KULTÚRÁK KÖZÖTTI KOMMUNIKÁCIÓ SZABADEGYETEME

Összehasonlító vallástudomány és kultúrák közötti kommunikáció

Tomka Miklós:

A vallás szerepe az interkulturális kommunikációban.
Vallásföldrajz és a vallási kultúrák regionalitása
 
 

Mielõtt a vallás jelentõségérõl bármi továbbit mondani tudnánk, meg kell határozni, hogy mi a vallás és hol kapcsolódik az egyén és a társadalom életébe. A vallási jelenségkörnek három fõ eleme van: a "hit", a közösség és az intézmény. Mindhárom elem jelentése gazdagabb, mint elsõ pillantásra látszik⁽¹⁾.

· A "hit" nem csupán s nem is elsõsorban valaminek - például annak, hogy 2x2=4, vagy annak hogy létezik Isten⁽²⁾ - az elhívése. A vallási hit lényege, hogy a világot értelmezõ és abban saját helyét és céljait kijelölõ ember rádöbben a természetfeletti valóságra, találkozik Istennel. Eszerint a vallásos hit egyszerre: (a) a természetes és a természetfeletti világ egymáshoz kapcsolódó elrendezése; (b) az Istenhez fûzõ viszony elfogadó, igenlõ megélése; és (c) az ember helyének és küldetésének az elõbbi kétféle összefüggésben történõ meghatározása. Más megfogalmazásban a vallásos hit egyrészt egy látásmód, amely a valóságot nem korlátozza a fizikailag észlelhetõre és mérhetõre; másrészt az ember önazonosságának olyan értelmezése, amely szerint a természetfeletti világ és mindenek elõtt Isten, az egyéni lét, mult, jelen és jövõ szempontjából is meghatározó jelentõségû ⁽³⁾.

A vallásos hit nem csupán a gondolkodásmódnak, hanem az egyén identitásának is alkotórésze. Az identitás, az önazonosság az egyén sajátosságát, mástól való különbözõségét, a világ változásai közötti állandóságát fejezi ki, azt hogy az ember önmaga és nem más és hogy ez az "én" túléli az életkörülmények és az életkor változásait. Az önazonosságban összegzõdnek az ember adottságai és az, hogy mit kezd azokkal.

Az önazonosság az egyén önmeghatározása. Az identitás kialakítása személyes választások folyamata. Azt viszont, amibõl az egyén választ, környezete és annak kultúrája kínálja fel, sõt nem ritkán rá is erõlteti az emberre. Ebben az értelemben lehet azt mondani, hogy az ember "társadalmi termék". Annak, aki én vagyok, az én önazonosságomnak része egyfelõl az a közösség, amiben élek, a rokonság, a lakóhely, a nemzet, a társadalom s másfelõl része az a hagyomány, amibe beleszülettem s ezen belül mind a vallásos hit, mind a közösségi, nemzeti tudat. A személyes identitásban mindezek a gyökerek elválaszthatatlanul egybefonódnak.

Az emberréválás felõl nézve az ember társadalmisága kétségtelen. Évezredek (és a vallások) meggyõzõdése ezt megtoldja még valamivel. A körülvevõ közösség nem csupán az ember eredetének forrása, hanem küldetése is. Az ember önmagát csupán másokkal együtt, velük állandó kapcsolatban tudja megvalósítani. Eközben azok javát is szeme elõtt kell tartania. A vallásos identitás olyan ön- és helymeghatározás, aminek egyik alapdimenziója a másokért élés. A vallásos identitás egyszerre egyéni elkötelezõdés és közösségi, társadalmi kapcsolódás.

· A vallási rendszer második eleme a közösség. A kereszténység kiinduló gondolata, hogy az ember nem magáért létezik. A vallás legfontosabb sajátosságát számos gondolkodó nem is a hitben, hanem az egyéneket összekapcsoló, társadalmiasító képességében látta. A vallás a természetes adottságokon (a vérségi, lakóhelyi és szakmai kapcsolatokon) és a közös érdekeken túlmenõen is, közösséget teremt. A közös hit (az azonos világértelemezés és Istenhez kötõdés, az ember dolgának hasonló meghatározása stb.) összeköti az embereket, közösséget teremt. A vallási közösségtudat a közös eredet és cél tudata, összetartozástudat, utitárs-tudat. Ebben benne van a kölcsönös felelõsség egymásért és a közös felelõsségtudat másokért. Ez utóbbi alapozza meg a vallási közösségiség második szintjét. Jézus követõi számára a felebarát szeretetét tette az etika kulcspontjává. A "felebarát" pedig mindaz, akivel az ember egyáltalán kapcsolatba kerül. Sõt, a másik emberért való felelõsség mindazokkal a viszonyokkal szembeni kötelezettséget is jelent, amelyek az ember életét meghatározzák. Ide tartozik a közösség rendje, a társadalmi kommunikáció és a nemzeti tudat ápolása éppúgy, mint a közélet intézményeinek a kialakítása és a közéletben való részvétel. A vallásosság tudatos másokért élés és közösségi-társadalmi elkötelezõdés.

· A vallási rendszer harmadik eleme az intézmény. Az intézmény szó kettõs jelentésû. Általánosabb értelemben társadalmi intézménynek nevezzük a társadalom elfogadott rendjét, azt, amit egy közösség jónak, rendben levõnek tart s ennek megfelelõen elvár. Szorosabb értelemben az "intézmény" valamilyen társadalmi tevékenységet vagy gyakorlatot felügyelõ, irányító, szabályozó hivatal, testület vagy szervezet.

A vallás olyan intézményes életrend, amit évszázadok hagyománya alakított ki s minõsített jónak. Az élet rendjének része az erkölcs, az emberek közötti kapcsolatok hálózata, a közösséghez és a hagyományhoz való viszony. Vannak, akik a vallást a társadalom emlékezetének, a kultúra tárházának nevezik. Ez az érem egyik oldala. A másik, az, hogy a vallásban intézményesült életrend nem felülrõl kitalált és az emberekre erõszakolt püspöki, papi elõírás, hanem a történelmi gyakorlatban jónak minõsített, ha tetszik demokratikus, közmegegyezés.

A vallási intézmény másik jelentése az egyház. Az egyház általános értelemben minden hívõ közössége, szorosabb értelemben az a szervezet, amely a híveket összefogja s amelyet a legláthatóbban a tisztségviselõk, a papság jelenítenek meg.

Eközben egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a hívõ közösség ugyanazokból az emberekbõl áll, mint a társadalmi-politikai közösség, alkalmasint a nemzeti kisebbség vagy a nemzet. Az egyetlen közösség életében a vallási önértelmezés lényege az irányadó értékek megfogalmazása, amelyeket ellenben a társadalmi-politikai szférában lehet érvényesíteni. Ennek megfelelõen a vallás (és az egyház) és a társadalmi-politikai (és a nemzeti és kisebbségi) szervezet végsõ soron elválaszthatlanok egymástól. Ez akkor is igaz, ha modern állam világnézeti semlegessége, valamint "az állam és az egyház elválasztásának elve" azt követeli, hogy az állam ne avatkozzon a vallási közösség hitbeli kérdéseibe és belsõ életébe s megfordítva, az egyházvezetés ne kötelezze el magát egyetlen politikai irányzat mellett! Ez az elv nem korlátozhatja azonban a vallási közösség tagjait abban, hogy közügyekben, vagy akár a pártpolitikában is hasonló véleményen legyenek és azt nyilvánosan képviseljék. A gyakorlat világszerte azt mutatja, hogy a vallásosság és a vallási hovatartozás a politika és a közélet terén is fontos meghatározó tényezõ.

Végeredményben tehát a vallás számtalan aldimenziót tartalmazó⁽⁴⁾ "háromdimenziós jelenség": hit, és egyéni és társadalmi önértelmezés; emberek közössége, és társadalom- és közösségformáló tényezõ; és a társadalmi élet szabályozásának és szervezõdésének egyik formája.

1. Yinger, Milton J: Religion, Society and the Individual. New York, Macmillan 1957. - Poulat, Émile: L`Église c`est un monde. Paris, Cerf 1986.

2. Egy találó megjegyzés szerint az ördög is tudja, hogy van Isten, de elutasítja, szembehelyezkedik vele és ezért igazán nem lenne helyes vallásos "hívõ"-nek tartani. V.ö: Emmánuel nõvér: Medjugorje, a kilencvenes évek. Homokkomárom, Nyolc Boldogság Katolikus Közösség 1999. 86.o.

3. Berger, Peter L. (1967) i.m.

4. Huber, Stefan: Dimensionen der Religiosität. Freiburg, Huber 1996.