A térbeli látás megismerése a XIX. század folyamán jelentékeny haladást tett, és pedig nemcsak pozitív tudásunk bõvülése folytán, hanem egyúttal azon elõítéletek kiküszöbölése által is, melyek ezen a területen különösen Descartes óta különbözõ filozófusok és fizikusok révén fölhalmozódtak és amelyeknek megszüntetése tulajdonképen megteremtette a pozitív kutatásokhoz szükséges elfogulatlanságot.

  Johannes Müller² megalkotta a specifikus energiák tanát és ugyanõ igen világosan képviseli az identikus ideghártya-helyek elméletét, amely különben csirájában egész Ptolemaeusig³ vezethetõ vissza. Felfogása szerint az ideghártya saját mûködése közben önmagát érzi meg s így a «látótér» szerinte közvetlenül adott valami. A látótérben saját testünk képe is megjelenik. A tájékozódásra vonatkozó minden kérdés csak a látótér egyes részeinek kölcsönös helyzetére vonatkozhatik. A látás iránya csak az érzõ ideghártya-helyeknek elrendezõdésétõl függ. Az összes vetítési elméletek és az egyenes helyzetben való látás problémája elesnek. A látott tárgy távolságának megbecslése azonban Müller szerint még teljesen az értelem dolga.

  A Wheatstone⁴ által feltalált sztereoszkóp könnyen meggyõzte a kutatókat arról, hogy nemcsak az identikus, hanem a nem túlságosan különbözõ ideghártya-helyekre esõ képek is bizonyos körülmények közt egyszerûeknek látszanak és a sztereoszkópikus különbség szerint különbözõ távolságban tûnnek fel. Ez a tény ismét megingatta az identitási elméletet és elõkészítette a talajt a távolba látás lélektani magyarázatainak felépítésére. Ily módon jött létre Brückének a térbeli látással kapcsolatos egymásután következõ, (szukcesszív) fikszirozás elmélete, melynek tarthatatlanságát késõbb a Dove-féle pillanatnyi megvilágításnál eszközölt sztereoszkóp-kísérletek mutatták ki.

  Panum⁵ súlyos meggondolások és nagyszerûen kigondolt kísérletek útján foglalt állást ez elméletekkel szemben. A binokuláris vetélkedés jelenségére és a határvonalaknak (konturoknak) itt fellépõ döntõ jelentõségére támaszkodva arra az eredményre jut, hogy a mélybelátás a két ideghártya kölcsönhatásán (synergia) alapul, hogy a mélység megérzése velünk született specifikus energia. Minél nagyobb a hasonlóság a két monokuláris kép között, konturok, alak, szín és helyzet tekintetében, annál könnyebben olvadnak össze egy binokuláris képpé, melynek mélységét a sztereoszkópikus különbség adja meg. Ez a mélység azonban, amint ezt Panum még hiszi, megegyezik a vetítõvonalak által adott távolsággal.

  Legalaposabban Hering⁶ végzett a régi elõítéletekkel. Hering abból a felfogásból indul ki, hogy a közvetlenül adott látóteret jól meg kell különböztetni a különleges tapasztalatok útján nyert tér-fogalomtól. Amint döntõ kísérletekkel megmutatja, az az irány, melyben mi a tárgyat látjuk, különbözik a tárgyat és az ideghártyán keletkezett képet összekötõ egyenes az u. n. látóvonal (Visierlinie), vagy vetítõvonal (Projektionslinie) irányától. A két szembõl kiinduló látóvonalpárnak egy látási irány felel meg, mely azoknak szögfelezõje s amelyet a két szemet összekapcsoló egyenes felezõpontjából kiindulónak kell gondolnunk. Hogy a geometriai térhez való vonatkoztatást teljesen kikerüljük, azt fogjuk mondani: A két szem együttesen azon szélességeket és magasságokat látja, amelyeket egy egyetlen kettõjük közt fekvõ szem látna. Ha vízszintes látóvonalakkal és szimmetrikus konvergenciával fikszirozzuk az ablaktábla valamely pontját, akkor ezt a felezõ síkban látjuk, azonban egyidejûleg ugyanebben a felezõ síkban távolabb látunk messzire oldalt fekvõ tárgyakat is. A sztereoszkópikus kísérletnél a szemtengelyeknek kismértékû divergenciája esetén is látunk még tárgyakat magunk elõtt, holott a vetítõ irányok ez esetben már nem adnak tárgyat, vagy legalább is nem olyat, melynek fizikai vagy fiziológiai értelmet lehetne tulajdonítani. A látott távolságok sem egyeznek meg a vetítési elmélet (Projektionslehre) eredményeivel. Ha vízszintes látóvonalak mellett a Müller-féle horopter körön át függõleges fonálszálakat fektetünk, az így elõállott henger síknak látszik. Mi nemcsak a fikszirozott pont (Kernpunkt) képét látjuk, hanem az összes identikus (megfelelõ, korrespondeáló) helyeken leképzett pontok összeségét («Kernfläche») is, és pedig egy meghatározott távolságban elõttünk fekvõ sík gyanánt. Ez a tény és még sok hasonló, teljesen érthetetlen a vetítési elmélet alapján. A térbeli látást Hering egyszerû elvre vezeti vissza. Az ideghártya identikus («korrespondeáló») helyeinek azonos magasság és szélességbeli érték felel meg, a szimmetrikus ideghártya helyeknek pedig azonos távolságbeli érték, mely utóbbi az ideghártya külsõ oldalától befelé növekszik. Ha a monokuláris képek szín, alak és fekvésbeli hasonlósága folytán egyetlen binokuláris képpé olvadnak össze, ez az egyes képek távolságbeli középértékét nyeri. Az egyes képek ily középértékei általában mértékadó jelentõségûek a látási irányok megállapításánál is. Meg kell elégednünk ez utalásokkal, mivel e helyen lehetetlen azokra a tartalomban fölötte gazdag részletvizsgálatokra kitérni, melyek által Hering⁷ e fejezetet biztos alapokra fektette. Meg kell még jegyeznünk, hogy ugyanezen kutató szerint a két szemet egységes szerv gyanánt kell felfogni, melynek asszociált mozgásai örökölt bonctani tulajdonságokon alapulnak, amire már Johannes Müller rámutatott.

  A biológiai és lélektani⁸ kutatás egyértelmûleg vezet arra az eredményre, hogy a térszemlélet keletkezésére vonatkozólag csak a nativisztikus elmélet tartható fenn. A kis csirke, amely ép most bujt ki a tojásból, már egészen jól tájékozódik a térben és már kapkod mindazon tárgyak után, melyek figyelmét felkeltik. Az újszülött embernél legfeljebb azt tehetjük fel, hogy érettsége csekélyebb, de semmiesetre sem azt, hogy nála a viszonyok lényegesen mások. Már Panum rámutatott erre a körülményre. A térszemlélet tehát már a születésnél jelen van. Az a kérdés, vajjon képesek leszünk-e ezt a fejlõdéstan, vagy a fajtörténet által megmagyarázni, esetleg oly értelemben, mint azt Helmholtz megkísérelte, más lapra tartozik.

  A filogenetikus fejlõdés, az ideghártya korrespondeálásának különbözõ állatfajoknál való variációja, melyet Johannes Müller⁹ vizsgált, szolgáltathat erre vonatkozólag némi felvilágosítással. Sokat igér ezenkívül a kancsaloknál fellépõ beteges rendellenességek tanulmányozása és azon alkalmazkodásbeli jelenségek tanulmányozása, melyek ily esetekben észlelhetõk.¹⁰

  Hogy a térérzet mozgási folyamatokkal van kapcsolatban, már régen nem vita tárgya többé. A nézetek csak arra vonatkozólag térnek el, hogy miként kell ezen összefüggést érteni.

15. ábra

  Ha két különbözõ színû, egybevágó kép esik egymásután az ideghártya ugyanarra a helyére, minden további nélkül felismerjük az alakok azonosságát. Egyelõre tehát feltehetnõk, hogy az ideghártya különbözõ helyeihez különbözõ térérzetek tartoznak. Hogy azonban e térérzetek nincsenek változatlanul bizonyos helyekhez kapcsolva, rögtön belátjuk, ha szabadon és szándékosan mozgatjuk szemeinket, miközben a tárgyak megtartják helyüket és alakjukat, habár képeik az ideghártyán eltolódtak is.

  Ha egy bizonyos O tárgyat fikszirozva egyenesen elõre nézek, akkor az A tárgy, melynek képe a tiszta látás o helye alatt egy bizonyos távolságban az ideghártya « a» helyén jelenik meg, egy bizonyos meghatározott magasságban látszik. Ha most tekintetemet felemelem és B-t fikszirozom, A megtartja régi helyét. Mélyebb fekvésûnek kellene látszania, ha a térérzetet egyedül az ideghártyán keletkezett kép helye, illetve az oa ív határozná meg. Tekintetemet az A-ig, sõt azon túl is emelhetem, a nélkül, hogy eme viszony valami változást szenvedne. Vagyis az a fiziológiai folyamat, mely a szem szándékos felemelését eszközli, képes a magasságérzetet egészben vagy részben helyettesíteni, vele egyenlõ jellegû, röviden szólva, vele algebrailag összeadható. Ha szememet ujjam segítségével egy kissé felfelé nyomom, az A tárgy, az oa ív kisebbedésének megfelelõleg, tényleg sülyedni látszik. Ugyanez a jelenség következik be, ha a szemgolyó valamely más tudattalan vagy nem szándékos folyamat, pl. a szemizmok görcse következtében fölfelé fordul. A szemorvosoknak már több évtized óta ismeretes tapasztalatai szerint a betegek a Rectus externus bénulása esetén túlságosan jobbra nyúlnak, ha valamely jobb oldalon fekvõ tárgyat akarnak megfogni. Mivel ezeknek erõsebb akarati inpulzusra van szükségük, mint az egészségeseknek, hogy egy jobb oldalon fekvõ tárgyat fikszirozzanak, közel fekszik a gondolat, hogy a jobbra való pillantás szándéka feltételezi a «jobb» optikai térérzet keletkezését. E tapasztalat alapján évekkel ezelõtt¹¹ oly kísérletet gondoltam ki, melyet akárki azonnal ismételhet. Fordítsuk szemeinket lehetõség szerint balra és ezután nyomjuk a szemgolyók jobb oldalához két nagy csomó, jó szilárd kittet. Ha most hirtelen jobbra akarunk tekinteni, ez a szemeknek tökéletlen gömbalakja következtében csak nagyon tökéletlenül sikerül és a tárgyak ezáltal jelentékeny darabbal tolódnak jobb felé. Röviden fejezve ki magunkat, a jobbra való tekintés puszta szándéka az ideghártya meghatározott helyein elõállott képek jobbértékét (Rechtswert) megnöveli. A kísérlet kezdetben meglepõ hatású. Amint azonban rögtön kitûnik, a két egyszerû tapasztalat azt mutatja, hogy elõször a szemek akaratlagos jobbra fordítása következtében a tárgyak nem tolódnak el és hogy másodszor erõszakos akarattalan balra fordítás által a tárgyak jobbra eltolódnak, együttvéve pontosan ugyanazt mondja. Szemem, melyet jobbra akarok, de nem tudok forgatni, olybá vehetõ, mint egy akaratlagosan jobbra forgatott és aztán külsõ erõ által erõszakosan visszafordított szem. W. James¹² tanárnak nem sikerült ez a kísérlet. Én ellenben többször megismételtem, mindannyiszor megfelelõ sikerrel. A tény - azt hiszem - biztos, amivel a felfogás helyessége természetesen még mindig nincs eldöntve.

  A szemmozgások véghezvitelére irányuló akarat, vagyis az innerváció (?) maga a térérzet. Ez a felfogás az elõbbi meggondolásokból közvetlenül adódik.¹³ Ha bõrünk valamely helyén viszketést vagy szúrást érzünk, amely eléggé leköti figyelmünket, a mozgás kellõ mértékû alkalmazásával rögtön oda nyúlunk. Épen így szemünket kellõ mértékkel tudjuk valamely az ideghártyán levõ kép felé fordítani, ha az bennünk megfelelõ izgalmat kelt és ennek következtében figyelmünkre méltatjuk. A szervezet berendezése és a hosszú gyakorlat folytán rögtön eltaláljuk az innervációnak azt a mértékét, amely az ideghártya valamely helyén rajzolódó tárgy fikszirozására épen elegendõ. Ha szemeink már jobbra vannak fordítva és most egy új még inkább jobbra vagy balra esõ tárgyra akarjuk figyelmünket fordítani, az új, hasonló természetû innerváció algebrailag hozzá adódik a már jelenlevõhöz. Zavar csak akkor áll elõ, ha az akaratlagosan kimért innervációk mellett idegenszerû, akarattalan vagy külsõ mozgató erõk is föllépnek.

  Midõn évekkel ezelõtt az idetartozó kérdésekkel foglalkoztam, sajátságos jelenséget vettem észre, mely tudomásom szerint még nincs leírva. A kellõen besötétített szobában egy fényforrást (A) szemlélünk s tekintetünket hirtelen egy másik, mélyebben fekvõ fényforrás (B) felé fordítjuk. Az A fényforrás ezáltal egy fölfelé irányuló (gyorsan eltûnõ) sávot (A A') ír le. Természetesen ugyanezt teszi a B is, aminek megjelölését az ábrán keletkezõ bonyolultság elkerülése céljából mellõztem.

16. ábra

Ez a fénycsík magától értetõdõleg utókép, amely csak a mozgás befejeztévél, vagy röviddel a mozgás befejezése elõtt jön tudomásunkra, azonban mégis - és épen ez a figyelemreméltó - oly helyi értékkel bír, mely nem a szem új helyzetének és az új innervációknak, hanem az elõbbi helyzetnek és az elõbbi innervációknak felel meg. A Holtz-féle villanygéppel való kísérletezés alkalmával gyakran észlelhetünk hasonló jelenségeket. Ha a szem valamely lefelé való mozgása közben hirtelen szikra tûnik elõ, ez gyakran magasan az elektródok fölött jelenik meg. Ha azonban a keletkezett utókép hosszabb ideig tart, a dolog természete szerint az elektródok alatt látszik. E folyamatok megfelelnek annak, amit a csillagászok «személyes különbség»-nek neveznek, csakhogy kizárólag a látás területére szorítkoznak. Hogy e viszonyok milyen szervi berendezésnek köszönik eredetüket, egyelõre nyílt kérdés, valószínûleg a szemmozgásoknál fellépõ eltévedés megakadályozásánál bírnak valamely értékkel.¹⁴ (Lásd 9. függelék.)

  Az eddigiekben egyszerûség kedvéért csak az egy pontra szegzõdõ szemet gondoltuk mozgásban lévõnek, ellenben a fejet (s általában a testet) nyugvónak tekintettük. Ha fejünket már most tetszés szerint forgatjuk, a nélkül, hogy közben valamely optikai tárgyat szándékosan szemügyre vennénk, a tárgyak nyugalomban maradnak. Egy másik megfigyelõ pedig egyidejûleg azt észlelheti, hogy szemeink, mint surlódás nélküli, tehetetlen tömegek, nem vesznek részt a forgó mozgásban. Még feltûnõbb lesz ez a jelenség, ha függõleges tengely körül, aktíve vagy passzíve, pl. az óramutató járásának irányában folytonos forgást végzünk. A nyitott vagy csukott szemek ez esetben - amint azt Breuer észlelte - a test minden körülforgásánál kb. tízszer forognak egyenletes sebességgel az óramutatóval ellenkezõ irányban és ugyanannyiszor visszafelé lökésszerûleg az óramutató mozgásának irányában.

17. ábra

A 17. ábra teszi érzékelhetõvé ezt a folyamatot. Az OT abszcissza tengelyre mérjük fel az idõket, felfelé ordináták gyanánt az óramutató irányába esõ elfordulási szögeket, lefelé pedig az ellenkezõ irányúakat. Az OA görbe megfelel a test forgásának, a szem relatív forgását pedig az OBB, abszolut forgását az OCC görbe ábrázolja. A megfigyelés ismétlése esetén senki sem zárkózhatik el ama meggyõzõdés elõl, hogy itt a labirintus által a test forgása következtében automatikusan (tudattalanul) kiváltott szemmozgásokkal van dolgunk. Az egész mozgás eltûnik, ha nem érezzük többé a (passzív) forgást. Hogy miképen jõ létre ez a mozgás, azt természetesen még meg kell vizsgálni. Egyszerû magyarázat lehetne a következõ: A test forgása állandóan ható inger, amelyre két ellentétes innervációs szerv reagál, és pedig az egyik folytonos innerváció-árammal, a másik pedig mindig csak egy bizonyos idõ elteltével ad innervációs lökéseket, hasonlatosan a megtöltött és hirtelen fel-felboruló esõmérõhöz. Bennünket egyelõre kielégít annak a felismerése, hogy ilyen automatikusan kompenzáló, tudattalan szemmozgás tényleg létezik.

  Ismeretes a szemeknek kompenzatorikus forgatása (Raddrehung), amely a fej oldalmozgásainál lép fel. Nagel¹⁵ kimutatta, hogy ez a fejhajlítás szögének részét teszi ki. Legújabban Breuer és és Kreidl¹⁶ a forgatókészülékben is végeztek ez irányban kísérleteket és a következõ eredményre jutottak: «Mint Purkynie és Mach megállapították, mi a gyorsulás irányát érezzük. Ha ez az irány valamely, a testre oldaltható, vízszintes gyorsulás hozzájárulása által megváltozik, a szemeknek egy bizonyos elfordulása fog fellépni, mely a behatás egész tartama alatt megmarad és az irányváltozás szögének felét, 0,6 részét teszi ki. A látótér elfordulása, a függõleges vonalak elferdülése, mely jelenségek ily esetekben felmerülnek, ezek szerint a szemek tényleges, de tudattalan elfordulásában lelik magyarázatukat.»

  A kompenzáló szemmozgásokra vonatkozólag e helyen még két munkáról kell megemlékeznem, amelyek Crum Browntól¹⁷ származnak.

  Ezek szerint tehát a lassú, tudattalan kompenzáló szemmozgás az oka annak, hogy a fej forgatásai alkalmával a tárgyak látszólagos helyüket nem változtatják (a lökésszerûleg fellépõ szemmozgásoknak nincsenek optikai következményeik), mely körülmény a tájékozódás szempontjából nagyon fontos. Ha már most a fejjel együtt ugyanazon irányban a fikszirozott tárgy változtatásával a szemünket is elforgatjuk és pedig szándékosan, akkor az automatikus, tudattalan innervációt az akaratlagos innerváció által túl kell kompenzálnunk. Oly mértékû innervációra van szükségünk, mintha a szem egymagában írta volna le az egész forgásszöget. Ez adja magyarázatát annak is, hogy ha forgunk, miért látszik az egész látótér kontinuumnak és nem látóterek halmazának és hogy miért nem változtatják helyüket az optikai tárgyak. Testünknek az a része, mely a forgásnál látható, optikailag kézenfekvõ okokból mozgónak látszik.

  Így jutunk tehát a mozdulatlan térben mozgó testünknek gyakorlati szempontból értékes képzeteihez. Érthetõvé válik, hogy az utcákon, épületekben bekövetkezett sokszoros forgás és irányváltozás eseteiben, a kocsiban történt passzív mozgásoknál vagy kabinunkba bezárva (még sötétségben is) még mindig tudunk tájékozódni. Az õskoordináták, melyekbõl kiindultunk, ugyan lassanként és észrevétlenül mindenesetre elmosódnak és csakhamar ismét az elõttünk fekvõ tárgyakhoz igazodunk. A tájékozódásnak az a sajátságos elvesztése (Desorientierung), amely néha éjjel, hirtelen felébredés alkalmával jelentkezik, midõn fejvesztve keressük az ablakot, az asztalt s. i. t., valószínûleg az ébredés elõtt közvetlenül átélt motorikus álmokban találja magyarázatát.

  A testmozgásoknál általában hasonló jelenségek lépnek fel, mint a forgásnál. Ha fejemet, vagy az egész testemet oldalt mozgatom, azért nem vesztek el szem elõl valamely optikailag szilárd tárgyat. Ez szilárd változatlan helyzetûnek látszik, miközben a távolabbi tárgyak egy a testtel egyértelmû, a közelebbiek pedig vele ellenkezõ irányú parallaktikus eltolódást szenvednek. A megszokott parallaktikus eltolódásokat látjuk ugyan, de mégsem okoznak zavart, helyesen értelmezzük õket. Egy Plateau-féle drótháló monokuláris inverziója esetén azonban rögtön feltünnek az értelmükre és mértékükre nézve szokatlan, parallaktikus mozgások, minek következtében a tárgyat forgatottnak látjuk.¹⁸

  Ha fejemet forgatom, akkor azt a részét, amelyet egyáltalában láthatok, nemcsak látom forgatottnak - ami az elõbbiek alapján könnyen érthetõ - hanem érzem is ilyennek. Ez azon alapszik, hogy a tapintási érzék körében teljesen ugyanolyan viszonyok érvényesek, mint a látóérzék körében.¹⁹ Ha egy tárgy után nyúlok, akkor a tapintási érzet innervációs érzettel komplikálódik. Ha most e tárgyra pillantok, a tapintási érzet helyébe fényérzet lép. Mivel bõrérzetek a tárgyak tapintása nélkül is mindig érezhetõk, hacsak figyelmünket rájuk irányítjuk, következik, hogy ezek a változó innervációkkal egyesülve szintén megadják saját mozgásban lévõ testünknek képzetét, amely az optikai úton nyert megfelelõ képzettel teljes megegyezésben van.

  Röviden tehát azt mondhatnók, hogy aktív mozgásoknál a bõrérzeteket széjjelhelyezzük. Testünk passzív mozgásainál reflekszszerûen kiváltott tudattalan, kompenzáló innervációk és mozgások lépnek fel. Ha pl. jobbfelé körülfordulok, bõrérzeteim azokkal az innervációkkal komplikálódnak, amelyek a tárgyaknak a jobb oldal felé forgásánál bekövetkezett érintésével volnának kapcsolatban. Úgy érzem jobbfelé forgatnak engem. Ha passzíve élek át jobbfelé való forgatást, reflektorikusan fellép a forgás kompenzálására való törekvés. Vagy tényleg állva maradok s akkor érzem is, hogy nyugalomban vagyok, vagy pedig elnyomom a balfelé való forgást. Ehhez azonban ugyanazon akaratlagos innervációra van szükségem, mint a tényleges jobbfelé való forgásnál, minek következtében azután fel is lép a megfelelõ érzet.

  Az itt elõadott egyszerû tényállást a mozgásérzetekrõl szóló mûvem megírása alkalmával még nem láttam át teljesen. Ennek következtében néhány, részint általam, részint Breuer által megfigyelt jelenség még mindig nehezen volt érthetõ, amelyek azonban már most minden nehézség nélkül megmagyarázhatók és melyeket ezúttal röviden érinteni akarok. Ha egy szekrénybe zárt megfigyelõ jobbfelé történõ passzív mozgást szenved, optikailag is érzi, hogy a szekrény forog, noha a relatív forgás megállapítására semmi külsõ támpontja sincsen. Ha szemei akaratlanul balfelé történõ kompenzáló mozgásokat visznek végbe, úgy az ideghártyán levõ képek olyképen tolódnak el, hogy jobbfelé való mozgást lát. Ha pedig a szekrényt fikszirozza, akkor az akaratlan mozgást szándékosan kell kompenzálnia és így ismét jobbfelé való mozgást lát. Ez által világos, hogy a szédülésnél fellépõ látszólagos mozgás Breuer-féle magyarázata helyes és egyúttal, hogy ez a mozgás akaratlagos fikszirozás által nem szüntethetõ meg. A szédülésnek munkámban felemlített többi esete is elintézhetõ hasonló módon.²⁰

  Mozgás közben, ha pl. elõre haladunk vagy forgunk, nemcsak testrészeink mindenkori helyzetét érezzük, hanem az elõrehaladásnak, avagy forgásnak sokkal egyszerûbb érzetét is. Az elõrehaladás képzetét tényleg nem az egyes lábmozdulatok képzeteinek összerakásából alkotjuk meg, legalább is nem vagyunk erre kényszerítve. Sõt vannak esetek, melyeknél az elõrehaladás képzete kétségtelenül megvan, ellenben a lábmozdulatoké kétségtelenül hiányzik. Ezt tapasztalhatjuk, pl. vasúton, sõt akkor is, ha csak rágondolok az utazásra, vagy homályosan akkor, ha egy távolfekvõ helyre gondolunk s. í. t. Ennek csak az lehet az oka, hogy az elõrehaladás vagy forgás szándéka, mely a végtagoknak a megfelelõ motorikus ösztönzéseket szolgáltatja, melyek ismét módosíthatók még a különbözõ innervációk által, viszonylag egyszerûbb természetû. Valóban itt is olyan - bár bonyolultabb - viszonyok állanak fenn, mint a szemmozgásoknál, melyeket Hering oly szerencsésen tekintett át, amire csakhamar visszatérünk.

  Aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy a labirintból kiinduló viszonylag egyszerû mozgásérzetek²¹ a legszorosabb kapcsolatban vannak a mozgásra irányuló akarattal. E mozgásérzetek megfelelhetnének a Riehl²² által posztulált, illetve általa keresett irányérzeteknek. A vakoknál épúgy jelen vannak, mint az épszemûeknél és bizonyára jelentékenyen hozzájárulnak a tapintási tér megértésének alapvetéséhez.

  Az optikai és mozgási érzetekre vonatkozó megfigyelések egy sorát következõ kijelentésben foglaltam össze: « Úgy látszik, mintha a látható tér egy másik térben forogna, melyet mozdulatlannak vélünk, noha ez utóbbi semmi látható jelt sem ad magáról.» Úgy látszik, hogy tényleg a mozgásérzetekre alapított tér az õseredeti.²³

  A fizikai gondolkodásmód következtében elfogultan, hajlandó voltam azt hinni, hogy a haladó gyorsulás keltette érzetek teljesen úgy viselkednek, mint a szöggyorsulás által létesítettek. Tényleg bármelyik fizikusnak, aki tárgyunkkal foglalkozik, rögtön eszébe jut az a három egyenlet, mely a forgó és az a másik három, mely a haladó mozgásra érvényes. Ezenkívül abban a véleményben voltam, hogy a specifikus energiák elvének megfelelõen jogosan felteszek külön érzetet a fej mindenkori helyzete számára. Breuer²⁴ késõbbi vizsgálataival valószínûvé tette, hogy a haladó gyorsulás érzetei sokkal gyorsabban tûnnek el, mint a szöggyorsuláséi, illetõleg azt, hogy az elsõnek felfogását eszközlõ szerv - legalább az embernél - tán visszafejlõdött állapotban van. Breuer továbbá még azt találja, hogy az ívjáratokon (B) kívül még csak az otholitkészülék (O) alkalmas az ívjáratok síkjainak megfelelõ csúszósíkjai (Gleitebene) által arra, hogy haladó gyorsulást és helyzetet egyidejûleg jelezhessen. A nehézségerõnek a három csúszósík mentén vett három összetevõje jellemzik a fej helyzetét. A helyzet minden változása megváltoztatja ez összetevõket és egyidejûleg az ívjáratokat is azonnal mûködésbe hozza. A haladó gyorsulás szintén megváltoztatja ez összetevõket, a nélkül azonban, hogy az ívjáratokat igénybe venné. Breuer szerint tehát a következõ három kombináció: O egyedül, O + B és B egyedül elegendõ az összes esetek megkülönböztetésére. Ez a felfogás tehát, ha igaznak bizonyulna, jelentékeny egyszerûsítést jelentene.

  Ha még abban a helyzetben volnék, hogy újra kísérletezhessek, újra kezdeném elejétõl a mozgásérzeteknek önmagukban való vizsgálatát. Ezidõszerint jelentõsnek tartom a szög- és haladó gyorsulás keltette érzetek viselkedésében levõ különbséget. A szöggyorsulás oly érzetet vált ki, amely a gyorsulás eltûnése után is még csökkenõ, de mennyiségileg²⁵ vizsgálható erõvel, jelentékeny ideig megmarad. A haladó gyorsulás csak a függõlegesen gyorsuló esésnél vagy emelkedésnél érezhetõ. Ha a gyorsulás megszûnik, az érzet is csakhamar elenyészik. Állandó nagyságú és állandó irányú gyorsulást testünkben legegyszerûbben az egyenletes forgatás által létesíthetünk. Az egyenletes forgást csakhamar nem érezzük. Az állandó gyorsulás azonban nem az irányban történõ tovarepülés illuzióját kelti bennünk, hanem egy bizonyos helyzetváltozás érzetét, amely a centrifugális gyorsuláséval együtt ismét megszûnik. Vajjon az állandó haladó gyorsulás, mint inger merül-e ki, vagy pedig az inger állandóvá válása esetén az érzet változtatja-e meg jellegét? Ez esetben két különbözõ elemet kellene benne sejteni.

  Nem az egyenletes mozgást, hanem kizárólag csak a gyorsulást érezzük meg. A haladó- és szögsebességek változásában fellépõ elemeknek megfelelõleg a mozgásérzetek is kétféle elembõl állanak, melyek közül legalább is az utóbbiak lassan fogyatkozó erõvel megmaradnak s különben, mint amazok, algebrailag összeadhatók, úgy, hogy a (rendesen O sebességtõl számított) rövid idõ alatt létrejött mozgásnak, a teljes sebességváltozáshoz, azaz az elért v sebességhez tartozó r érzet felel meg.²⁶ A felmerült látási és tapintási benyomások tömege pedig a r-val és a t idõvel növekszik. Nem szabad tehát csodálkoznunk azon, hogy a tapasztalat a r-sebesség, a r-t szorzatot pedig út gyanánt értelmezi, noha a r-nak magábanvéve természetesen nincs köze semmiféle térbeli mértékfogalomhoz sem. Ezzel úgylátszik, eltávolítottam azt az ellenmondásos maradványt, amely 1875-ben még megzavart a mozgásérzetek felfogásában a amely - amint látom - másokat is zavart.²⁷

  A következõ kísérletek és meggondolások, amelyek egy régebbi közleményemhez fûzõdnek,²⁸ úgy lehet elõmozdítják e jelenségek helyes felfogását. Hídon állunk és szemléljük az alatta elfolyó vizet. Ekkor rendes körülmények közt azt érezzük, hogy mi nyugalomban vagyunk, a víz pedig mozog. Ha azonban hosszabb ideig nézzük a vizet, ennek - mint ismeretes - majdnem mindig az a hatása, hogy egyszerre a híd a megfigyelõvel és az egész környezettel együtt a vízzel ellentétes irányú látszólagos mozgásba jõ, míg a víz a nyugalom képét ölti fel.²⁹

18. ábra

A tárgyak viszonylagos mozgása mindkét esetben azonos és így kell hogy valami súlyos fiziológiai körülmény legyen az oka annak, miért érezzük a tárgyaknak, majd az egyik, majd pedig a másik csoportját mozgásban lévõnek. Hogy ezt kényelmesen megvizsgálhassam, egyszerû készüléket szerkesztettem, melyet a 18. rajz ábrázol. Az egyszerû mintázatú bõrfutószõnyeget vízszintes helyzetben ráfeszítjük két, kb. két méter hosszú, egymástól három méter távolságban levõ, tengelyágyban forgó hengerre s aztán egy forgattyú segítségével egyenletes mozgásba hozzuk. A szõnyeg fölött kb. 30 cm magasságban, keresztben egy fonál (ff) van kifeszítve, melyen egy csomó (K) van kötve, amely az A-ban álló megfigyelõ szemének nyugvópont gyanánt szolgál. Ha a megfigyelõ szemeivel a nyíl irányában mozgó szõnyeg rajzát követi, akkor ezt mozgónak és a környezetet nyugalomban lévõnek látja. Ha ellenben a csomót fikszirozza, csakhamar azt hiszi, hogy az egész szobával mozgásba jött a nyíllal ellentétes irányban, mialatt a szõnyeget állónak véli. A szempontnak ez a változása, hangulat szerint, hosszabb vagy rövidebb idõ alatt, rendesen már néhány másodperc mulva következik be. Ha már egyszer ismeretes, hogy mi a dolog lényege, meglehetõs gyorsan és szándékosan váltakoztathatja az ember a kétféle benyomást. A szõnyeg követése mindannyiszor megállítja a figyelõt, a K fikszirozása, vagy a szõnyeg tekinteten kívül hagyása pedig, melynél annak rajzai elmosódnak, mindannyiszor mozgásba hozza õt. E kísérletnek az adott körülmények közt való sikerére vonatkozólag két, általam nagyrabecsült kutató nincs velem egy véleményen. Az egyik W. James,³⁰ a másik Crum Brown.³¹ Én gyakran megismételtem a kísérletet, mindannyiszor a megfelelõ sikerrel. Mivel jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy kísérletezhessek, le kell mondanom a dolognak újból való megvizsgálásáról, melyre a Brown által leírt utókép-módszer igen ajánlható. A kísérlet elméleti értelmezésére vonatkozó eltéréseket egyelõre nem akarom tekinteni.

  Ez a jelenség magától értetõdõen teljesen különbözik a Plateau - Oppel-féle ismeretes jelenségtõl, mely helyi ideghártya-jelenség. Az elõbbi kísérletnél az egész, tisztán látott környezet mozgásban van, az utóbbi jelenségnél pedig a nyugvó tárgyon mozgásban lévõ fátyol vonul végig. Itt a mellékesen fellépõ sztereoszkópikus jelenségek, hogy pl. a fonál a csomóval együtt az átlátszónak vélt szõnyeg alatt jelenik meg, szintén teljesen közömbösek.

  A mozgási érzetekrõl szóló mûvem 63. oldalán megállapítottam, hogy a Plateau - Oppel-féle jelenségnek különös folyamat szolgál alapul, melynek a többi mozgásérzethez semmi köze sincsen. Az illetõ hely következõképen hangzik: «Ennek következtében arra kell gondolnunk, hogy az ideghártyán keletkezett kép mozgatása különleges folyamatot indít meg, amely nyugalom esetén hiányzik és hogy az ellenkezõ irányú mozgásoknál a hasonló szervekben, egészen hasonló folyamatok keletkeznek, melyek azonban egymást kizárják oly értelemben, hogy az egyik fellépésével a másik elmúlik és az egyik kimerülésével, a másik fellép. Úgy látszik, S. Exner és Vierordt, akik ugyane tárgyra vonatkozólag hasonló nézetet nyilvánítottak, ezt a körülményt figyelmen kívül hagyták.

19. ábra

  Mielõtt a 18. ábra által jelzett kísérlet megmagyarázásához fognánk, még változtatni akarjuk. A B-nél álló megfigyelõ az adott körülmények közt azt hiszi, hogy környezetével egyetemben balra repül. Hozzunk továbbá a T'T' szõnyeg fölé (19. ábra) egy a vízszinteshez 45° alatt hajló tükröt (SS)). SS-en át szemléljük a T'T' tükörképet, miután még az orrunkra egy nn ernyõt helyeztünk, mely megakadályozza az O szemet abban, hogy a TT-t közvetlenül lássa. Ha TT a nyíl irányában mozog, mialatt mi a K-nak K' tükörképét fikszirozzuk, csakhamar azt hisszük, hogy az egész szobával egyetemben sülyedünk; a fordított irányú mozgásnál ellenben azt hisszük, hogy emelkedünk, mintha léghajóban volnánk.³² Végre idetartoznak még a papirtölcsérrel való kísérletek, melyeket már leírtam³³ és amelyre szintén érvényes a rögtön elõadandó magyarázat. Mind e jelenségek nem tisztán optikai természetûek, hanem az egész testnek félreismerhetetlen mozgásérzete kíséri õket.

  Miképen kell most már gondolatainkat elrendeznünk, hogy általuk a megbeszélt tényeket a legegyszerûbb módon elõállíthassuk? A mozgó tárgyak tudvalevõleg különös ingert gyakorolnak szemünkre, magukra vonják figyelmünket és tekintetünket. Ha a tekintet tényleg követi õket, az eddig megbeszéltek szerint fel kell tennünk, hogy a tárgyak mozgásban lévõknek látszanak. Ha a szemnek a tárgy mozgása mellett is állandóan nyugalomban kell maradnia, akkor a belõlük kiinduló állandó mozgási ingert szükségképen egy állandó, a szem mozgató szerkezetébõl folyó beidegzési áram ellensúlyozza, egészen úgy, mintha a nyugodtan fikszirozott pont egyenletesen mozogna ellenkezõ irányban és mintha azt a szemünkkel követni akarnók. Ha azonban ez bekövetkezik, akkor minden fikszirozott mozdulatlan dolog mozgónak látszik. Aligha lesz szükséges, hogy ezt a beidegzési áramot mindig tudatos szándék kísérje, hacsak ugyanazon központból és ugyanazon pályákon halad tova, melyekbõl az akaratlagos fikszirozás indul ki.

  Hogy a föntebb megbeszélt jelenségeket megfigyelhessük, semmiféle különös berendezésre sincs szükségünk. Ellenkezõleg állandóan körülvesznek bennünket. Egyszerû akarati tény következtében tovahaladok. Lábaim végrehajtják a maguk lengéseit, a nélkül, hogy különös gondot fordítanék rájuk és szemeim erõsen a célra irányítvák, a nélkül, hogy a haladás következtében mozgásba jött ideghártyaképek õket eltérítenék. Mindezeket akarati jelenség vezeti be és ez az akarati cselekvés maga az elõrehaladás érzete. Ez a folyamat, vagy legalább is annak egy része szükségképen fellép akkor is, ha a szemek kénytelenek egy csomó mozgatott tárgyból jövõ ingernek állandóan ellenállani. Innen származnak az elõbbi kísérleteknél fellépõ mozgásérzetek.

  Ha egy a vonaton lévõ gyermeket figyelünk meg, azt látjuk, hogy szemei, rángatódzó mozgással, majdnem szakadatlanul követik a külsõ tárgyakat, melyek neki mozgásban levõknek látszanak. Ugyanilyen érzései vannak a felnõttnek is, ha minden kényszer nélkül átengedi magát benyomásainak. Ha elõre utazom, a tõlem balra esõ egész tér - közel fekvõ okokból - egy nagyon távol esõ függõleges tengely körül az óramutató járásának irányában forog, a jobb oldalra esõ egész tér pedig ép így forog ellenkezõ irányban. Csak, ha nem követem többé a tárgyakat, lép föl bennem az elõrehaladás érzése.

  A mozgásérzetekre vonatkozó nézeteim tudvalevõleg többízben támadásban részesültek, melyeknél a kifogások mindig csak a feltevés ellen irányultak, aminek magam sem tulajdonítottam különös értéket. Hogy nagyon szívesen hajlandó vagyok nézeteimet az ismertté vált tények mértéke szerint módosítani, erre ép jelen mûvem szolgáljon bizonyságul. Annak eldöntését, hogy mennyire találtam el az igazságot, nyugodtan a jövõre akarom bízni. Másfelõl pedig nem óhajtom megjegyzés nélkül hagyni azt, hogy az általam, továbbá Breuer és Brown által felállított nézetek számára is kedvezõ megfigyelések adódtak. Idetartoznak elsõsorban a dr. Guye által (Amsterdamban) gyüjtött tapasztalatok. (Du Vertige de Méniére. Rapport lu dans la section d'otologie du congrés periodique international de sciences médicales á Amsterdam 1879.) Guye a középfül megbetegedéseinél azt a megfigyelést tette, hogy a levegõnek a dobüregbe való befúvásánál reflekszszerû fejforgások következnek be és volt egy betege, aki pontosan megtudta adni a forgások irányát és számát, melyeket a folyadékok befecskendezésénél érzett. A beteges szédülésnek igen érdekes esetét figyeli meg önmagán Crum Brown tanár (On a case of dyspeptic vertigo, Proceedings of the Royal Society of Edinburgh, 1881-1882), mely eset a maga egészében megmagyarázható volt a minden forgást követõ érzet erõsségének fokozása és tartamának meghosszabbodása által. Legjelentékenyebbek azonban William James megfigyelései (The sense of dizzines in deafmutes. American Journal of Otology, Volume IV. Oktober 1882). James azt találta, hogy a siketnémák viszonylag nagyfokú, feltûnõ érzéketlenséget tanusítanak a forgásnál fellépõ szédüléssel szemben; gyakran nagyon bizonytalanok a csukott szemmel való járásnál és némely esetben feltünõ tájékozatlanságot tanusítanak a víz alá való merülésnél, mikor is szorongó érzés kíséretében teljes bizonytalanság lép fel a fenn és lenn egymástól való megkülönböztétését illetõleg. Ezen megfigyelések nagyon is a mellett szólnak, hogy a siketnémáknál, amint azt felfogásom szerint várni is lehetett, a tulajdonképeni egyensúlyi szerv nagyon visszafejlõdött és hogy ezeknek annál nagyobb szükségük van a tájékozódás két másik szervére, a látási és izomérzékre (mely utóbbi a víz alá merülés esetében a test súlyának megszüntével minden támpontot elveszít).

  Az a nézet, mely szerint az egyensúly és a mozgások ismeretéhez csak a félkörös ívjáratok útján jutunk, tarthatatlan. Nagyon valószínû, hogy az alacsonyabb rendû állatoknak is vannak mozgásérzeteik, noha náluk teljesen hiányzik a megfelelõ szerv. Eddigelé nem volt módomban ez irányban kísérleteket eszközölni. Ama kísérletek azonban, melyeket Lubbock «Ameisen, Bienen und Wespen» c. mûvében (Leipzig, Brockhaus, 1885, 220. old.) leírt, a mozgásérzetek feltevése által sokkal érthetõbbekké lesznek. Mivel lehetséges, hogy ily természetû kísérletek másoknak inkább kezükügyébe esnek, talán nem végzek haszontalan munkát, ha ismertetem azt az eszközt, melyet már egyszer röviden leírtam (Anzeiger der Wiener Akademie, 1876 dec. 30.). Késõbben Govi és Ewald szerkesztettek más ily fajtájú készülékeket. Utólag cyclostatoknak nevezték õket. (Lásd 11. függelék.)

  A készülék arra szolgál, hogy az állatoknak gyors forgás közben tanusított viselkedését megfigyelhetõvé tegye. Mivel azonban a kép a forgás következtében elmosódott, szükségessé válik a passzív forgás optikai megszüntetése és kiküszöbölése, úgy, hogy az állatnak egyedül csak az aktív mozgásai maradjanak meg és legyenek megfigyelhetõk.

20. ábra

A forgás optikai megszüntetését egyszerûen az által érjük el, hogy a centrifugális gép korongja fölött pontosan ugyanazon tengely körül, fogaskerékáttétel segítségével egy refleksziós prizmát forgattatunk a korong szögsebességének felével ugyanazon irányban.

  A 20. ábra adja a készülék képét. A centrifugális gép korongján van egy üvegtartó (g), amelybe a megfigyelendõ állatokat bezárjuk. Az o okulárt fogaskerékáttétellel, félakkora szögsebességgel, ugyanazon irányban forgatjuk; mint a g-t. A mellékelt ábra külön rajzban tünteti fel a fogazat szerkezetét. Az OO okulár és a gg tartó az AA tengely körül forognak, miközben egy pár, egymással szilárd összeköttetésben álló fogaskerék a BB tengely körül forog. A gg-vel mereven összekapcsolt fogaskerék sugara legyen aa=r, ekkor bb sugara , a cc-é és dd-é pedig , mely berendezés által az oo és gg kívánt sebesség viszonya el van érve.

21. ábra

  Az eszköz beállítása, centrálása céljából a tartó fenekére állító csavarokkal ellátott tükröt (S) teszünk és azt úgy állítjuk be, hogy a képek forgás közben nyugalomban maradjanak. Ekkor az S tükör a készülék forgás tengelyére merõlegesen áll. Most az üres okulárcsõre egy másik kis tükröt (S'), melynek foglalatán egy kis lyuk (L) van, tükrözõ felületével lefelé úgy helyezünk el, hogy forgás közben, a képek, melyeket a lyukon keresztül az S' tükörképében S-ben látunk, mozdulatlanul maradjanak. Ekkor S' merõleges az okulártengelyre. Most az S tükörre egy ecset segítségével egy pontot (P) teszünk, ami néhány próba után könnyen sikerül, úgy, hogy ez forgás közben ne változtassa helyét és úgy állítjuk be az S' tükörben levõ lyukat, hogy a forgásnál szintén állandóan helyben maradjon. Ezáltal pontokat nyerünk a forgástengelyek számára. Ha most az okulárt (csavarok segítségével) úgy állítjuk be, hogy az S'-n lévõ lyukon át betekintve az S-n lévõ P pontban az L-nek S-ben keletkezett tükörképe (vagy tulajdonképen a P és L számtalan sok tükörképe) egymást fedjék, akkor a két forgástengely nemcsak párhuzamos, hanem tényleg egybe is esik.

  Okulár gyanánt legegyszerûbb volna oly tükröt alkalmazni, melynek síkja a forgástengelyt tartalmazza és készülékem elsõ kezdetleges alakjánál tényleg alkalmaztam is ilyent. De ezáltal a látótér felét elveszítjük. Ezért sokkal elõnyösebb egy teljesen visszaverõ fénytani hasáb alkalmazása. A 22. ábrában az ABC ábrázolja a teljesen visszaverõ okulár-hasábnak egy, az átfogó- és befogólapokra merõleges metszetét. E metszet tartalmazza egyszersmind az ONPQ forgástengelyt is, amely az AB-vel párhuzamos. AQP tengely irányában haladó sugár a hasábban szenvedett törés és visszaverõdés után ismét az NO tengely irányában halad és bejut (a tengelyben fekvõ) O szembe. Ha ez a feltétel teljesül, a tengely pontjai forgás közben nem tolódhatnak el és a készülék centrálva van. Az illetõ sugárnak tehát az AB középpontjához M-hez kell jutnia és mivel 45° beesési szög alatt esik a korona üvegre, körülbelül 16° 40' szög alatt kell az AB-t metszenie. Következõleg az az -nek kb. 0·115 részével tér el a tengelytõl,

22. ábra

ezt a viszonyt legegyszerûbben tapasztalati úton valósítjuk meg, amennyiben a prizmát úgy toljuk el az okulárban, hogy a gg-ben levõ tárgyaknak a forgatás közben bekövetkezett ingadozásai megszûnjenek.

  A 22. ábra egyszersmind az O-ban lévõ szem látóterét is feltünteti. Az OA sugár (amely épen merõleges az AC-re) AB-n az AC felé verõdik vissza és S felé halad. Az OR sugár ellenben B-nél verõdik vissza és törés után a T felé halad.

  A készülék eddigi kísérleteim alkalmával minden tekintetben kielégítõnek bizonyult. Ha gg-be nyomtatott szöveget hozunk és oly gyors forgásba hozzuk, hogy képe egészen elmosódik, az okuláron át egész kényelmesen olvashatjuk a nyomtatást. A képnek a tükrözés következtében elõállott megfordítását ki lehetne kerülni, ha a forgó okulárprizma fölé egy második szilárd helyzetû visszaverõ hasábot helyeznénk: e komplikációt azonban fölöslegesnek tartottam.

  Néhány fizikai kísérleten kívül, eddigelé néhány különbözõ kis gerincesen (madarak, halak) végeztem forgáskísérleteket és azt találtam, hogy ezek megerõsítik az általam (a mozgásérzetekrõl szóló mûvemben) közölt adatokat. Mindenesetre nagyon tanulságos volna, ha valaki rovarokon és más alacsonyabb rendû állatokon (tengeri állatok) hajtana végre hasonló kísérleteket.

  Azóta Schäfer (Naturwissenschaftliche Wochenschrift, 25. sz. 1891), Loeb (Heliotropismus der Tiere, Würzburg 1890, 117. old.) és mások végeztek hasonló kísérleteket, amelyek igen tanulságosaknak bizonyultak. Ami mondanivalóm jelenleg még a tájékozódási érzékre nézve van, megtalálható «Über Orientierungsempfindungen» c. elõadásomban. (Schriften des Vereins zur Verbreitung naturwissenschaftlicher Kenntnisse in Wien, 1897, továbbá «Populärwissenschaftliche Vorlesungen», 3. kiadás, 1903.) De különösen Breuernek az otolith-készülékeket illetõ vizsgálataira, Polláknak és Kreidlnek a siketnémákkal való kísérleteire, Kreidlnek a rákokon megejtett kísérleteire és mindenekelõtt Ewaldnak «Über das Endorgan des Nervus Octavus» (Wiesbaden, 1892) címû alapvetõ munkájára akarok utalni. W. Nagelnek a «Handbuch der Physiologie des Menschen» (1905) c. mûvében a III. kötet kimerítõ tárgyalását tartalmazza a «helyzet-, mozgás- és ellenállásérzetek» tanának. Mivel már évek óta nem vagyok abban a helyzetben, hogy az erre a körre vonatkozó kísérleti munkákat pontos figyelemmel kísérjem, megkértem dr. Pollák József tanárt, hogy a legújabb mûvekbõl e helyen emelje ki azt, ami e könyv olvasóit érdekelhetné. Pollák tanár a most következõ 14-19. fejezetekben volt szíves eme kérésemnek eleget tenni.

  Az utolsó tíz évben a fül labirintusára (csiga, ívjáratok, otolith- készülék) vonatkozó morfológiai, összehasonlító és kísérleti élettani vizsgálatok eredményei csaknem kivétel nélkül a Mach - Breuer-féle föltevés mellett szólnak.

  Bebizonyított ténynek lehet venni, hogy tisztán és egyedül csak a csiga tekintendõ hallószervnek és hogy az elõcsarnoknak semmi féle hallási funkciója sincs. Teljes bizonyítékot erre Biehl³⁴ szolgáltatott, akinek a hallóideg elõcsarnokágának a csigához vezetõ ág megkímélése mellett való koponyán belõli átvágása által sikerült juhoknál a hallás megtartása mellett egyensúlybeli zavarokat észlelni.

  A labirint egyensúlyi funkciója tanának az a része is szilárdan megalapozott és alig támadható, amely az ívjáratokat a fej (és közvetve az egész test) forgásainak észrevevésére szolgáló érzékszerveknek tekinti, különösen pedig mióta ez a feltevés Breuer- nek³⁵ az ampullák epithelszõreire vonatkozó bonctani tanulmányai következtében nem jelentéktelen módosuláson ment keresztül.

  E feltevés jelenleg következõképen hangzik: «Egyenletesen tartó forgások, ha még oly gyorsak is, nem keltenek bennünk érzeteket; ellenben érezzük a forgásnak kezdetét, végét, gyorsulását és lassúdását. Az ampullakészülékre nem hatnak az állandó szögsebességek, hanem csak a pozitív és negatív szöggyorsulások. Ezek az endolymphagyûrûnek és a Cupula terminálisnak (amely, mint összeálló tömeg az epithel- szõröcskéket állandó, alakját nem változtató képzõdményben tartja össze) pillanatnyi helyzetváltozását idézi elõ; s ez ismét a sejtszõrökben feszülést és a megfelelõ cristának egyik oldalán levõ idegkészülékekben izgalmat létesít. Ezek, hacsak elég hosszú ideig tartanak, a forgás érzetét váltják ki, amely addig tart, míg a forgás megszünésénél fellépõ negatív gyorsulás ellenirányú lökése, vagy a feszültségi állapotban levõ alakzatoknak lassan ható rugalmassága újra helyre nem állítja a normális állapotot. (Breuer)³⁶

  Az ívjárátrendszernek továbbá, mint minden más érzékszervnek megvan az a tulajdonsága, hogy érzeteken kívül reflekszeket is vált ki (Breuer, Delage, Nagel). Mint reagáló szervek elsõsorban a szemizmok jönnek tekintetbe, melyek a testforgásoknál elforgatják a szemeket.

  Hogy azonban a haladó mozgás gyorsulása semmi befolyással sem bírhat az ívjáratokba bezárt folyadékra (lympha), valamint azt, hogy e gyorsulások észlelésére és a fej helyzetének megérzésére a labirintusban külön szervek léteznek, Mach, mint valószínû tényt, már korábban kimondotta. Már most Breuernek sikerült legalább is nagyon valószínûvé tenni, hogy ezt a funkciót az otolithkészülék látja el. Felveszi, hogy az otolithok nehézségük folytán egy bizonyos nyomást gyakorolnak az alattuk fekvõ szõrsejtekre. Minden fejhajlítás szükségképen változtatja a zacskóknak s így az érzõ epithelképleteknek a helyzetét. Breuer kimutatja, miközben az otolithok «csúszási irányainak» helyzetét a fej különbözõ állásai mellett meghatározza, hogy csak a két zacskónak összemûködése által válik lehetségessé a fej helyzetének egyértelmû megállapítása. «A fej minden egyes helyzeténél a négy maculában levõ otolithok nehézségi összetevõinek csak egy meghatározott kombinációja érvényes. Ha, amint feltesszük, az otolithok nehézkedése az, amit megérzünk, úgy a fej minden egyes helyzete jellemezve van ez érzetek egy bizonyos kombinációja által.» Az egyenesvonalú gyorsulásnál az otolith-tömegek tehetetlensége folytán minden egyes mozgásbeli lökés azoknak ellenkezõ irányú viszonylagos gyorsulást kölcsönöz; ez képviseli a megfelelõ érzetingert.

  A feltevésnek ez a része, mint heurisztikus elv nagyon bevált, mert oly alacsonyabbrendû állatokon végzett kísérletek alapjává lett, melyeknél csak otolithok fordulnak elõ; épen így eredményezte azt is, hogy a magasabbrendû állatoknál az egyes funkciókat külön kísérleti vizsgálat alá vehették.

  Az alacsonyabbrendû állatoknál az utolsó években talált tények sokaságából csak néhány jellemzõ esetet akarok kiemelni. Tanulmányozták az otolithok eltávolítása után fellépõ kiesési jelenségeket, forgatásnál tanusított viselkedésüket és a kompenzáló mozgásokat. Különösen érdekesek Prentiss³⁷ vizsgálatai. Mindenekelõtt ismételte Kreidl híres kísérleteit, vedlõ rákokat kényszerített arra, hogy «vas» otolitheket szedjenek magukba és igazolta, hogy a mágnessel szemben az elméletnek megfelelõen viselkedtek. Sikerült azonban neki a tengeri rák úszólárváján is megfigyeléseket eszközölni; ezeket megfosztotta ama lehetõségtõl, hogy vedlés után otolithokat képezzenek. Alkalma volt meggyõzõdni arról, hogy ugyanazokat a jelenségeket mutatták, mint a kifejlõdött palaemonok otolithjaik eltávolítása után: egyik oldalról a másikra gurulnak, hasi oldalukkal fölfelé úsznak, könnyebben hozhatók háti helyzetbe, mint a rendes lárvák és ha megvakítják õket, még feltûnõbb az egyensúly elvesztése. Ugyanez a szerzõ következõképen írja le egy normálisan is statocysták nélküli ráknak, a Virbius zostericula-nak viselkedését: Nem szabadon úszó forma, hanem a nehézségerõtõl független helyzetekben füvekhez tapad. Ha kényszerítik az úszásra, nagyon bizonytalanul úszik, mégis legtöbbször háttal fölfelé. Könnyû õt hátára fordítani, mely helyzetbõl csak nagyon lassan tud felemelkedni. Az a bizonytalanság, amelyet úszásánál tanusít, erõsen emlékeztet más crustaceáknak az egyensúlyi szervben beállott zavar utáni viselkedésére. Szemeinek lámpakorommal való befeketítése után egyáltalában nem tud többé az úszásnál tájékozódni.

  Prentiss kísérletei K. L. Schäferéire³⁸ emlékeztetnek, aki a békalárvákon eszközölt kísérleteinél azt találta, hogy a forgásnál fellépõ szédülés, fellépése idejére nézve összeesik az ívjáratképzõdés befejeztével.

  Fontossággal bírnak még Achnak³⁹ békákon eszközölt vizsgálatai. Ach azt találta, hogy az otolithok az ellentétes oldal szemhéjreflekszével vannak kapcsolatban és abból a ténybõl, hogy a békánál, melynek otolithjait eltávolította, sem a vízszintes, sem a függõleges irányban történõ gyors mozgásnál nem lép föl szemhéjrefleksz, azt következteti, hogy az otolithok a testnek a térben történõ egyenes vonalú eltolódásait megállapító érzékszervül szolgálnak.

  Ezzel ellentétben a szemeknek a hosszantartó helyzetváltozásnál fellépõ elfordulása (Raddrehung), továbbá a forgásnál és a galvánáramnak a fejen keresztül való vezetésénél fellépõ nystagmusszerû mozgások régóta ismeretesek és eléggé elemezve vannak. Azok a jellegzetes fejmozgások, valamint rángatódzó szemmozgások, melyek a fej folytonos forgatásánál vagy galvánáramnak rajta való áthatolásánál szabályos idõközökben ismétlõdnek s melyek még a csukott szemhéjakon át is könnyen érezhetõk, biztos és objektív jelei a szédülésnek. A szem és fej nystagmusa teljesen hiányzik a labirint nélküli állatoknál, amint azt Ewald galambokon, Breuer macskákon megmutatta, mely állatoknál u. i. a VIII. ideget mindkét oldalon átvágták. Breuer és Kreidl bebizonyították, hogy a fénytani függõlegesnek az az elferdülése, amely fellép ha körhintán mozgunk, vagy ha vonatunk erõsebb görbületen elég nagy sebességgel halad át, a szemeknek tényleges elfordulásán alapul. Breuernek köszönjük továbbá annak kimutatását, hogy az egyes ampullák és pedig izolálva, galvanikus úton is izgalomba hozhatók; ez esetben az illetõ ívjárat síkjában történõ fejmozgást váltanak ki, míg a diffúz izgatásnak Breuer szerint az u. n. galvanotropikus reakció az eredménye, amely a fejnek az anod felé való hajlításában áll.

  Ezt elõre bocsátva a Mach - Breuer-féle elmélettel minden erõltetés nélkül megmagyarázhatjuk a siketnémákon, a forgási vagy galvanikus szédülésnél fellépõ James⁴⁰ Kreidl⁴¹ és Pollák⁴² által megfigyelt kiesési jelenségeket. Mygind⁴³ szerint 118 anatómiailag megfigyelt süketnéma közül 56% nál találtak az elõcsarnokkészülékben beteges elváltozásokat. A Kreidl-féle kísérletéknél megfigyelt siketnémák 50-58%a nem kapott a forgatásnál szédülést; 21%-uk, akiknél Kreidl betartotta a Mach-féle körhinta-kísérlet feltételeit, nem érezte a függõlegeshez való tájékozódás ama zavarát, amely normális viszonyok között kikerülhetetlen; ezek közül a forgatásnál egyetlen egynél sem léptek föl reflektorikus szemmozgások. A kicsiny percentszám azzal magyarázható, hogy Mygind statisztikája szerint az ívjáratoknál gyakrabban találunk megbetegedést, mint az elõcsarnoknál.

  Pollák azt találta, hogy az általa megvizsgált siketnémák 30%-ánál hiányzott a galvánikus szédülés és azon siketnémák közül, akiknél a forgókorongon vagy a körhintán nem jelentkeztek a szemmozgások, sem pedig a függõleges meghatározásában való csalódás, a legtöbb nem érzi a galvanikus szédülés jellemzõ tüneteit sem, Strehl, Kreidl és Alexander, Hammerschlag késõbbi vizsgálatai megerõsítették ezt a tényállást; az utóbbiak még azt is megállapították, hogy a siketnémák két csoportba oszthatók: a született siketnémák rendkívül magas percentszámban (K. és A. szerint 84%, H. szerint 95%) adnak normális galvanikus reakciókat, azon siketnémák közül ellenben, akiknek siketnémasága szerzett, csak 29% viselkedett normálisan a galvánárammal szemben.

  A kongenitális (öröklött degeneráción alapuló) süketnémák e tekintetben úgy viselkednek, mint a japán táncoló egerek, melyeknek fiziológiai viselkedése - mint azt Kreidl és Alexander⁴⁴ kimutatták - anatómiai szerkezetükben leli magyarázatát.

  E teljesen siket állatoknak szélesnyomú, bicegõ járásuk van; felületes megfigyelés mellett - úgy látszik - tökéletes az egyensúlyozó képességük; ha azonban keskeny úton próbáljuk õket járatni, rögtön kiderül, mily nagy mértékebn hiányos az egyensúlyozó képességük. A forgásnál nem kapnak szédülést, de a fejen áthaladó galvanárammal szemben úgy viselkednek, mint a normális állatok. Az anatómiai vizsgálat a következõket mutatta: a papilla basilaris cochleae destrukcióját, a VIII. ideg alsó ágának jelentékeny megvékonyodását és a ganglion spirale magasfokú visszafejlõdöttségét, a macula sacculi destrukcióját, a Ram. sup. és med. N. VIII ágainak és gyökereinek közepes megvékonyodását és mindkét vestibularganglion középfokú megkisebbedését.

  Az újabb összehasonlító élettani vizsgálatok közül a Dreyfusséi⁴⁵ látszanak elõttem említésreméltóknak. A normális és a labirintnélküli (egy vagy mindkét oldalon megoperált) tengeri malacok viselkedését vizsgálta a forgókorongon és pedig különösen a szemgolyóknak és a fejnek kompenzáló mozgásait tanulmányozta. Megállapítja, hogy az operált és egészséges állatok forgásközben tanusított viselkedése között feltûnõ különbség van. A két oldalon labirintnélküli állat forgásközben nyugodtan helyben marad, nem konstatálható nála sem a gerincoszlop tengelyének elfordítása, sem pedig fej- vagy szemnystagmus. A forgás nem válik elõtte tudatossá. Ezt a következõ Dreyfuss által eszközölt etetési kísérlet igazolja. Ha a forgó korongra négy tengeri malacot helyezünk és pedig egy egészségeset, egy a jobb oldalon, egy a bal oldalon és egy mindkét oldalon megoperáltat s várunk, míg az állatok enni kezdenek, forgatásnál az egészséges állat rögtön abbahagyja az evést, a jobb oldalon megoperált tovább eszik a jobbfelé való forgatásnál, ellenben abbahagyja a balfelé forgatásnál; a bal oldalon operált állat folytatja az evést a balra, és abbahagyja a jobbra való forgatásnál; a mindkét labirintjától megfosztott állat bármely forgásiránynál tovább eszik. Hasonló eredményekhez jutottak Breuer és Kreidl normális és hallóidegnélküli macskákkal való összehasonlító kísérleteik alkalmával.

  Morfológiailag és a teleológikus álláspontról szemlélve a dolgokat, nagy érdekkel bír Alexandernak⁴⁶ oly állatok sztatikai és hallószervérõl szóló munkája, melyeknél a látószerv hiányossága öröklött: vakond (Talpa europæa) és a vak egér (Spalax typhlus).

  Általában ismeretes, hogy a vestibularis-készülék a magasabbrendû állatoknál és az embernél az alacsonyabbrendû állatokhoz képest hiányosan van kifejlõdve. Mindazon állatoknál, melyek levegõben vagy vízben mozognak, három statolythet tartalmazó idegvégzõdést találunk; a magasabbrendû emlõsöknél ellenben csak kettõt. Ezen körülményekre tekintettel Mach és Breuer is ismételten kiemelték, «hogy egyáltalában nem gondolják, hogy a labirint egyedül szolgáltatja az egyensúly megtartásához szükséges érzeteket, hanem azt, hogy e célból a nyomás-, izom- és látóérzékkel összemûködik. Egészen bizonyos s nem is vétetett soha tagadásba, hogy a labirintérzetek hiányos voltát vagy teljes elvesztését a többi fentnevezett érzék nagyjában pótolja, úgy, hogy - amint s mindenekelõtt Ewald kimutatta - az egyensúly megtartásának durvább funkciói, a járás és állás a labirintmûködés elvesztése vagy veleszületett hiányossága mellett is kielégítõ módon elvégezhetõk. Ezt látjuk operált állatoknál épúgy, mint azon siketnémáknál, akiknél joggal feltesszük az ívjáratrendszer sérült voltát». (Breuer). James és Kreidl mindenesetre megmutatták, hogy azok a siketnémák, akik forgásközben nem szédülnek, az egyensúlyozás minden finomabb feladatának kivitelében nagyon ügyetlenek.

  Mármost Alexander ezzel ellentétben megmutatja, hogy a vakondnál, amely bár szilárd talajon, de mégis többnyire a föld alatt mozog és azonkívül úgyszólván teljesen hijával van a látószerv általi tájékozódásnak, ezt a kitûnõ egyensúlyozás bõségesen pótolja. Ez anatómiailag kifejezést talál az idegvégzõdés sejtjeinek különös nagyságában, az érzõsejtek számának viszonylagos megnövekedésében és kiváltképen a sinus utricular inferiorban fekvõ macula neglecta jelenlétében, amely a többi emlõsnél hiányzik és a madarakat és a csúszó-mászókat nem tekintve, csak egyetlenegy alacsonyabbrendû emlõsnél - Echidna aculeata - volt feltalálható.

  Alexander érdeme annak bebizonyítása, hogy az echidna a sztatikai idegvégzõdések szerkezetét illetõleg, az emlõsöktõl a madarakhoz való eddigelé ismeretlen átmenetet képviseli. Az echidnának van egy Corti-féle szerve, mely szövettani szerkezetére nézve megegyezik az emlõsökével, egyéb idegvégzõdések számára nézve pedig a madárlabirintussal egyezik meg és benne a három makuláris idegvégzõdés mellett (Macula utriculi, Macula sacculi és Macula lagenæ) még egy Macula neglecta Retzii fordul elõ.

  Ha most a csak hiányos vázlatokban közölt vizsgálatok eredményeit: a fej minden mozgásánál fellépõ kompenzáló szemmozgásokat, melyek csukott szemeknél és vakoknál is fellépnek, ezeknek és a szem folytonos forgásánál fellépõ nystagmusának sok siketnémánál elõforduló hiányát; a szemek elfordulását, ha a nehézség iránya a testben a centrifugális erõ hatása alatt megváltozik; a forgásnál adódó szédülést és annak törvényét, sok siketnémánál való hiányát, végre a galvanikus szédülés tényét, mely az embernél ugyanúgy jelentkezik, mint az állatoknál - összefoglalom, belõlük a Mach - Breuer-féle feltevés számára elegendõ bizonyíték adódik, habár nem tagadható, hogy egynémely kérdés még megoldásra vár. Egyéb feltevésekkel (Ewald, Cyon) szemben mindenesetre megvan az az elõnye, hogy általa a megfelelõ ingerre való specifikus diszpozició egy érzékszervnél sem oly világosan érthetõ, mint az ampulla- és otolith-készülékeknél és hogy a labirintusban levõ két érzékszerv tana a specifikus érzetenergiák elvébe is jól beilleszkedik (Nagel). A mozgásérzetek mindenesetre teljesen sajátlagos természetû érzetterületet alkotnak.

  Eddig tart Pollák tanár jelentése. A fentebb megbeszélt megfigyelések - a nélkül, hogy a mozgásérzetekrõl szóló munkámban leírt tényeken a legcsekélyebb erõszakot elkövetnénk, lehetségessé teszik az ezekre a tényekre vonatkozó felfogásunk módosítását, oly módon, ahogyan azt a következõkben jelezni akarjuk. Nagyon valószínû marad, hogy a fejben létezik oly szerv, nevezzük végszervnek (VS), amely gyorsulásokra reagál s amelynek közvetítésével a mozgásokról tudomást szerzünk. Nekem magamnak egyáltalában nem látszik kétségesnek, hogy a mozgásérzetek az érzéki-érzetek természetével bírnak s alig bírom megérteni, miképen tagadhatja valaki ez érzetek létét, aki önmagán tényleg megismételte a kérdéses kísérleteket. Ama feltevés helyett azonban, hogy a végszerv külön mozgásérzeteket létesít, melyek a készülékbõl úgy kerülnek ki, mint egy érzékszervbõl, azt lehetne gondolni, hogy az illetõ szerv csak reflektorikus innervációkat vált ki. Az innervációk lehetnek akaratlagosak és tudatosak, vagy pedig önkénytelenek és tudattalanok. Jelöljük azt a két szervet, ahonnan ezek kiindulnak WI (akaratlagos innerváció) és UI-vel (ösztönszerû innerváció). Mindkettõ átterjedhet a szemmozgató (OM) és a helyzetváltoztató (LM) készülékre.

  Vegyük szemügyre a következõ sémát.

23. ábra

  A síma nyíl mentén szándékosan, vagyis az WI-bõl kiindulólag aktív mozgást indítunk meg, amely a síma nyíl irányában átterjed az OM-re és a LM-re. A hozzátartozó innervációt, annak elõzményét vagy következményét közvetlenül érezzük. Ez esetben tehát egy külön, ettõl különbözõ mozgásérzet felesleges volna. Ha azonban a síma nyíl mentén bekövetkezett mozgás passzív (meglep bennünket), úgy az E-bõl és UI-bõl tapasztalat szerint reflekszek indulnak ki, melyek kompenzáló mozgásokat hoznak létre, amint azt a tollas nyíl jelzi. Ha a WI e folyamatban nem vesz részt és a kompenzáció mégis sikerül, akkor ezzel a mozgás és a mozgásérzet szükségessége is elesik. Ha azonban a WI (szándékosan) elnyomja a kompenzáló mozgást, akkor ehhez ismét ugyanolyan innerváció szükséges, mint az aktív mozgásnál és ez tényleg hasonló mozgásérzetet is kelt.

  Az EO szerv tehát úgy van az WI és UI-hez hangolva, hogy az elsõbõl származó ugyanazon mozgási ingernél a két utóbbiban ellenkezõ innervációk keletkeznek. Az EO-nek WI-hoz és UI-hez való viszonyában ezenkívül még a következõ különbség állapítható meg. EO számára a mozgási inger természetesen ugyanaz, tekintet nélkül arra, hogy a létesített mozgás aktív vagy passzív-e. A WI-bõl induló innervációk eredménye aktív mozgások esetében is paralizáltatnék az EO és UI által, ha az akaratlagos innervációval egyidõben nem indulna az WI-bõl a EO vagy UI felé gátlás is. Az EO-nak WI-re való hatását tehát sokkal gyengébbnek kell képzelnünk, mint az UI-re való hatását. Képzeljünk, pl. három állatot: WI, UI és EO-t, melyek úgy osztották fel egymásközt a munkát, hogy az elsõ csak támad, a második csak véd és menekül, a harmadik pedig õrködik. Képzeljük továbbá, hogy e három állat egy új lénnyé van összeforrva, ahol WI uralkodó állást foglal el. Ez a kép körülbelül megfelel az elõadott viszonyoknak. A magasabbrendû állatok ilyetén felfogása mellett lehet is egy és mást felhozni.⁴⁷

  Nem akarom állítani, hogy az elmondottak a tényállásról teljes és minden oldalról találó képet adnak, ellenkezõleg nagyon is tudatában vagyok fejtegetéseim hiányos voltának. A fentebb (IV, 3) kifejtett alaptételnek megfelelõ törekvést azonban, mely szerint minden tér- és mozgásérzetet, mely a látó- és tapintó-érzék területén, helyzetváltozásnál, sõt árnyékszerûleg még a mozgásra való emlékezésnél, egy távol fekvõ pontra való gondolásnál is fellép, egyetlen érzetkvalitásra akarok visszavezetni, bizonyára mindenki jogosultnak fogja találni. Az a feltevés, hogy ez az érzetminõség azonos az akarattal, amennyiben térbeli helyzetre vagy mozgásra vonatkozik, vagy pedig az innervációval, egyáltalában nem szolgál akadályul a további kutatás számára és csak a tényeket tünteti fel úgy, amint azok ezidõszerint ismeretesek.⁴⁸

  Az elõbbi, a szimmetriáról és hasonlóságról szóló fejezet fejtegetéséibõl minden további nehézség nélkül következtethetjük, hogy a hasonló irányokban látott vonalaknak hasonló természetû innervációk, a felezõ síkra nézve szimmetrikus vonalaknak nagyon hasonló innervációk, a föl- és le-, közelbe- és távolba-tekintésnek azonban nagyon különbözõ innervációk felelnek meg, ami különben a szem mozgatókészülékének szimmetria-viszonyaiból jórészt elõre volt látható. Már ez magában megmagyaráz egy egész csomó sajátságos fiziológiai-fénytani jelenséget, olyanokat, melyeket eddig alig méltattak figyelemre. Most érkezem azonban ama ponthoz, amely legalább fizikai értékelés szerint a legfontosabb.

  A geometriai tér háromméretû alakzat, amely manuális és intellektuális mûveletek alapján fejlõdött ki. Az optikai tér (Hering látótere) meglehetõsen bonyolult geometriai rokonságban van vele. Ismeretes kifejezések segítségével még úgy lehetne a dolgot legjobban megmagyarázni, ha azt állítjuk, hogy az optikai tér a geometriait (Euclides-félét) relief-perspektivában ábrázolja, amit különben teleológikus szempontból meg is lehet magyarázni. Minden esetre azonban az optikai tér is háromméretû. A geometriai tér minden pontjában, minden irányban azonos tulajdonságokkal bír, ami egyáltalában nem áll az optikai térrõl. A fiziológiai térnek a geometriára való befolyása azonban még gyakorta érezhetõ. Ez az eset merül fel, pl. ha domború és homorú görbületet egymástól megkülömböztetünk. A geometernek tulajdonképen csak az ordináták középértékétõl való eltérést kellene figyelembe vennie.

  Mindaddig, míg abban a véleményben vagyunk, hogy a tizenkét szemizom innervációja egyenként történik, nem leszünk képesek megérteni azt az alapvetõ tényt, hogy az optikai tér háromméretû sokféleség. Én már évek óta éreztem ezt a nehézséget és fel is ismertem azt az irányt, melyben e jelenség magyarázatát a pszichofizikai parallelizmus elvének értelmében kell keresni; maga a megoldás azonban, mivel tapasztalataim e térre vonatkozólag hiányosak, rejtve maradt elõttem. Annál jobban tudom Hering szolgálatait megbecsülni, aki azt megtalálta. A három optikai térbeli koordinatának, a magasság, szélesség és mélység érzetének (Hering, Beiträge zur Physiologie, Leipzig, Engelmann, 1861-65) ugyanis e kutató szerint (Die Lehre vom binokularen Sehen, Leipzig, Engelmann, 1868) csak háromféle innerváció felel meg, mely a szem jobbra-balra forgatását, emelését vagy sülyesztését és konvergenciáját idézi elõ. Rám nézve ez a pont szolgáltatja a legfontosabb és leglényegesebb felvilágosítást.⁴⁹ Már most akár az innervációt magát azonosítjuk a térérzettel, akár pedig csak mögötte vagy elõtte keressük valamiképen a térérzetet, amit rögtön eldönteni talán sem nem könnyû, sem nem szükséges, annyi, bizonyos, hogy a Hering-féle megvilágosítás kielégítõ fényt vet a látási folyamat lélektani mélységeibe. E felfogásba azok a jelenségek is igen jól beilleszkednek, melyeket a szimmetriára és hasonlóságra vonatkozólag felhoztam, amit különben felesleges is volna részletesen fejtegetni.⁵⁰

1. Az elõbbi fejezetben tárgyalt anyag tudomásom szerint (az én három kis dolgozatom és Soret késõbbi munkája kivételével) még nem volt vizsgálat tárgya. A jelen fejezetben foglalt fejtegetések azonban az én felfogásom szerint a megelõzõkön alapulnak. Itt felfedem azokat az utakat, a melyek engem a térérzetekre vonatkozó ismeretekhez vezettek a nélkül, hogy bármit is felhasználnék abból, amit ebben az irányban mások végeztek és ami különösen a Hering-féle elméletben foglaltatik. Túlságosan kevéssé is ismerem az idevágó óriási irodalmat ahhoz, hogy minden irányban pontos útmutatással szolgálhassak. Egyébként a Hering-féle elmélet ama pontját, amely nekem a legfontosabbnak tetszik, külön ki fogom emelni.

2. Johannes Müller, Vergleichende Physiologie des Gesichtssinnes. 1826. - Handbuch der Physiologie. II. kötet. 1840.

3. L'Ottica di Claudio Tolomeo pubblicata da G. Govi. Torino, 1885.

4. Wheatstone, Contributions to the theory of vision. Phil. Transact., 1838., 1852.

5. Panum, Untersuchungen über das Sehen mit zwei Augen. 1858.

6. Hering, Beiträge zur Physiologie. 1861-1865. - Archiv für Anatomie und Physiologie. 1864., 1865. - Der Raumsinn und die Bewegungen des Auges. Herrmann Handbuch der Physiologie-jában. III. kötet. I. 1879.

7. Az újabb kutatóknak Hering vizsgálataihoz csatlakozó munkái közül különösen F. Hildebrandéi bírnak érdekkel a lélektanra nézve.

8. Stumpf, Der psychologische Ursprung der Raumvorstellungen. 1873.

9. Vergleichende Psychologie des Gesichtssinnes. 106. old.

10. Tschermák, Über anomale Sehrichtungsgemeinschaft der Netzhäute bei Schielenden. Graefes Archiv. XLVII. 3., 508. old. - Tschermák, Über physiologische und pathologische Anpassung des Auges. Leipzig, 1900. - Schlodtmann, Studien über anomale Sehrichtungsgemeinschaft bei Schielenden. Graefes Archiv. LI. 2. 1900.

11. Röviddel a «Grundlinien der Lehre von den Bewegungsempfindungen» (1875) címû munkám befejezése után.

12. W. James, The principles of Psychology. II. 509.

13. E helyen ragaszkodom azon kifejezéshez, amelyre 1875-ben közvetlenül jutottam, a nélkül, hogy a további kutatásoknak prejudikálni akarnék. Itt s a közvetlenül következõ fejtegetésekben nyitva hagyom a kérdést, vajjon az innerváció a térérzet következménye-e, vagy megforditva. E kettõ mindenesetre szoros kapcsolatban van.

14. Lipps erre vonatkozólag más nézeten van. Zeitschr. für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane. I. kötet. 60. old.

15. Nagel, Über kompensatorische Raddrehungen der Augen. Zeitschr. f. Psychol. u. Physiol. der Sinnesorgane. 12. kötet. 338. old.

16. Breuer und Kreidl, Über scheinbare Drehung des Gesichtsfeldes während der Einwirkung einer Zentrifugalkraft. Pflügers Archiv. 70. k. , 494. old.

17. Crum Brown, Note on normal nystagmus, Proceedings of the Royal Society of Edinburgh. February 4, 1895. - The relation between the movements of the eyes and the movements of the head. Robert Bayle lecture. May 13, 1895.

18. V. ö. «Beobachtungen über monakulare Stereoskopie» címû értekezésemet. Sitzungsberichte der Wiener Akademie. (1868.) 58. kötet.

19. Az a nézet, hogy a látás és tapintás érzéke, hogy úgy mondjam egy és ugyanazt a térérzéket tartalmazza közös alkotórész gyanánt, Locketól származik és késõbben Berkeley által tétetett vitássá. Diderot is azon a nézeten van (Lettre sur les aveugles), hogy a vakok térérzéke a látókétól teljesen különbözik. V. ö. erre vonatkozólag Dr. Th. Loewy éleselméjû fejtegetéseit (Common sensibles. Die Gemein-Ideen des Geschicht- und Tatsinnes nach Locke und Berkeley Leipzig 1884), melyek eredményét azért el nem fogadhatom. Az a körülmény, hogy egy született vak a Molyneux által ajánlott kísérletnél az operáció után a tapintás számára jól ismert kockát és az époly jól ismert golyót látás által nem különbözteti meg egymástól, számomra semmit nem bizonyít Locke ellen és semmit Berkeley vagy Diderot mellett. Az, aki lát is, csak többszöri gyakorlat után ismeri meg az egyszerûen megfordított alakot. A látás kezdeténél ugyanis hiányzik az optikai felfogásra vonatkozó asszociációk összesége s ezért értelmileg ezek fel nem használhatók. Hozzájárul még, hogy az optikai ingereknek a kora ifjúság idején való állandó hiánya miatt a központi látószféra kifejlõdése elmarad, sõt talán egyáltalában visszafejlõdés lép föl, a mint ez Schnabel szép megfigyeléseibõl (Beiträge zur Lehre von der Schlechtsichtigkeit durch Nichtgebrauch der Augen. Berichte des Naturw. med. Vereins in Insbruck, XI, 32. old.), továbbá Munknak újszülött kutyákon végzett kísérleteibõl (Berliner klin. Wochenschr., 1877. 35. sz.) kitûnik. A nem tulajdonképeni vakoknál is megtörténhetik, hogy a látószféra oly kevéssé van kifejlõdve, hogy ezek csak különleges vezetés által lesznek a látóérzeteik értékesítésére nevelhetõk. A S. Heller vakokintézetének igazgatója által bemutatott fiú (Wiener klin. Woehenschr., 1901 ápr. 25.) valószínûleg a részleges (optikai) hülyeség esetét szolgáltatja. Az operált vakon születettek viselkedésébõl tehát csak a legnagyobb óvatossággal lehet következtetéseket vonni. Így vonták Chesseldennek az õ megoperált vakjáról szóló jelentésébõl, aki kezdetben azt hitte, hogy minden, amit lát, érinti a szemét, azt a hamis következtetést, hogy a távolsági dimmenzió észrevétele nem optikai tapasztalatokból származik. Egy véletlen körülmény adta meg nekem e jelenség magyarázatát. Midõn egyszer idegen vidéken sötét éjjel kellett gyalogolnom, mindig attól féltem, hogy egy nagy sötét tárgyba ütközöm. Egy több kilométer távolságra esõ hegy volt ez a sötét hegy, mert a fikszirozás és alkalmazkodás lehetetlen volt, amint ez valószínûleg az újonnan operáltaknál is fennáll. Akit az egyéni sztereoszkópia nem gyõz meg arról, hogy a távolságdimmenzió optikailag van adva, azt a kar- és lábnélküli embereken (Eva Lank és Kobelkofi) nyert tapasztalatok sem fogják felvilágositani. (G. Hirth, Energetische Epigenesis. 1898. 165. old.)
    A térérzeteknek minden rendszere, bármennyire különbözzenek is egymástól, egy közös asszociativ kötelék által van egybekapcsolva, a mozgások által, amelyeknek irányítására szolgálnak. Hogyan írhatott volna a vak Sannderson, ha Lockenek nem lenne igaza, a látók számára érthetõ geometriát! A látás és tapintás térérzéke között mindenesetre vannak analógiák. Soret mûvének megbeszélésénél említést tettünk ezekrõl s némely dolog már az Aristotelesi iskola elõtt is ismeretes volt. Így a golyócskákkal való kísérlet, hogy t. i. a keresztbe tett ujjak között lévõ golyócskát kettõsnek érezzük már a «Parva naturalia»-ban is meg van említve. Ugyanaz a kísérlet még szembetûnõbben sikerül, ha az így elhelyezett ujjakat egy pálcácskán mozgatom ide-oda. És viszont két párhuzamos pálcácskát egynek érzek, ha közöttük a párhuzamosan fekvõ ujjaimat végig csúsztatom. Az analógia az egyes tárgy kettõsnek való érzése és a két tárgy egynek érzése közt itt teljes. Azonban a különbségek is oly nagyok, hogy a látó nagyon nehezen tudja magát a vakok térszemléletébe bele képzelni, mert az õ látóképzeteit az értelmezés céljából mindig belekeveri. Még oly kiváló fej is, mint Diderot, adott esetben beleesik abba a különös tévedésbe, hogy a vakoktól megtagadja a térfantáziát. V. ö. Loeb munkáját a tapintási térrõl (Über den Fühlraum, lásd elõbb), továbbá Hellernek «Studien zur Blindenpsychologie» (Leipzig, 1895.). Lásd IX. fejezet és 10. függelék.

20. Grundlinien der Lehre von den Bewegungsempfindungen. Leipzig, Engelmann, 1875. 83. old.

21. I. m. 124. old.

22. Riehl, Der philosophische Kritizismus. II. kötet. 143. old.

23. Bewegungsempfindungen. 26. old.

24. Breuer, Über die Funktion des Otholiten-Apparates. Pflügers Archiv. XLVI. 195. old.

25. Bewegungsempfindungen. 96. old. - 2. kísérlet.

26. I. m. 116. old., s a következõk.

27. I. m. 122. old. ( 10).

28. I. m. 85. old.

29. Hasonló benyomásokhoz, mint ismeretes nagyon sokféle módon juthatunk, ha több, részint mozgó, részint nyugvó vonat között vagyunk. - Midõn egyszer az Elbén gõzhajóval kirándultam, közvetlenül a kikötés elõtt azt a meglepõ benyomást éreztem, mintha a hajó állna s az egész táj elébe jönne, ami a következõ magyarázatok után nem lesz nehezen megérthetõ.

30. W. James, Principles of Psychology. II. 512. old. és következõk.

31. Crum Brown, On normal Nystagmus. V. ö. ugyanezen fejezet 5. pontját.

32. Hasonló jelenségek gyakran egészen keresetlenül lépnek föl. Midõn egyszer télen szélcsönd és erõs hóesés alkalmával kis lánykám az ablaknál állott, hirtelen fölkiáltott, hogy az egész házzal együtt a magasba száll.

33. Bewegungsempfindungen. 85. old. - Újabb kísérletek A. v. Szily, Bewegungsnachbild und Bewegungskontrast. Zeitschr. f. Psychol. u. Physiol. d. Sinnesorgane. 1905. 38. k. 81. old.

34. Über die intrakranielle Durchtrennung des N. vestib. und deren Folgen von Kar1 Biehl. Sitzungsb. d. K. Akad. d. W. in Wien, 1900.

35. J. Breuer, Studien über den Vestibulapparat. Sitzungsber. d. K. Akad. d. W. in Wien. CXII. k. 1903.

36. I. m.

37. The otocyst of Decapod Crustacea, its structure, development and functions. Bulletin of the Mus. of compar. Zool. at Harvard College. 1900/01. (Idézve Kreidl után.)

38. K. L. Schäfer, Funktion und Funktionsentwickelung der Bogengänge. Zeitschr. f. Psych. u. Phys. d. Sinnesorgane 1894.

39. Ach, Über die Otolithenfunktion und Labyrinthtonus. Pflügers Arch. LXXXVI. Kötet. 1900.

40. James, Americ. Journ. of otology. 1887.

41. A Kreidl, Beiträge zur Physiologie des Ohrlabyrinths auf Grund von Versuchen bei Taubstummen. Pflügers Archiv. LI. k.

42. I. Pollák, Über den galvanischen Schwindel bei Taubstummen etc. Pfügers Archiv. LIV. k.

43. H. Mygind, Über die pathologisch- anatomischen Veränderungen der Gehörsorgane Taubstummer. Pflügers Archiv. XXV. k.

44. Alexander und Kreidl zur Physiologie des Labyrinthes der Tanzmaus. Pflügers Archiv. LXXXII., LXXXVIII. kötet.

45. Dreyfuss, Experim. Beiträge z. d. Lehre von der nichtakust. Funktion des Ohrlabynthes. Pflügers Archiv. LXXXI. k.

46. G. Alexander, Zur Frage der phylogenetischen Ausbildung der Sinnesorgane. Zeitschr. f. Psych. u. Phys. der Sinnesorgane. XXXVIII. k.

47. Ha egy kis madarat kézzel meg akarok fogni, akkor ez a kézzel szemben épúgy viselkedik, mint mondjuk az ember viselkednék egy óriás tintahallal szemben. Ha szemléljük a kicsiny gyermekeket, akiknek a mozgásai egyelõre még kevésbbé megfontoltak és gyakorlottak, akkor különösen a kezek és a szemek emlékeztetnek nagyon erõsen polipszerû lényekre. Magától értetõdõleg az ilyen benyomások nem dönthetnek tudományos kérdések fölött, azonban nagyon gondolatébresztõ lehet, ha olykor átadjuk magunkat nekik.

48. V. ö. Hering felfogását Hermann, Handbuch der Physiologie-jában, III k. I. rész, 547. old. - Nem akarom eltitkolni azt az utat, amely felfogásomhoz vezetett, noha most a James, Münsterberg és Hering által képviselt, a VIII. fejezetben elõadott nézet helyesebbnek látszik.

49. Ez az a pont, melyre föntebb (VII. l. jegyzet és VIII. 8.) rámutattam.

50. Ezzel eltûnik az a nehézség is, melyet még 1871-ben éreztem és amelyet «Szimmetria» címû elõadásomban (Prag, Calve, 1872), következõ szavakkal fejeztem ki: «Ha már most a születéstõl fogva egyszemû egyénnek is van egy bizonyos érzéke a szimmetria iránt, úgy ez persze rejtély. A szimmetria érzés, habár a szemünk által jutottunk hozzája, természetszerûleg nem szorítkozhatik tisztán rá. Az emberi nem sok ezeréves tapasztalata folytán szükségszerûleg a szervezet más részeiben is alapot nyert és az egyik szem elvesztésével nem mehet rögtön veszendõbe». (Lenyomatva: Populiärwissenschaftliche Vorlesungen. III. kiadás. 109. old.) - Tényleg a szimmetrikus beidegzõkészülék megmarad akkor is, ha az egyik szem veszendõbe megy.