Vallási szövegek hermeneutikája
A Biblia hermeneutikája mint kommunikációs probléma

Egyszer szólt Isten (Zsolt 62,12)

Sokféleképpen és sok változatban szólt Isten (Zsid 1,1)

I. Egyszer szólt Isten. (Zsolt 62,12)
 

1. A Biblia Isten szava. A szent szöveg sok különféle sajátosságának egyetlen közös fundamentuma az, hogy a Biblia tartalma Istentõl való, kiindulópontja, legfõbb forrása, szellemi szerzõje Isten, a Biblia az õ közleménye. Ebbõl szükségszerûen következik egyfelõl az, hogy az Írás mindenek elõtt egyetlen komplex közlemény; Isten "egyszer szólt", a különbségekrõl, több különbözõ tartalomról, témáról, mûfajról, szerzõrõl stb. beszélni csak az alapvetõ egységen belül van értelme; és következik másfelõl, hogy jellege, természete szerint valóságosan, alapvetõen és elsõrendûen isteni közlemény. Innen adódik az értelmezés minden részproblémát logikailag messze megelõzõ gyökérkérdése: miként, milyen feltételek teljesülése esetén jöhet létre a véges emberben a végtelen lény közlésének bármilyen szintû megértése?

2. A Biblia Isten egyetlen szava, amelynek tartalma legegyszerûbben megfogalmazva: Isten Országa, azaz közege, világa, amelyben Isten uralkodik, amelynek a maga egységében végtelen sok aspektusa van, és minden "egyéb" (világ, természet, ember, történelem) Isten Országához való viszonyában képezi az Írás tartalmát; az egész Szentírás célja, hogy errõl közölje mindazt, ami "ránk és fiainkra tartozik" (Mtörv 29,28). Így a Biblia összetett, mégis egyetlen zárt rendszer, melyben minden elemnek megvan a maga helye. Annak ellenére, hogy az elemek kapcsolódása egymáshoz és az egészhez sokszor áttételes, és számos olyan -- "Tóbiás kutyája örömében csóválta a farkát" típusú -- közlemény van a Bibliában, amelyek helyét az egészben az értelmezõ nehezen, vagy a megértés éppen adott szintjén esetleg egyáltalán nem találja meg, a Biblia egységének hipotézise az ilyen esetekre is fenntartandó, mert egyenesen következik Isten egyetlenségébõl.
 

3. "Az én gondolataim nem a ti gondolataitok" (Iz 55,8) -- A Biblia tartalma mindenek elõtt nem emberi, hanem isteni tartalom, és mint ilyet kell megérteni. Ezt az Írás mindig kifejezésre juttatja, olykor pedig elvként, nyomatékosan, expressis verbis is kimondja. Az a körülmény, hogy a Biblia egyetlen lényegi tartalma Istennek -- az ember közegébe belépõ -- világa, szükségképpen a lét- és gondolkodásmód olyan alapvetõ kereteit is meghatározza, amilyen az idõ, a törvény és sok egyéb. Isten ideje vagy világának törvénye más, mint az ember ideje, vagy világának törvénye, és a Bibliában, az ember számára ábrázolva is megmarad másnak. Most Isten idejének szemléltetésére hozunk példákat (Isten Országának törvényéhez l. alább a II. 2. c. pont második példáját).
 

Isten ideje az örök jelen-lét, tudása mindennek az egyszerre tudása, mely az emberi idõ szerint elõre tudásnak látszik; szándéka a világgal ("terve") egyetlen átfogó szinkron rendszer, mely, biblikusan szólva "kezdettõl megvolt", és az idõben bontakozik ki. Tévedés lenne azt gondolni, hogy az embernek csak az utóbbival van dolga. Hiszen az egyik legalapvetõbb bibliai felszólítás éppen az, hogy az ember gondolkodjék és cselekedjék úgy, mint aki nem a múltra, jelenre, jövõre szakadozott rövid emberi idõben él, hanem Isten közegében, jelesül az õ végtelen idejében, mert a gyakran ismételt "örök életetek van" (nem "lesz", hanem van!) kijelentés értelmében valóban ez a helyzet. Sok fontos parancs, például a radikális megbocsátásé vagy a hosszútûrésé, pontosan ezen alapul, másként érthetetlen és teljesíthetetlen volna. Könnyen belátható: akinek nincsen örök élete, attól felesleges dõreség lenne olyasmiket kívánni, hogy "mindent eltûrjön" (1Kor 13,7), hogy szeresse ellenségét, vagy hogy radikálisan megbocsásson. Az isteni és emberi szemlélet kettõssége egyúttal a szövegek mindenkori értelmezési háttere.
 

· Jóel próféciájában az isteni Lélek kiáradását ("elsõ Pünkösd") rögtön követi a végítélet leírása (2,28-32), holott a földi idõben a kettõt ismeretlenül hosszú idõ választja el egymástól. A megértés számára ebbõl az adódik, hogy a Lélek ideje Isten szemében elejétõl a végéig, az elsõ Pünkösdtõl az ítéletig egyetlen, a korábbi idõktõl markánsan megkülönböztetett egész, ezekben ún. "utolsó idõkben" minden részelem, történés princípiuma valamiképpen a Szentlélek, illetve minden vele van valamilyen (pozitív vagy negatív) viszonyban.
 

· A Jelenések 12,4-6 pár mondata Jézus egész életét, a Krisztus-eseményt és egyházának sorsát összegzi (Jézus születése, üldöztetése, funkciója, visszatérése a mennybe; az egyház pusztai bolyongása). Tehát egy harminc-egynéhány éves és egy sok évszázados periódust mutat be ugyancsak az isteni perspektivikus látás egyidejûségében, azzal a céllal, hogy a "közben" történt és még történendõ sok eseményt, cselekvéseket és szenvedéseket egyetlen isteni összefüggésbe és a szabadulás távlatába helyezze be, megjelölve végsõ értelmüket.
 

· Jeremiás próféciája szerint az új szövetség legfõbb ismérve az, hogy ekkor Isten nem csupán megbocsájtja, hanem "el is feledi" a bûnöket: "mert megbocsájtom bûneiket, és vétkeikre többé nem emlékezem" (31,34). Nos, mint Gadamer mondja, emberileg nézve a bûn az idõ visszafordíthatatlanságával és cselekedeteink visszavonhatatlanságával szembesít minket. Isten ellenben a prófécia szerint fel tudja függeszteni az idõnek ezt a struktúráját, képes rá, hogy egy múltbeli dolgot, a bûnt -- melyet az idõ lineáris természete okán emberi erõ nem tud meg nem történtté tenni -- semmivé tegye. Éppen ezt jelenti Istennél a "nem emlékezem" kifejezés, mely nem annyira ismeret-, inkább létbeli kategória: mivel Isten mindent tud, ami van, tehát amit "nem tud", az nincsen. Az ember pedig ezt megértve azt is megérti, hogy valóságos, fogalmának megfelelõ megbocsátás az õ esetében is csak az elfeledéssel együtt létezik; senkin sem segít, és nem igazi az a megbocsátás, amit másnap ilyen mondat követ: 'Már megint elhánytad a madzsettagombjaidat!' Általánosítva is igaz: a Bibliánál a megértés lépten-nyomon és kikerülhetetlenül összefügg az élettel.
 

Az a körülmény, hogy a Bibliát alapvetõen az isteni idõ uralja, isteni perspektívába helyezi az eseményeket, helyüket, értékelésüket, megítélésüket. Ez a perspektíva pedig gyakran radikálisan eltér az emberitõl, az olvasó, ha ezt az adottságot nem veszi figyelembe, akkor számos közleménnyel nem tud mit kezdeni, hanem a maga látását vetítve rá a szövegre, félreérti azt.
 

· Õsanyák. Máté evangéliuma Jézus családfájánál a negyvenkét õsapa mellett csak négy õsanyát említ, õk azonban annál inkább különleges figyelmet érdemelnek: miért éppen õket emeli ki a szerzõ? Rácháb utcanõ és, emberi léptékkel mérve, népe árulója; Támár örömlánynak öltözik és e minõségében apósával hál; Dávid kirány dédanyja, Ruth moábita, idegen létére kerül a választott nép körébe; Betsabé pedig házasságtörés árán lesz Dávid felesége. Közös vonásuk -- ötödiknek, horribile dictu, még a leányanyaság erkölcstelenségének látszatát, s azzal együtt az életveszélyt vállaló Máriát is ide véve --, hogy mindannyian radikálisan eltérnek valamiben a bevett normáktól, helyzetük és/vagy döntésük, illetve cselekedetük az adott pillanatban emberileg vagy bûnösnek, vagy ésszerûtlennek, de mindenképpen problematikusnak látszik, másrészt viszont ugyanez a késõbbiekben Isten üdvterve szempontjából (honfoglalás, a messiási ígérettel felruházott Dávid-ház, Jézus megszületése) abszolut szükségesnek bizonyul: és nem vagyunk abban a helyzetben, hogy Isten eme választásait az emberileg racionálisan adódó etikai szempontból bíráljuk.
 

4. A bibliai hermeneutika Luthernek tulajdonított, ma valamilyen értelemben minden keresztény egyházban elfogadott alapelve szerint a Szentírás önmagát értelmezi, Scriptura sui ipsius interpres. Ez a tétel több különbözõ szintû dolgot jelenthet; számunkra most elsõsorban az a lényeges, ami az eddigiekbõl következik: az egész értelmezi önnön részét. Ha a Biblia Isten egyetlen szava, amelyben minden rész az egyetlen egységes egészbe illeszkedik, akkor nyilvánvaló, hogy a részelemeket csak a rendszeren belül lehet megérteni, minden szöveg csak az egésszel összhangban kezelhetõ; az egzegézis gyakorlatában minden fogalom jelentését írásszerûen, többi elõfordulásával összhangban kell definiálni, minden homályosabb helyet az egyértelmûekkel megvilágítani stb.
 

II. Sokféleképpen és sok változatban szólt Isten (Zsid 1,1)
 

1. A Biblia Isten szavát emberi nyelven közli. A közlés módját nemcsak a Szentírás eredeti nyelveinek sajátosságai, a korabeli irodalmi és irodalmon kívüli mûfajok és beszédmódok sokfélesége határozza meg, hanem nyelven kívüli tényezõk is befolyásolják: az egyes könyvek keletkezési helye, ideje, emberi szerzõinek egyénisége, a szöveg eredeti címzettei, felhasználásának alkalmai, hagyományozásának fordulatai stb. Mindezek megelõzik a szöveget, külsõ környezetét alkotják, ismeretük a megértéshez szükséges, de önmagában semmiképpen sem idézi elõ, hozza létre azt. Jóllehet a hagyományos biblikus tudományok tárgya e külsõ körülmények vizsgálata, célja a szövegek belõlük adódó sajátosságainak rögzítése, ám mindig szem elõtt kell tartani, hogy az ilyen adatok külsõdlegesek a szöveghez képest, és, minthogy ismeretük az egységes isteni mondanivaló megértését szolgálja, másodlagosak is. Ennélfogva, ahogy fõleg protestáns biblikusok hangoztatják, kutatásuknak ugyancsak szolgáló szerepe van, a tényleges megértést, az igehirdetést kell szolgálnia.
 

2. Mivel tehát a Biblia isteni közlemény és/de alkalmazkodik az emberi megértéshez, értelmezésénél részben ugyanazokat a törvényszerûségeket vesszük figyelembe, mint a profán írásmûveknél, részben csak a Bibliára jellemzõ sajátosságokat. Ide tartoznak az 1. pontban felsorolt külsõ tényezõk, illetve bizonyos megértéslélektani tudnivalók. Némelyik szempont profán alkotásoknál is lényeges lehet, ám a Biblia esetében fokozottan lényeges, míg mások a Szentírás különleges státuszával függenek össze így csak itt jönnek szóba. Bevezetéstani ismeretekkel itt nem foglalkozunk, mivel sok kézikönyvben megtalálhatók; a bibliai nyelvezet sajátosságairól a következõ egységekben szólunk; néhány, az olvasási gyakorlatban alapvetõen fontos értelmezéslélektani szabályt pedig most említünk meg:
 

a) A megértés fokozatos. A profán alkotások, mûvészi szövegek megértésénél is megfigyelhetõ, de a Bibliára -- egységes és rendszerszerû volta okán, a Scriptura sui ipsius interpres elv értelmében -- fokozottan igaz, hogy amint az olvasó egyre több részletet ismer és ért meg, annál több elem kerül be az emlékezetébe és áll rendelkezésére további szövegek megértéséhez, ezáltal egyre biztosabban fel tudja ismerni az éppen adott szöveg kulcsszavait, a képalkotás törvényszerûségeit, a szerkezet, a gondolatmenetek sztereotipiáit stb., így a gyakorlat, minden egyes részmegértés, bármilyen szintû is, élesíti a biblikus hallást. E készség kiegészíthetõ és ki is egészítendõ -- de nem helyettesíthetõ -- lexikonok, kézikönyvek stb. használatával. A megértés az idõmúlással olymódon is változhat, hogy az olvasó az éppen aktuális helyzetére, problémájára vonatkozó magyarázatot szûri le a szövegbõl anélkül, hogy az így elõálló sokféle olvasatot eleve, önmagában hamisításnak, tévesnek lehetne minõsíteni. Ez a Szentírás megszólító jellegével függ össze: az olvasót éppen adott konkrét körülményei közepette szólítja meg.

b) A megosztás elve. Az egyháztörténet számos egzegétájának közös tapasztalata, hogy -- hasonlóan a profán ismeretek átadásához, s mégis másként -- a tanítás, a bibliai üzenet bármely formában történõ továbbadása, megosztása másokkal árnyalja, pontosítja és igen erõteljesen fokozza a megértést. Mi az, hogy "mégis másként"? Ezt az említett nagységok sem tudják megmondani, csak ezirányú tapasztalatuk tényét hagyják ránk: "Ha szívesen megosztod, amit 'ingyen kaptál' (vö. Mt 10,8), kiérdemled, hogy olyan magasabbrendû igazságok birtokába juss, amihez addig még nem értél fel", mert "beszélgetés közben feltárja Isten, ami addig rejtve volt" -- írja errõl Canterbury-i Szent Anzelm a 11. században.

c) A megcselekvés elve. Isten szava az ember értelme számára sok esetben paradoxon. Ezek tisztán intellektuális emberi eszközökkel nem közelíthetõk meg, semmiféle pusztán hermeneutikai fogás segítségével sem válnak beláthatóvá; igazságukat, értelmüket, mûködõképességüket csak a gyakorlat tudja beláttatni. A Jakab-levél 1,22-25, amely igazán minden lényegeset elmond e témáról, a megcselekvést, a gyakorlatot nevezi meg a gyümölcsözõ olvasás feltételeként, és az ige megcselekvéséhez a két legnagyobb emberi érték, a szabadság és a boldogság ígéretét kapcsolja.
 

· A boldogmondások és egyes parancsok értelme, igazsága, illetve általában mindazoké a kijelentéseké, amelyek emberileg rossz dolgokhoz, szenvedésekhez fûzik a boldogság ígéretét természetesen nem látható be egyszerûen a Könyv mellett ülve. Ilyen pl. a megbocsájtás radikális parancsa ("hetvenszer hétszer"). Egyedül a gyakorlati alkalmazás mutatja meg, hogy a parancs valójában nemcsak a sértõre van tekintettel, hanem legalább ennyire a sértettre is, mert a személyiség másikkal való súlyos konfliktus okozta sebzettségét és lefoglaltságát (bibliai nyelven "rabságát") valójában csupán a megbocsájtás és, isteni mintára, az elfeledés (vö. Jer 31,34) tudja sikeresen és nyom nélkül felszámolni, más rendezési kísérletek (haragtartás, bosszú) pedig nem tudja. Az ilyen szövegek megértése tehát látványosan csak a megcselekvés nyomán jöhet létre.
 

· A Biblia radikálisan kétféle élettörvényt állít szembe egymással: a gonosznak alávetett világban az elvevés törvénye, Isten világában pedig az adás törvénye uralkodik, és ez persze egyáltalában nem csupán anyagi javakra vonatkozik. Az elõbbi világban potenciálisan mindenki elvesz -- legalábbis erre igyekszik --, és mindenkitõl elvesznek, így a konkfliktusok állandósulnak a történelemben, az élet minden, magán- és közösségi szintjén. Az utóbbiban, ahol mindenki ad, szükségképpen mindenki kap is, így a konfliktusok kiiktatódnak. Jó, gondolhatnánk, így lesz ez a Mennyek Országában. Csakhogy az Írás arra buzdít, hogy az ember éljen benne ebben a világban, de ne annak törvénye, hanem már most az isteni törvény szerint éljen benne, vagyis az elvevés világában, de az adástörvény szerint. Az Írás a boldogulás, alkalmasint még az evilági boldogulás ígéretét is az adástörvény betöltéséhez köti, azt helyezi kilátásba, hogy aki ezt megtartja, annak életében az isteni hatalom már ezen a világon érvényt szerezhet az ígéretnek. Ez ellene mond a racionális evilági tapasztalatnak, ahol a bõség sokmindenhez kötõdhet, de az adáshoz biztosan nem, annál inkább az elvevéshez. A közlemény és igazsága emberileg nem érthetõ, ennek útja kizárólag az ígéret elhívése és megvalósítása, mûködõképességének nem kis elszánást kívánó "kipróbálása" a gyakorlatban.
 

d) A Lélek magyarázó szerepe. A Biblia szellemi szerzõje Isten: olyasvalaki címez információkat az emberhez, az emberi szerzõhöz (sugalmazás) és olvasóhoz, akinek értelme összehasonlíthatatlanul magasabbrendû, mint a címzetté -- ebbõl egyenesen következik a Szentlélek magyarázói szerepe. Mert ebben a szituációban a megértés nyilvánvalóan csak akkor jöhet létre, ha az olvasó valami módon "azonos hullámhosszra" kerül ezzel a magasabb értelemmel; az Írást csak ugyanaz tudja megmagyarázni, aki leíratta, Isten Lelke. A põre tartalmat, cselekményt enélkül is megértjük, úgy, mint pl. egy novelláét, ám ezzel többnyire nem lehet mit kezdeni (a világirodalom bõvelkedik a bibliaiakénál sokkal jobb "sztorikban"). Az ún. tudományos magyarázat pedig, noha sokat elárulhat a szöveg külsõ adottságairól a történeti háttértõl kezdve a nyelvi, szerkezeti sajátosságokig, de bensejéhez, a isteni szerzõ szándékához nem tud hozzáférni, és fõképpen nem tudja a Bibliát egységes egészként kezelni, hiszen ahhoz Isten egy-voltának hermeneutikai következményeit kellene belátni. Az irodalmi alkotás tartalmán túli megértése némileg analóg (mármint ha a cél, mint itt, az úgynevezett "szerzõi szándék" megismerése), az olvasónak ilyenkor is át kell helyeznie magát a szerzõ szellemi világába. A Bibliánál hasonló áthelyezõdésrõl van szó, persze ismét jelentõs különbségekkel. Ugyanakkor a Lélek magyarázó szerepe nem valami megfoghatatlan elvontság, jelen van az értelmezés különféle lépéseinél, pl. már akkor is, amikor valaki egy nehéz helyet más helyekkel igyekszik megvilágítani: a Szentlélek a Biblián belül magyaráz.