznált szavak szintaktikai szerepét
meghatározó fogalmi viszonyok. A beszélõ és a hallgató számára egyaránt rejtettek maradnak a lehetséges szintaktikai funkciók
fogalmi alapjai, a jelöletet és a szóhasználatot meghatározó összefüggések.

A szemantikai tartalmak reflektálatlanságát tehát joggal tekinthetjük a szóbeli kommunikáció mint uralkodó kommunikációs technika jellemzõire visszavezethetõ ismeretelméleti vonásnak. Az írás viszont azzal, hogy objektiválja, látható formába önti
az üzenetet, egyúttal elemezhetõvé is teszi a szemantikai és szintaktikai struktúrák fogalmi alapjait, az üzenet hátterében
rejlô tudást. Az írott szöveg, ahogy Walter J. Ong fogalmaz, "távolságot teremt" a nyelvhasználó és a nyelvben kifejezett
ismeret között, s ezáltal a nyelv szemantikai és szintaktikai struktúrája mellett átformálja a nyelvi aktusok kognitív hátterét
is. (15) Az írásbeliséggel megszületõ, kontextustól független nyelv az absztrakt, fogalmi gondolkodás táptalajává válik. Az írónak és az olvasónak egyaránt lehetõsége nyílik arra, hogy - a teljes szöveg bármely részletére újra és újra visszatérve - mind tudatosabban közelítse meg az adott szintaktikai egység és a közlemény egészének viszonyát, illetve az egyes nyelvi elemek ebben a viszonyban artikulálódó szintaktikai funkcióit. Az írásban kommunikálók számára feltárulhat az a logikai struktúra, amelynek keretei közé a grammatikai szabályok beágyazódtak.

A kérdés mármost az, hogy miképpen teremtheti meg az írás elsajátításához kötõdõ fogalmi reflexió az elvont gondolkodás
és az ebbõl fakadó tudatos szabálykövetés feltételeit?

Válaszunkban induljunk ki abból a jelentéstani feltevésbõl, hogy a szóban forgó fogalmi reflexió voltaképpeni tárgyai különbözõ komplexitású nyelvi cselekvés-szituációk fogalmi reprezentációi. Amennyiben ezt elfogadjuk, úgy a szó vizuális objektivációjának jótékony hatását mindenekelõtt abban határozhatjuk meg, hogy a jelentések fogalmi alapjaira reflektáló tudat
a hosszabb terjedelmû szövegek olvasásakor mind összetettebb kommunikációs szituációk fogalmi reprezentációit képes egyszerre felidézni. Más szóval, az írásban kommunikáló egyén a nyelvhasználat kognitív hátterének egyre komplexebb fogalmi egységeit képes mozgósítani tudatában a közlést és az értelmezést kísérõ gondolati reflexió folyamatában. Az így aktivizált fogalmakat a tudat késõbb is felidézhetõ nyelvi "címkékkel" látja el. A megnevezési aktusok tárgyát tehát ezúttal bonyolult - összetett szemantikai és szintaktikai struktúrák vázát alkotó - fogalmi összefüggések jelentik. Az ilyen módon "jelöletté" váló fogalmi viszonyok a megnevezésükkel kapcsolatos nyelvi aktusok fogalmi reprezentációival együtt épülnek be a különbözõ absztrakt terminusok jelentéstartományába. A bonyolult fogalmi relációkat jelölõ, elvont kifejezések jelentése ezáltal a nyelvhasználat hátterében rejlõ információk igen széles tartományát képes összefogni, és a kifejezések használatát megjelenítõ fogalmak révén még bonyolultabb összefüggéseket reprezentáló fogalmi hálózatba bekapcsolni. Az elvont terminusok jelentése által felölelt konceptuális információk még bonyolultabb fogalmi hálózatba való bekapcsolása pedig oly módon történhet meg, hogy e terminusok egyre hosszabb terjedelmû szövegek keretei között, mind összetettebb szintaktikai struktúrák részeként jutnak grammatikai funkcióhoz, vagyis valamilyen mondatrészi szerephez. Ebben az esetben viszont az általuk jelölt - egyébként is bonyolult - konceptuális viszonyok még komplexebb fogalmi összefüggések keretei közé ágyazódnak be. S miután a beágyazódás folyamatát az egyes szavak jelentéstartományánál messze kiterjedtebb asszociatív fogalmi hálózat aktivizálása kíséri, a gondolati reflexió elõtt még bonyolultabb, absztraktabb információkat rejtõ konceptuális összefüggések tárulhatnak fel. A gondolatépítkezés így egyre újabb és újabb építõelemekkel gazdagodik. Összetett fogalmi relációk jutnak ezáltal még bonyolultabb s ugyanakkor - a gondolati reflexió elõtt nyíló új távlatok révén - még világosabban meghatározható tartalomhoz.

Az elvont gondolkodás feltételeinek megteremtõdésével így talál kedvezõ táptalajt a nyelvre, a nyelv szemantikai és
szintaktikai jellemzõire, a nyelvhasználat szabályaira irányuló fogalmi reflexió is, és ezáltal válhat tudatosabbá, sôt - a
fogalmi reflexió egyéni kognitív háttere révén - privátabbá is a kommunikatív aktusokat determináló szabálykövetés. Az írásbeliség szintjére eljutott nyelvhasználó számára sokkal határozottabban körvonalazódnak azok a grammatikai funkciók, amelyeket az általa használt szavak szintaktikai jelentése táplál. Mind több nyelvi szabályt képes felismerni és megnevezni. Más szóval, lehetõség nyílik a különbözõ komplexitású szintaktikai egységek szerkesztési szabályainak dekontextualizálására, azaz a mindenkori szövegkörnyezettõl való elvonatkoztatására. A nyelvi szabályok egymással összevethetõvé és ezáltal rendszerezhetõvé is válnak. A szövegek megalkotását vezérlõ szerkesztési elvek megvilágításával pedig nyilvánvalóan  tudatosabb formát öltenek a nyelvhasználattal kapcsolatos stratégiák is.

Talán ez a rövid kommunikációfilozófiai eszmefuttatás is jól érzékelteti, hogy az uralkodó kommunikációs technológiák terén bekövetkezõ változások kiváló paradigmákat kínálnak a nyelvfilozófiát manapság jellemzõ elemzési szempontok számára. Sõt bizonyos értelemben nyilvánvalóvá is teszi számunkra a nyelvi analízis behaviourista módszerétõl egyre inkább eltávolodó analitikus filozófia és a mind jelentõsebb kutatási programokat felvonultató kommunikációtörténet egymásra utaltságát is. Vagyis azt a tényt, hogy ezek a történelmi változás elõtt álló diszciplínák kölcsönösen megerõsíthetik egymást a választott utak helyességét illetõen. A nyelvi kommunikáció pszichológiai alapjai iránt soha nem látott érdeklõdést tanúsító nyelvfilozófusok immár diakrón vizsgálatok eredményeire is hivatkozhatnak pszichologista modelljeik kidolgozásakor. A kommunikációs technológiák történetét, a kommunikációs forradalmakat tanulmányozó nyelvészek, filológusok stb. számára pedig elérhetõ közelségbe kerülnek a kritikusaik által oly gyakran hiányolt nyelvfilozófiai, ismeretelméleti alapok.

Egyszóval, megkezdõdhet egy ezredfordulós kommunikáció magáról a kommunikációról.
 

1. John Locke: Értekezés az emberi értelemrôl II., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979, 14.o.

2. Uo., 12.o.

3. Lásd Max Black: "A nyelvhasználatról", in: Kommunikáció (szerk. Horányi Ö.) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1977, 232-233.o. - Christopher Gauker: "The Lockean Theory of Communication", Nous 26:3, 1992, 303.o.

4. Lásd J.R. Searle: Intentionality, Cambridge University Press, Cambridge - London - New York, 1983, 27-28.o.

5. Lásd Jerry Fodor: Psychosemantics, Mass: MIT Press, Cambridge, 1987, 4.fej.

6. Grice álláspontjának részletes kifejtését lásd: H.P. Grice: "Meaning", The Philosophical Review 64, 1957, 377-388.o.  - H.P. Grice: "Utterer s Meaning, Sentence-Meaning and Word-Meaning", in: Foundations of Language 4, 1968, 225-242.o.

7. Vö. Donald Davidson: "Communication and Convention", in: Inquiries into Truth and Interpretation, Clarendon Press,
Oxford, 1984, 271-273.o.

8. Az elképzelés részletes kifejtését lásd: Jerry Fodor: The Language of Thought, Harvard University Press, Cambridge, 1975.

9. David Lewis: "Languages and Language", in: Philosophical Papers, Oxford University Press, Oxford, 1983, 163-189.o.

10. Vö. Jerry Fodor: The Language of Thought, Harvard University Press, Cambridge, 1975, 106.o.

11. Lásd F. Goldwin-Eisler: Psycholinguistics: Experiments in Spontaneous Speech, Academic Press, New York, 1968.
H.R. Pollio: The Psychology of Symbolic Activity, Addison-Wesley, Reading, Mass., 1974.

12. Lásd I. Schlesinger: "The Production of Utterances and Language Acquisition", in: The Ontogenesis of Grammar: A
Theoretical Symposium (szerk. D. Slobin) Academic Press, New York, 1971.

13. Lásd J. Bruner: "From Communication to Language: A Psychological Perspective", Cognition 3, 255-287.o.

14. Az említett kommunikációtörténeti kutatásokkal kapcsolatban lásd pl. H. Innis: The Bias of Communication, University of Toronto Press, Toronto, 1951; M. McLuhan: The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man, University of Toronto Press, Toronto, 1962; J. Goody /szerk./: Literacy in Traditional Societes, Cambridge University Press, Cambridge, 1968; W.J. Ong: Orality and Literacy, Methuen, London-New York, 1983; E.A. Havelock: The Muse Learns to Write, Yale University Press, New Haven-London, 1986. A kommunikációtörténeti paradigmák filozófiatörténeti relevanciájáról lásd pl. Nyíri J. K.: A hagyomány filozófiája, T-Twins - Lukács Archívum, Budapest, 1994.

15. Lásd W.J. Ong: Orality and Literacy, id.kiad., 82.