Vallási szövegek hermeneutikája
A Biblia hermeneutikája mint kommunikációs probléma

A Bibliában számos olyan szövegértelmezési elvet alkalmaztak, vagy akár meg is fogalmaztak a szentírók, amelyek alapvetõen mindmáig érvényesek. Fõként, bár nem kizárólag, az Újszövetségben van így, mivel annak nagy része maga is felfogható értelmezésként, az Ószövetség értelmezéseként. Az a meggyõzõdés, hogy Jézusban az Ószövetség ígéretei teljesedtek be, más-más hangsúllyal ugyan, de minden iratban jelen van, kiterjed a legnagyobb horderejû dolgokra, Jézus feltámadására éppúgy, mint a kisebb jelentõségûekre, hogy pl. a Messiásnak szamárháton kell bevonulnia Jeruzsálembe. A szerzõk hite szerint "mindez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás", és ebbõl egyenesen következik, hogy az Írást a vége felõl, ennek a beteljesülésnek a fényében lehet megérteni; illetve viszont, a "véget", az újszövetségi részeket pedig a hozzájuk vezetõ út felõl, az Ószövetség megfelelõ részei felõl lehet helyesen értelmezni. Miképpen tették mindezt maguk a bibliai szerzõk? Részben közvetett módon, saját Írás-kezelésükkel mutatnak példát az értelmezésre (a mostani egységben ezekbõl sorolunk fel néhány fontosabbat), részben közvetlenül, mintegy tételszerûen fogalmaznak meg bizonyos szabályokat, melyeket aztán az egyháztörténet különbözõ korszakaiban hermeneutikai elvknek vettek (a következõ egységben szólunk róluk; a kettõ persze nem válik el élesen, annak, hogy itt két külön egységbe kerültek, csupán terjedelmi oka van). Meddõnek tartjuk azt a -- fõképp a kisegyházak részérõl szított -- vitát, hogy vajon szabad-e túlmenni az értelmezés módszereiben e bibliai princípiumokon, vagy nem. Az a katolikus elv ugyanis, miszerint az egyház úgymond a Biblia magyarázásának "õre", sokmindent jelenthet, de helyesen értelmezve efféle túllépést aligha, és a bibliai hermeneutika történetében valójában elég nehéz lenne olyan lényeges szempontot találni, amelynek ne lett volna valamiféle szentírási alapja. Még a mai posztmodern irányzatok legtöbbjének képviselõi is -- dacára roppant kifinomult, alkalmasint igen komplikált technikájuknak-- joggal hangoztatják, hogy mindezek egyetlen valódi célja visszatérni az értelmezés eredeti közvetlenségéhez.
 

I. Az újszövetségi szerzõk Írás-kezelése
 

1. Héber, arám szavak átvétele
 

Az Újszövetség szerzõi egyes szavakat, kifejezéseket héber vagy arám nyelven hoznak, majd "ez azt jelenti, hogy..." bevezetéssel görögre fordítanak. Lehetnek egyszerûen hely- vagy személynevek, mértékegységek, de lehetnek fontos alapfogalmak is. A görög (magyar) szövegbe iktatott héber, arám kifejezések mindig valami többletet jeleznek fordításukhoz képest, ezt, amennyire lehet, a mai olvasónak is tudatosítania kell.
 

· A Mt 1,23 Jézus születésénél idézi az Immánuel-próféciát (Iz 7,14). Ugyan lefordítja a héber Immánuel szót: "Ez azt jelenti: Velünk az Isten", de emellett meg is tartja, így felidézi egész holdudvarát, az üdvtörténetnek és Isten ígéreteinek mindenkori alapját, kezdve Jahve Mózesnek kimondott önkinyilatkoztató szavától (Kiv 3,14 [a ma inkább elfogadott fordításban]: Én vagyok az, aki veletek vagyok), végig az Isten embereine és a prófétáknak adott "Ne félj, mert én veled vagyok!" típusú ígéretekig. Ez kifejezi azt a meggyõzõdést, hogy a korábbi ígéret Jézusban a legmagasabb szinten valósult meg; azt, hogy e megvalósulás távolról sem elõzménytelen, hanem egy történelmi folyamatnak, Isten Ábrahámmal-, Mózessel-, a prófétákkal-létének folytatása; végül hogy egyben minden korábbi ilyen irányú zsidó várakozás beteljesedése. Elengedhetetlen, hogy e mélységes összefüggés az olvasóban tudatosuljon.
 

· Olykor a szerzõk Jézus szavait hozzák héberül vagy arámul, így a süketnéma meggyógyításakor elhangzott szót (Mk 7,34: Effata - Nyílj meg!), vagy a 22. zsoltár kezdõ sorát, amelyet Jézus a kereszten imádkozott (Mt 27,46; vö. Mk 15,34: Éli Éli lamma szabaktani - Istenem, Istenem, miért hagytál el?). Az eredeti nyelvû idézés mindig azt jelzi, hogy a tanúk, bár adnak valamilyen megközelítõ görög parafrázist, de teljes mélységükben nem tartják lehetségesnek visszaadni görögül Jézus szavait, ezért õrzik azokat az Úr anyanyelvén, úgy, ahogy õ mondta -- dacolva még azzal is, hogy hallgatóságuk nagy része csak görögül ért. Mi lehet ez a többlet? Márk a Jairus kislányának feltámasztásáról szóló történetben arámul idézi Jézus mondatát: Talita kum!, majd így fordítja: Kislány, kelj fel! (5,41). Csakhogy a talita valójában nem kislányt jelent, hanem azt, hogy báránykám. Az evangelista kénytelen ugyan közönségesen kislányt mondani mert görögül nem szokás a gyereket báránykám-nak becézni, de azért jelzi: Jézus nem úgy mondta, hogy kislány, hanem hogy Talita - Báránykám! Nos, a kislány, ha feltámadt, akkor e becézõ szó nélkül is feltámadt volna; de ez a szó, úgy látszik, olyasvalami volt, amit nem lehetett elfelejteni, és Márk nemcsak Jézus isteni életadó hatalmának, hanem mélységes emberi gyengédségének is emléket akar állítani, amikor megõrzi Jézus szavát, mert nemcsak azt tartja fontosnak, amit tesz, hanem azt is, ahogy teszi.
 

2. Idézés az Ószövetségbõl
 

a) Az Újszövetség szerzõi az Ószövetséget sokszor nem a héber szövegbõl, hanem a Septuaginta szerint idézik. Ennek az is oka lehet, hogy hallgatóságuk nagy része görögajkú lévén egyszerûbb eleve a görög változatot idézniök, mint a héberbõl ugyanazt újrafordítaniok. A mélyebb ok azonban más. A szerzõk szerint a LXX szemlélete közelebb áll az Újszövetségéhez, egyes részletei is jobban beleillenek, mint a Héber Szentírás megfelelõ helyei. E téren vannak egyéni különbségek, az írók igyekeznek tekintettel lenni hallgatóságukra: Máté vagy a Zsidó levél szerzõje pl. gyakran idéz a Héber Bibliából, Pál mindkettõbõl. A Hebraica és a LXX viszonya mind a kronológia, mind a szemlélet tekintetében rendkívül összetett probléma; ma a héber szöveget tekintik mérvadónak, mindenesetre az efféle idézésmódok a szerzõi szándék felismerésénél mindig jelzés értékûek.
 

· A klasszikus példát Máté Iz 7,14-idézését (" a szûz fogan...", 1,23) bizonyára nem szükséges ismertetni, tekintsük inkább a Vigasztalások könyvének (Iz 40-55) elejét. A héber változatban ez áll: "Egy hang hangosan: Készítsetek utat a pusztában az Úrnak" (40,3); a LXX a pusztában és az út szót máshová helyezi: "A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját". Az elsõ esetben az utat kell a pusztában készíteni, a másodikban viszont a kiáltó hang gazdája tartózkodik ott. Az evangéliumok a Keresztelõ fellépésekor a LXX-t hozzák, mert jobban illik a Jordán melletti pusztában prédikáló Keresztelõ helyzetére.
 

b) Lényeges az is,hol vágja el az újszövetségi író az idézetet. A fenti szöveg értelmes egységébõl, az Iz 40,3-5-bõl Máté és Márk csak a 3. verset emelik ki, Lukács ellenben hozza az egész 3-5-öt, mert el akar jutni az 5. vers végéig, ahol ez áll: (ha az út megépül,) "minden ember meglátja Isten dicsõségét" (a LXX és Lk 3,6 szerint üdvözítését).
 

c) Megváltozhat az ószövetségi idézet jelentése, ha új szövegkörnyezetbe, valójában új életkörnyezetbe kerül.
 

· Még mindig az Iz 40,3-5-nél maradva: ez az eredetileg valóságos útra vonatkozott, utazásra, arra az útvonalra, amelyen Kr. e. 538-ban az izraeliták hazatértek Babilonból. Olyannyira valósnak elgondolt út volt ez, hogy még jellemzõi is (a hegyek lehordása, a mélységek feltöltése, az egyengetés, azaz a horizontális és vertikális egyenesség követelménye) megfelel a korabeli keleti útépítés elvárásainak. Kb. 600 évvel késõbb, Jézus idején már nem helyváltoztatásról, hanem a megtérés morális útjáról van szó. A szövegegész értelmének megváltozásával a részek is átvitt, morális értelmet nyernek: Lukácsnál a hegy a bûn hegyévé lesz, ezt kell elhordani, a völgy a nyomor szakadéka, ezt kell feltölteni stb. (vö. Lk 3,10-14)
 

d) Ha az újszövetségi író valamiben megváltoztatja az ószövetségi mondatot, úgy döntve, hogy nem idéz, csak parafrazeál, annak mindig van jelentõsége. Fontos visszakeresni és megállapítani az eredeti szöveget, és így tudatosítani a változtatást, amely csak ezzel az összevetéssel elnyeri valódi mélységi dimenzióját.
 

· Amikor Máté leírja a szent család hazaköltözését Egyiptomból, felidézi Mózest. Egyiptomba visszatérve "Mózes fogta feleségét és fiait..." (Kiv 4,20). A Mt 2,20-ban pedig az angyal mondja Józsefnek: "Fogd a gyermeket és anyját..." Az utalás szándékos: Máté már elõbb jelzi, hogy "Így beteljesedett, amit a próféta szavával mondott az Úr: Egyiptomból hívtam az én fiamat." Ám a szavak sorrendje megváltozott. A Mózes-történetben a fiak a felsorolás második tagja ("feleségét és fiait"), az evangéliumban pedig a gyermek, fontosságának megfelelõen, az elsõ helyre került ("a gyermeket és anyját"). Az efféle apróságoknak nagy jelentõségük van, itt pl. a Mózessel való kontinuitást és a diszkontinuitást egyformán látni kell.
 

3. A Biblia saját egzegézist ad
 

a) A beszélõ saját kifejezését, képét, gondolatát értelmezi. Jézus maga adja meg a magvetõ példázatának (Mt 13,1-9) allegorikus értelmét. Egyszerû magyarázata legitimálja az allegorizálás módszerét, de közvetve inti is az olvasót, hogy õ se bonyolítsa túl a szöveget, ne erõltessen rá nyakatekert átvitt jelentéseket, hanem Jézus példája nyomán maradjon meg az értelmezés egyszerûségénél (13,10-23).
 

b) Máskor a szerzõ egy korábban keletkezett szöveget magyaráz. A Bölcsesség könyve 11-12. pl. az egyiptomi tíz csapás egzegézise, az író a nem Isten kegyetlenségét látja a csapásokban, hanem irgalmának jelét azok fokozatosságában; értelmezése a mai olvasót is orientálja. A belsõ egzegézis jelensége gyakori a kései iratokban, az Újszövetségben, fõleg a levelekben.
 

4. Tipizálás, allegorizálás -- "testi", "lelki", "szellemi" értelem
 

a) Az újszövetségi szerzõk az Ószövetség egyes személyeiben, tárgyaiban, eseményeiben Krisztusra vagy az egyházra utaló elõképeket (tipus, typos) láttak, bizonyos szövegeknek allegorikus értelmet tulajdonítottak. A fontosabb bibliai példák ismertek: Ádám, Melkizedek, Izsák, Jónás stb. Jézus elõképei, Jeruzsálem az egyház és egyben a mennyország típusa, és így tovább.
 

b) Az Írás úgy is utal az átvitt értelmezés lehetõségére, hogy összekapcsolja azt az ember olyan princípiumaival, mint a test, lélek és szellem, megkülönböztetve az ezeknek megfelelõ háromfajta értelmezést, azt állítva, hogy szigorú összefüggés van az ember általában vett gondolkodásmódja és Írás-értelmezése között, mindkettõ lehet testi, vagy lelki, vagy szellemi.-- A testi, közvetlen, betû szerinti, vagy a késõbbiek szóhasználatában történeti jelentés (litteralis, somatikos, historicus stb. neveken) egyfelõl fontos mint minden továbbinak az alapja (l. a következõ egység 3. pontját), másfelõl viszont sokszor nem elég, nem ez az Isten által szándékolt végsõ értelem, tehát nem szabad beérni vele (2Kor 3,6: "a betû öl"). -- A lelki (psykhikos) értés távolról sem valami pozitív dolog a Bibliában. Itt kivételesen nem tekinthetünk el a 'lélek' (psükhé, anima) és a 'szellem' (pneuma, spiritus) szavak megkülönböztetésétõl. Azt a fajta magyarázatot nevezi "lelkinek" az Írás, amelyet az emberi lélek, a pszükhé -- mint az istenivel nem szándékos gonoszságból, egyszerûen csak spontán módon szembenálló földi-emberi gondolkodás, érzelem- és akarati világ, az emberi vágyak princípiuma -- motivál: "A lelki ember (psykhikos, 'saját gondolataira támaszkodó' ember) nem fogja fel, ami Isten Szellemétõl (pneuma) ered" (1Kor 2,14; a görögben). -- Végül van szellemi spiritualis (pneumatikos) jelentés, és egyedül ez a Spiritus Sanctus, Isten Szelleme által szándékolt értelem, amelyet csak az ugyanazon isteni Szellemmel eltöltött spirituális olvasó, értelmezõ képes meglátni. -- Az a) és a b), a Szentírás elõképi, allegorikus megértése és optimális szellemi értelmének felfogása a bibliai szerzõknél elvileg lényegében ugyanazt jelenti; azaz csak a spirituális megértés képes felismerni Krisztusban az isteni szó eredeti és végsõ intencióját, vagyis a korábbi egész kinyilatkoztatásnak reá vonatkozó elõképi funkcióját.
 

c) Mivel a két említett értelmezéstani megfontolás gyakorolta a legnagyobb hatást a keresztény hermeneutika történetére, röviden kitérünk erre is.

ca) Lényegében ezen a bibliai alapon épül fel az Írás-magyarázat órigenészi rendszere, ahol azonban a 'szó szerinti', 'lelki' és 'szellemi-spirituális' jelzõ már inkább az értelmezés egyre magasabb szintjeit jelöli; továbbá úgy tûnik, Órigenész az utóbbi kettõn belül különböztet meg többféle, morális, allegorikus-elõképi és anagogikus ('felfelé mutató') értelmet. A lelki értelmezés immár nem egyértelmûen negatív Órigenésznél, mert úgy véli, a jelen létrendben az Írások értelmének tökéletes szellemi, spirituális felfogása nem is lehetséges.

cb) A középkorban megpróbálták a több értelem jelenségét elvileg is magyarázni. Csak példaként idézzük fel Aquinói Szent Tamást, aki a Summa theologiae "Vajon van-e a Szentírás ugyanazon szövegének több értelme?" címû artikulusában (Sth p. I q. 1 a. 10) keres választ a kérdésre: miképpen lehetséges több jelentés anélkül, hogy a szent szövegnek és Szerzõjének kétértelmûséget kellene tulajdonítani, ami teológiai komplikációhoz vezetne. Eszerint a Szentírásban nem a szavaknak, hanem egyes dolgoknak van önmagukon túlmutató jelentése, így a dolgok maguk is lehetnek jelek, utalhatnak valami "másra" (allo='más ®allegoria), a nyelvi jelekhez hasonlóan. Nem arról van szó tehát, hogy pl. a 'sertés' szónak lenne két jelentése ('állat', 'tisztátalanság') -- nincsen neki --, hanem arról, hogy az e szóval jelölt dolog, a sertés is jel, önmaga fizikai valóságán túlmutató signum, a 'tisztátatalnság' jele. Eképpen úgy létezik több jelentés, hogy mégis "valamennyi az elsõ, szó szerinti értelmen alapul" -- mondja Tamás.

cd) Az elõképi és allegorikus értelmezés módszerét az ókorban és a középkorban a bibliai példák nyomán, de sokszor a Biblia adatain túlmenve fejlesztették tovább. Ágoston irgalmas szamaritánus-értelmezésének azonosításai például (az úton összevert utas a bûntõl megsebzett emberiség, a rablók a Sátán jelképei, a pap és a lévita a zsidóság vezetõi, a szamaritánus maga Jézus, a fogadó, ahol az embert meggyógyítják az egyház stb.) jól mutatják, miért problematikus az ilyen, a Biblia közlésein túllépõ jelentéstulajdonítás. Az õ magyarázata ugyanis egyfelõl logikus és tetszetõs -- mert a két jelentés részelemei teljes megfelelésben vannak: az elsõ jelentés minden részletének megvan a megfelelõje a második, átvitt jelentéssíkon, továbbá az így létrejött allegorikus értelem beleillik az Írás egészének összefüggésébe --, csakhogy a beszélõ, Jézus más célt jelöl meg -- példabeszéde egyszerûen arra keres választ, mi az, hogy 'felebarát', -- és nincs olyan eszköz, forrás, auktoritás, argumentum, amellyel igazolni lehetne, hogy Ágoston értelmezése megfelelne az isteni intenciójának -- míg a biblikus példákban ez természetszerûen adva van.

ce) A tipikus-allegorikus értelmezéssel szemben az ó- és középkori túlzások kritikáján kívül elvi ellenvetések is felmerültek, elsõsorban zsidó részrõl az a teljesen érthetõ szempont, hogy az ilyen magyarázat lényegében a választott nép egész történelmét valami másnak (allo!) a puszta eszközévé, önmagában érdektelen, múltidejû (Ó-szövetség!) elõjátékává és csak azzá degradálja. A probléma összefüggései messze meghaladják kurzusunk kereteit; mindenesetre keresztény hermeneutikai szempontból a kérdés az, hogyan lehet fenntartani a bibliai alapú, s ilyenként megkerülhetetlen allegorikus egzegézist, ugyanakkor a hit sérelme vagy relativizálása nélkül elkerülni ezt a joggal bírált következményt.
 

· Ismét az Immánuel-prófécia (Iz 7,14--Mt1,23: A szûz fogan és fiút szül... etc.). A keresztény értelmezés egyáltalán nem sérül, ha az eredeti történeti jelentést is hangsúlyozzák: Hiszkija (vagy esetleg Józija), a majdani király itt megjövendölt születése, s vele a Dávid-ház fennmaradása az akkori tökéletesen kilátástalan helyzetben és ellenére -- olyasvalami, amit a szövegnek nemcsak lényeges, de az átvitt-messiási értelemmel maximálisan és mélységesen össze is függõ, attól semmiképpen el nem szakítható jelentésének kell tekintenünk.

cf) Az ókor és a középkor egzegétáinak túlzásaik ellenére felülmúlhatatlan érdeme -- az Ószövetség keresztény szentkönyvként való megtartásának igénye mellett és annak eredményeként -- az elsõ, máig legszisztematikusabb értelmezési rendszer létrehozása, amely minden áron a teljes Írás egységét próbálta szem elõtt tartani, Jézus személyét és a Lélek irányítói szerepét tekintve az egység szervezõ elvének és garanciájának. A mai hermeneutika legtöbb irányzata igyekszik visszatérni az egység-szemlélethez, a túlzások és hibák megismétlése nélkül. Mutatis mutandis ugyanezt az eszmét követi a gyakorlat: a zsinagógai istentisztelet, ahol párhuzamosan olvassák a Tórát és a prófétákat, illetve a katolikus igeliturgia olvasmányainak összeállítása: mindkettõ, más-más meggondolásból, az ígéret--beteljesedés logikájára épül.