2/4. Az ókori keleti vallások hitvilága




1. Mezopotámia vallása
 

Az õsi vallási kultúrák komplex, jól tagolt hitrendszerekké, mitológiai és rituális építményekké válásának - minden bizonnyal valamikor a neolitikum idején bekövetkezett - folyamatát ma sem tudjuk hiteltérdemlõ módon rekonstruálni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a változás a földmûvelés, az öntözéses gazdálkodás, a városépítés, az államszervezés folyamataival és az írásbeliség megjelenésével egyidõben ment végbe, mégpedig idõben legkorábban a 'magaskultúra' bölcsõjének számító Közel-Kelet, a 'Termékeny Félhold' térségében. Mint idõben legelsõk, Mezopotámia és Egyiptom vallásai bizonyultak meghatározónak a világ, elsõsorban pedig a nyugati világ vallásfejlõdése szempontjából; ezek az ókor végével eltûnõ vallási rendszerek szolgáltak alapjául a görög-római és a zsidó-keresztény vallásfejlõdésnek is, peremkultúráik, mint a sémi és az indoeurópai világ, a szíriai és az iráni fejlõdés révén szinte ez egész késõbbi vallásfejlõdés keretét és menetét meghatározták.

Közülük is a legõsibb, a mezopotámiai kultúra vallástörténete a Kr. e. 4. évezred elején veszi kezdetét. Ez a térség - sumer, akkád, babilóni és asszír korszakában - többé-kevésbé egységes vallási világot, mitológiai rendszert teremtett, amely régészeti emlékek sokaságát és írott források, vallási szövegek tömegét hagyta az utókorra. Elsõként a sumerek folytattak öntözéses földmûvelést, a városépítés és az írás feltalálását pedig már õk maguk is vallási ténynek, istenektõl kapott, az emberek közé aláereszkedett képességnek tartották. Sumer legõsibb vallása termékenységkultusz volt: központi alakjai a vegetációt, a termést, az életet és a halált szimbolizáló istenpár, Inanna (az akkád Istár) és Dumuzi (az akkádban Tammúz). Kettejük szerelme és násza az élet folytonosságának biztosítéka, az emberi közösség létének alapja. Inanna és Dumuzi termékenység-kultusza mellett azonban már a sumer és akkád korszakban - a Kr. e. 4.-2. évezredben - más isteneknek is hódoltak a folyamvölgyek városaiban. A teremtõ- és égistenek sorában tisztelték az ég, a föld és az alvilág istenét Anut, Enlilt és Enkit, akik a mítosz szerint kiemelték a káosz örvényébõl a világot. Valójában õk hárman a mezopotámiai pantheon fõistenei; alakjukkal csak a késõi idõben tud Istár, Tammúz és néhány más isten tisztelete vetélkedni. A három fõisten népes istenvilág élén áll a mitológiai szövegek szerint: az égiek családjában vannak csillagistenek, mint Szín hold- és Samas napisten, Istár termékenységistennõ pedig a Hajnalcsillag istennõjeként is szerephez jut. Mezopotámia egyes városainak, törzseinek, népeinek is vannak az õsidõkben saját isteneik, mint ahogy a fõbb termények, mesterségek is egy-egy istent tisztelnek patrónusuk gyanánt. Tammúz pásztoristen, Niszabá a gabona úrasszonya, a megistenült hérosz, Gilgames pedig az írás, a kormányzás ura. A halál felett Nergál és Ereskigal, az alvilág istenei uralkodnak, a 'fiatal istenek' sorában pedig Marduk, a tudás ura, a sors, a jövendõ tudója és õrzõje, a késõi kor pantheonjának fõistene a leghatalmasabb.

Az eredetileg párhuzamos sumer és akkád vallásfejlõdés már a Kr. e. 2. évezredben, a két nép együttélésével erõs szinkretizmushoz vezetett, amelyet csak serkentett az a tény, hogy a következõ idõkben nomád népek egymást követõ hullámai nyomultak be a gazdag folyóközbe. A babilóni és asszír idõk elõzményeképpen a két õsi istenvilágot egyesítették, egymásnak megfeleltették, a mítikus hagyományt pedig összedolgozták. Az így kialakuló forma szerint Mezopotámia vallása áldozatbemutató politeizmus, a termékenység-, az agrár- és az asztrális kultuszok erõs jelenlétével, tudományosan is kidolgozott mitológiával, teológiával, amely virágkorát a babilóni és asszír korszakban, a Kr. e. 2. évezred vége után élte. A mezopotámiai felfogás szerint a világot Anú, Enlil és Enki alkotta meg, szétválasztva a vizeket és a szárazföldeket és legyõzve a káosz erõit, az élõlényeket, közöttük az agyagból gyúrt embert pedig a mítosz legnépszerûbb magyarázata szerint Marduk hozta létre és rendelte munkára valamint az istenek tiszteletére. Az emberiség ekkor nyert eredeti rendeltetése az istenek 'ellátása'; Marduk bölcs gondoskodása és a szerelmes istenpár, Istár és Tammúz násza tartja mozgásban a világot, tartja fenn az életet, amelyben az ember célja az istenek által adott rend és bõség megõrzése, szakadatlan ujraalkotása.

A korai sumer idõkben, amikor még javában dívott az emberáldozat szokása is, a mezopotámiai ember hitt valamiféle túlvilágban, a lélek halhatatlanságáról és túlvilági sorsáról azonban nem rendelkezett szilárd fogalmakkal. Késõbbi idõben az ellenségei által megölt de szerelme, Istár által az alvilágból visszahozott, feltámasztott Tammúz mítosza azt mutatja, hogy a lélek élete, a halál utáni élet, a feltámadás gondolata is felmerült a vallási eszmék sorában. A mitológiai irodalom különben számtalan olyan elemet is megõrzött, amelyek a késõbbi nyugati vallásfejlõdés szempontjából alapvetõ fontosságúak: a bibliai teremtéstörténet párhuzamait ugyanúgy megleljük ebben a hagyományban, mint ahogy a vízözön legendájának archaikus változatát is.

Ami a hívõ élet mindennapjait illeti, a mezopotámiai társadalom sokáig szakrális alapon szervezett világ volt, amelyben a szentély és annak gazdasága a város, az állam gazdasági és politikai rendjének alapját jelentette, a legrégebbi idõkben pedig a fõpapi funkciók birtokosai egyben királyok is voltak. Sumerek és akkádok egyaránt szentélyeket, templomokat emeltek isteneik számára. Az épület belsejében õrizték az istenség szobrát, aki körül hivatásos papi rend végezte a szolgálatokat. A templomok papsága matematikával, földméréssel, irodalommal is foglalkozott, a szentélyek területén pedig mitológiai szövegeket, szertartási és isten-jegyzékeket õrzõ könyvtárak, az irnokokat képzõ iskolák voltak. A szentélyek mindennapi élete az étel-, termény- és illatáldozatok bemutatásából állt. Jeles ünnepeken körmenetben vitték ki lakhelyükrõl az istenek szobrait és nagy népünnepélyeket tartottak a tiszteletükre a vallási élet csúcspontjai pedig az ismétlõdõ termékenység-szertartások voltak. Történetileg elsõként Mezopotámia hagyományában rendelkezünk adatokkal a bensõséges isten-ember kapcsolat kifinomult és intím formájának, a személyes imának, már-már vallásos párbeszédnek a létét illetõen: különösen a késõi korból bõségesen maradtak fenn olyan szövegeink, amelyek már nem a kollektív liturgia, hanem a személyes vallásosság termékei.

A korai idõszakban a legfontosabb istenek tiszteletére különleges, lépcsõzetes torony-templomokat, ziqquratokat is emeltek a templomkörzetekben, amelyek talán asztrális szimbólumokként és figyelõpontokként is fontosak voltak és amelyek egyikének emléke a 'bábel tornya' motívuma révén a Bibliába is átkerült. Mezopotámia egész vallási kultúrája azon a nézeten volt, hogy a 'táblákra írt' sors még az istenek elõtt is ismeretlen - talán csak Marduknak, a 'jövõ urának' van bepillantása az elkövetkezõ történésekbe. Alapvetõ vallási tevékenység volt tehát a jövõ fürkészése: hatalmas jós- és ómen irodalom õrzi annak emlékét, hogy elõjeleket kértek, állati belsõségekbõl, elsõsorban májból jósoltak.

Elõdeikkel ellentétben Mezopotámia lakói igen nagy jelentõséget tulajdonítottak annak, hogy vallási eszméiket, gondolataikat írásban is rögzítsék. Szent könyveket, kánoni irodalmat nem alkottak ugyan, hiszen sem isteni kinyilatkoztatásban sem mértékadó tanító tekintélyben nem hittek, de mitológiai hagyományaikat nagy gonddal építették és ápolták. Alkotásaik sorában különösen jelentõs az 'Enuma elis...' kezdetû szöveg, amely a világ keletkezésének történetét beszéli el, vagy a 'Gilgames-eposz', amely a teljes folyamvölgyi hagyomány költõi, epikus foglalata. Ebben az évezredeken át fennálló vallási világban természetesen a fejlõdés jeleit, határozott tendenciáját is megfigyelhetjük. A politikai változásoknak megfelelõen alakult, formálódott maga a pantheon: a gyõztesek istenei a vesztesek partónusai fölé kerekedtek a mitológiai elbeszélések szintjén is, ahogy a gyakorlatban is az történt: a leigázott város istenének szobra a gyõzelmes isten templomába kerül át, mintegy annak hatalma alá kerül. A mezopotámiai vallástörténet maradandó tendenciája viszont néhány isten felemelkedése, már-már monolátrikus szerephez jutása. Marduk kultusza a Kr. e. 1. évezredben így már egyértelmûen meghatározó, de Assur vagy Nabú istenek 'karrierje' is ilyen belsõ vallásfejlõdési jelenségekkel hozható összefüggésbe.

Az a vallási hagyomány, amelyet a mezopotámiai térség évezredeken át felhalmozott, csak lassan enyészett el. A perzsa korban háborítatlanul élt tovább Marduk monolátrikus vallásossága, magának a hitrendszer egészének belsõ válságát azonban a mágikus és rituális elemek elhatalmasodása mutatja. Mindent eggybevetve a mezopotámiai vallástörténet késõi korszaka túlnyúlik a hellenisztikus idõkön is: az utolsó, a hagyományokat még ápoló templomok mûködése csak a római és a szászánida idõszakban szûnt meg.
 

2. Egyiptom vallása és mitológiája
 

Egyiptom történelme és írásbeliségének története a Kr. e. 3. évezred elején, a Nílus menti korábbi fejedelemségek birodalommá való egyesítésével párhuzamosan kezdõdik. Vallási régmúltjáról való tudásunk legõsibb emlékei is ebbõl az idõbõl valók: a korai óbirodalmi korszak vallástörténeti anyagában lokális, városi védistenek sokaságát találjuk, akiknek totemisztikus tiszteletérõl a késõbbi egyiptomi istenvilág állatalakos ábrázolásainak gazdag szimbolikája tesz tanúbizonyságot. Ennek a periódusnak a jellegzetessége, hogy még hiányzik nem csupán az egységes pantheon, de az istenalakok közötti, késõbb oly természetes specializáció is: egy-egy település patrónusa övéi földjén minden fontos égi feladat birtokosa, isteni szerep betöltõje. A birodalom kialakulásával lassan kiformálódó pantheon élére is két jelentõ város védistene kerül: Memphis és Théba istene, Amon és Ré eredetüket tekintve egyaránt nap-, bika- és termékenységistenek, akiknek alakja már az óbirodalmi idõkben Amon-Ré néven egyesül. Attributumaikból is következik, hogy e kettõs fõisten felemelkedése mögött a termékenység-vallás elemeit kell keresnünk: maga a fõisten alapvetõ életelvet és nemzõerõt testesít meg. Mivel Egyiptom létének alapja a Nílus, nem meglepõ, hogy már a korai idõben megfigyelhetjük a Nílus-isten és a Földistennõ jelenlétét a mitológiai hagyományban. A késõi teológiai spekuláció szerint egyébként a világ két õsi isten-pár, Su és Nut, Geb és Tefnut nászának gyümölcse: az õ egyesülésükbõl származik az ég és a föld, a levegõ és a víz elválása. A mítosz az ember megteremtését a gyakran Amonnal azonosított Ptah nevéhez kapcsolta, az alvilág pedig a legtöbb szöveg szerint a sakálfejû Anubisz birodalma. Az istenek második generációjából való a termékenység- és Nílus-isten, Ozirisz és nõi párja, a termékeny anyaságot és Egyiptom életadó földjét is megjelenítõ Ízisz. Õk ketten testvérek, de férj-feleség is; ellenségeik egy ugyancsak testvér-házaspár, Széth, a forró sivatagi szél ura és Neftisz, a terméketlen sivatag úrnõje.

Az egyiptomi mitológia egyik központi motívuma is az e két istenpár között kibontakozó, a természetben évrõl évre megismétlõdõ küzdelem. A féltékeny Széth megöli Oziriszt, szétdarabolt testét pedig az alvilágra veti. Ízisz férje keresésére indul; aláereszkedik az alvilágba, összeilleszti a szétvágott testet, majd szerelmével új életre kelti azt. Ebbõl az életet fakasztó ölelésbõl származik Hórusz, az ujjászületõ világ ura, akit napkoronggal vagy az égbe emelkedõ sólyom képében ábrázolnak. Az egyiptomi ember ebben a történetben saját világára ismert: Amon napisten az élet forrása; Ozírisz és Ízisz násza a természet tavaszi ébredése, Ozírisz halála pedig a száraz évszakkal elkövetkezõ ínség ideje. A Nílus által fakasztott élet és a forró sivatagi szél keltette halál ciklikussága Egyiptom létének alaphelyzete, vallásának, mitológiájának motívuma is. Egyiptom liturgikus életének csúcspontja évrõl évre az Ozírisz-Ízisz mítosz felidézése volt: a feltámadó és meghaló isten már a legõsibb idõktõl élet és halál a természetben és az emberi életben is zajló küzdelmét szimbolizálta. Mindez nem homályosította el az idõk során Amon-Ré istenkirályi kultuszát, sõt Horusz 'megdicsõülését' is igyekeztek egy idõ után a napistennel való egyesülésként értelmezni. E fõalakok mellett a kozmikus istenek alig jutnak szerephez a pantheonban, a helyi istenek, a városi és kultúr-héroszok jelentõsége azonban a népi vallásosság világában egészen az ókor végéig töretlen maradt. Tudunk viszont egy olyan pillanatról az egyiptomi vallási kultúra történetében, amely szinte minden értelemben titokzatosnak és magmagyarázhatatlannak számít. Kr. e. 1370 körül az Egyiptomot már-már isteni hatalommal kormányzó fáraó, IV. Amenhotep - talán az állami kultusz és az Amon-papság befolyását csökkenteni akarva - vallási reformot vezetett be. Õ is egy régóta ismert isten, Aton, a fénylõ napkorong kultuszát tette hivatalossá; Amon nevét Atonéra iratta át a hivatalos szövegekben, a régi papság helyébe új, az elvont 'napkorong-isten' hitét népszerûsítõ papságot állított, magához személytelen égitest-istenéhez pedig költõi szépségû himnuszokat írt. A sok vallástörténész által monoteista kísérletnek ítélt reform a fáraó halálával elbukott: helyreállt a pantheon hagyományos rendje, az újbirodalmi korban pedig Amon hite már erõsebb, mint valaha volt. A késõi kor birodalmi vallásossága ismét változik: nagy népszerûségre jutnak az asztrál-kultuszok, a csillaghit és az asztrálmágia. Ebben a korban erõsödnek fel az egyiptomi hitvilág korábban is fontos elemei: a theriomorf, állatalakú istenek imádása, a ráolvasások és varázslatok divatja, az öncélú ritualizmus.

Egyiptom népe is monumentális templomokat emelve, azokban istenei szobrát õrizve gyakorolta vallását. A legfontosabb szentélyeket Amon tiszteletére emelték, de minden valamirevaló istennek megvolt a maga lakhelye, városa. Templomaik mélyén az egyiptomiak isteneik szobrát õrizték, a szentély körzetét pedig vízmedencékkel, kertekkel, ligetekkel vették körül. Az áldozatok zöme itt is ételfelajánlás, de kedveltek voltak a körmenetek, látványos vizi szertartások is. A vallási élet irányítását papi réteg végezte, amely az idõk során komoly politikai és gazdasági hatalomra is szert tett. Az õ kezükben volt az írás ismeretének és a tudományok mûvelésének privilégiuma, ám még hadvezérként is gyakran találkozunk fõpapokkal. Egyiptom vallási életének igazi irányítója azonban a fáraó, az uralkodó. Istenek gyermeke, 'az ifjú Hórusz' õ, aki földi halála után a pantheon magasába emelkedik.

Egyiptom történetébõl következõen a hellenizmus kora elõtt szinkretisztikus jelenségeknek alig találjuk a nyomát, hiszen ez a civilizáció meglehetõsen zártnak és védettnek bizonyult évezredeken át idegen hatásokkal szemben. Ez a nagyfokú stabilitás is okozhatta persze, hogy igen sok archaikus elem õrzõdött meg ebben a kultúrában; nem pusztán a természethez való közelség élménye, de õsi totemisztikus és fetisisztikus eszmék sokasága is. Volt azonban Egyiptom hitének egy olyan különleges vonása, amely azóta is felkelti a vallástörténészek figyelmét. Míg a kortárs civilizációkban a halál utáni élet, a lélek továbbélésének gondolata alig, vagy csak késõn bontakozott ki, addig Egyiptom hitének a gazdag túlvilághit adja igazi karakterét. Már az óbirodalom monumentális piramisai is arról tesznek tanúságot, hogy a halál utáni élet kérdése alapvetõ jelentõségû; a mitológiai szövegek, a szertartások sokasága ugyanezt támaszta alá. Jellemzõ az is, hogy az egyiptomi hitvilág aprólékos leírását is a halottkultusz szövegeibõl ismerjük: a Menphiszi és a Thébai teológia témája zömében a túlvilági élet, a 'Halottak könyve' anyaga pedig az egyiptomi hitvilágról szóló legfontosabb forrásunk.

A halottkultusz kiindulópontja az a meggyõzõdés, hogy az emberben õt túlélni képes eleven lélek lakozik. Ez a lélek két összetevõbõl áll, amelyek a halál pillanatában elszakadnak egymástól. Ka, az ember árnyképe ('hasonmás-lelke'), aki a test közelében marad, Ba pedig a halál után emberarcú madár képében az égbe száll. Ba idõrõl idõre visszatér az alvilágból, hogy ellenõrizze a halottról való megfelelõ gondoskodást. Ez a hiedelem a magyarázata annak, hogy az egyiptomiak szinte kínos gonddal készítették fel halottaikat az utolsó útra. A tetemet - ha arra mód volt - mumifikálták, értéktárgyait, használati eszközeit pedig mellé helyezték, a belsõségek és a vele maradó lélek, a Ka számára pedig külön helyet készítettek. A közrendû emberek sírjaiba apró szobrocskák is kerültek, hogy az elhalt helyett a túlvilágon õk dolgozzanak. A Halottak könyve szerint egyébként a holtak lelke isteni révészek közremûködésével vizi úton érkezik az alvilágra: a halotti szertartás során a sírba helyezett bárkák is ezt az utolsó utat jelképezik.

Megkülönböztetett gondoskodás járt ki az istenek fiainak, a fáraóknak. Jelképes ritusok után, gondosan mumifikálva került testük a piramis halotti kamrájába vagy a Királyok völgye valamelyik sziklasírjába. A fejedelmi holtat kísérõ pompa és gazdagság a fáraó égbe emelkedését készíti elõ: az uralkodó lelke 'Hóruszként a Napba száll', ahol maga is istenné, Ozirisszé változik. Az elõkelõk lelkérõl való gondoskodás a fáraói temetés kicsinyített mása: itt is mumifikálják a holttestet, gazdagon mellékletezik, az pedig kitüntetésnek számít, ha a végsõ nyughely a fáraó sírjának közelében van. Maguk a holt lelkek egyébként háborítatlan békében és nyugalomban élnek az istenek által áthatott túlvilágban: a közrendû tragédiája éppen az, hogy számára ez a lehetõség csak vágyálom marad.

A hellenisztikus és a római korban az egyiptomi vallási kultúra sajátos változásokon esett át. A hagyományos pantheon alakjait ebben az idõben szinkretisztikus módon azonosították a görög világ isteneivel, az egyiptomi mitológia elemei pedig szervesen épültek be a görög mediterrán világ hitébe. Ennek a folyamatnak a legfontosabb állomása Ozirisz és Ízisz hagyományos mítoszának a hellenisztikus világban való átformálódása volt; a két isten eredeti mítosza ezekben a késõbbi idõkben a 'meghaló és feltámadó istenek' mitológiai hagyományának folytatása volt.
 

3. Szíria és Irán õsi vallásai
 

A Szíria és Kanaán területén élõ sémi népek a nyelvcsalád nyugati ágához tartoznak. Ez a világ kultúrák sajátos kölcsönhatásának területe volt már a Kr. e. 2. évezredben: kelet felõ a mezopotámiai, nyugatról az egyiptomi, északról a hetita civilizáció érdekvilágának pereme volt. Szíria népei nomád, törzsi hitek formájában az õssémi vallási világ elemeit építették tovább, prófétáló, extatikus vallásosságuk azonban lényeges pontokon különbözött is a környezõ civilizációk statikus, a pantheon és az állami kultusz mindenhatóságáre épülõ világától. A térség politikai viszonyai a vallási integrációt eleve lehetetlenné tették: a térségben vagy idegen hódítók országoltak, vagy olyan apró város-királyságok álltak fenn, amelyekben a politikai szaparatizmus természetes, a vallási világra is kiterjedõ volt.

A terület õsi vallási világát Ugarit szövegei, a fõníciai feliratos hagyomány és az ószövetségi anyag alapján ismerjük. A terület hitvilága a pásztornépek természet- és termékenységvallásának elvei szerint alakult, amelynek anyagát fõleg a hellenisztikus korszak irodalmi forrásai alapján ismerjük. A térség népeinek pantheonja élén, mint fõisten Él áll, a teremtés ura, akit gyakran - a termékenység szimbólumaként - bika alakjában ábrázolnak. Haragvó, a világtól távolságot tartó isten õ, akinek feleségével, Asérával megélt nászából származnak a többi istenek is. Maga Él elvont, általános vonásokat viselõ alak; nõi párja, Aséra viszont közvetlenül is jelen van a mindennapi életben, mint a nõiség és termékenység évi úrnõje. A nyugati sémi mitológia fontos és különösen félelmetes alakja Mót, a halál, az alvilág és a pusztító sivatagi vihar istene, akinek tiszteletére még a történeti korban is emberáldozatot mutattak be. A szíriai világ vallási kultúrájában Baál alakja a meghatározó. A mitológiai hagyomány szerint õ néha a felhõkön lovagló viharisten, a villámlás ura, máskor meg égi pásztor vagy a termékenységet hozó esõ istene.

Szíria minden városának van saját Baál-ja, aki patrónusként szövetségi kapcsolatban áll népével, Baál aspektusainak száma pedig szerepei, tevékenységei tekintetében is igen bõséges. Alakja mögött alighanem egy õssémi kollektív istenfogalom rejtõzik, amelyet a pillanatnyi helyzetnek, a soron következõ kultusznak megfelelõen aktualizálnak. Talán innen van az, hogy a bibliai hagyomány sem Baálról, mint egyetlen személyrõl, hanem a baálokról, mint a térség sajátos istentípusáról beszél. Ha - a klasszikus mitológia rendjének megfelelõen mégis egyetlen személynek tekintjük, akkor õ a világot fenntartó, mûködtetõ, a gondoskodó és ítélõ isten. Égi párja Anat, a termékeny földek úrnõje: az õ alakja késõbb - vallási szenkretizmus jóvoltából - azonossá lett Astarte istennõvel - a mezopotámiai Istár megfelelõjével - akit a szerelem, a hold és a termékenység úrnõjének, az alvilág királyának és a tudás anyjának is megtettek, Szíria templomaiban pedig - a termékenységet imitáló - szent prostitúcióval ('ez a bibliai 'paráznaság kifejezés' rituális õsforrása) tiszteltek.

A nyugat-sémi népek vallási világának különleges vonása az extatikus prófétaság intézményesülése. Révületre képes jövõlátók azok, akik az istenek üzenetét tolmácsolják a hívek számára, magának a prófétai tevékenységnek a felélesztése pedig a szentély egész közösségének elragadtatásában, orgiasztuikus, extatikus ünnepségek keretében bontakozik ki. Ez az ószövetségi vallásosság közvetlen elõképének számító vallásgyakorlat az egész térségben általános: a próféta, mint az áldozatbemutató pap sajátos 'vetélytársa' beépül az udvari kultúra és a népi vallásosság világába is. A Baál-Astarte istenpár mellett a késõi ókorban Adon (Adonisz) kultusza vált igen népszerûvé, a maga különösen egzaltált, véres kultuszával, öncsonkító, már-már õrjöngõ vallásosságával. A szíriai népek fontos istene még Dagon gabonaisten vagy a föníciai-karthagói világ fõistene, a hadisten Moloch is. Szíria népeinek szokásai közé tartozott egyébként, hogy a kõtemplomok mellett szabadtéri oltárokat állítottak; isteneiket szent hegyeken és ligetekben is tisztelték, állat- és illatáldozattal vettõk körül, egész vallási világuk pedig - a külsõségek tekintetében mindenképpen - Izrael õsi hitével mutat hasonlóságot.

A mezopotámiai kultúrkör másik perifériája, az iráni fensík már a Kr. e. 2. évezred óta ápol ugyancsak önálló, bár erõs mezepotámiai hatásokat is mutató hagyományokat. A régi Elám vallása szerkezeti tekintetben a sumer-akkád pontos megfelelõje, talán csak annyi különbséggel, hogy az istenek más, indoeurópai eredetû neveket viselnek. Irán hitének eredeti vonásai csak az Akhaimenida-kortól válnak nyilvánvalóvá. Ennek a korszaknak a vallásosságát egy õsi, az árja népek közös hitébõl táplálkozó gyûjteménybõl, az Avesztából ismerjük, amely a Zagrosz vidékéig nyomuló nomád iráni törzsek himnuszainak és szertartási szövegeinek gyûjteménye. Ennek a szövegekbõl kibontakozó vallásnak a legkorábbi rétege a nomád népek hitvilágának sajátosságait mutatja: központi eleme a nap- és tûzimádás, a termékenység- és bika-kultusz, a harcos és harcias elemek hangsúlyozása az isteni és az emberi világban. A korai, istenekben bõvelékedõ pantheon központi alakja Mithrá, a késõbbi Mithrász, a teremtõ napisten, minden élet forrása. A klasszikus kor perzsa vallásában azonban az õsi napisten elveszítette vezetõ szerepét: a népes istenvilág legfontosabb alakjává Ahuramazdá vált, a teremtés ura, a jóság és okosság patrónusa, az ember megalkotója és gondviselõje. E két istenalak mellett - fõleg a párthus korban nagy jelentõségre jut Anáhitá istennõ kultusza; õ a vizek, a termékenység és a nemzés úrnõje.

A Kr. e. 6. században Irán népei vallási reformot éltek át. Ekkor lépett fel már-már prófétai hithirdetéseivel Zarathusztra, akinek nevéhez és reformjához nem pusztán Irán vallási megújulása, hanem az egyetemes vallástörténet számára is fontos új hitfelfogás megjelenése kapcsolódik. Tanítása nyomán alakul ki a perzsa vallási dualizmus sajátos, a környezõ népek vallási világára - így a zsidóságra és a majdani kereszténységre - is hatást gyakorló modellje. Az alapgondolat az, hogy a világban két fõisten, Ahuramazdá, a tûz, a fény és a teremtés ura és Ahra-Mainiu (Ahrimán), a sötétség, a gonoszság és a pusztulás fejedelme állnak szemben egymással. Mindketten számtalan kis istenbõl, angyalból, démonból álló hadsereg élén állnak és számtalan ütközetet vívnak egymás ellen, egészen addig, amíg - és ez egyben a világ történelmének beteljesülése is - el nem érkezik a Jó, a Fény végsõ diadala. Az embert a jó és a rossz erõi egyaránt a maguk szolgálatába akarják állítani ebben a küzdelemben, a jó oldalára állók jutalma pedig Ahuramazdá gyõzelmének elérkeztekor égi boldogság lesz. Minden embernek személyesen kell döntenie életében, hogy melyik oldalra áll; ezen múlik, hogy a halál után a világosság vagy a sötétség birodalmába jut-e a lélek, amelynek - megmérettetésként egy kardpende élén kell megtennie a Fény Birodalma felé vezetõ utat. A lélek elõzetes megtisztításának azonban már a földi életben is van eszköze: ez Ahuramadzá attributumának, a Szent Tûznek az imádása, a rituális élet gerincét adó tûzáldozatokon való részvétel. A hitélet irányítását egyébként elkülönült, hivatásos papi rend végezte: õk voltak az eredetileg alighanem méd eredetû mágusok, akik a vallási élet irányításán túl tudományos kérdésekkel is foglalkoztak, alkalmanként igazgatási és politikai szerepet is vállaltak. Õk készítették azt a szent italt is, amelynek fogyasztása a tûzáldozat kiegészítõje, a vallási élet alapja volt, de jóslással is foglalkoztak. A környezet szokásaihoz képest szokatlan, hogy a perzsák isteneiket nem ábrázolták és tiszteletükre templomokat, szentélyeket sem emeltek. Az égieket így csupán asztrális szimbólumok segítségével idézték fel mûvészetükben, vallási építészetük pedig síremlékek emelésére korlátozódott. Maga a tûzszertartás szabad ég alatt, terraszokon vagy természetes magaslatokon emelt oltárok körül zajlott; ezeken az oltárokon égett a szent tûz, amelynek lángját a mágusok õrizték.

A hellenizmus idején és a késõi ókorban is fennmaradt Irán és vele a helyi vallási kultúra folytonossága, bár némi szinkretizmus görög hatásra már megfigyelhetõ a késõi párthus és a szászánida korszakban. Lassú hanyatlás után a perzsa vallás története a muszlim hódítás korában, a Kr. u. 640-es években ért véget. Ma már alig néhány százezer a tûzimádók egykori leszármazottainak, a parsziknak a száma: õk sem Perzsiában, õseik földjén, hanem Indiában, Bombay környékén tudták átvészelni az idõk viharait. A perzsa vallás hatása elenyészte ellenére is igen fontosnak bizonyult viszont a zsidó-keresztény vallási kultúrában. Ide mutatnak a keresztény angyaltan gyökerei, a jó és rossz dualizmusát érintõ teológiai spekulációk és azok a fénymisztikával is kapcsolatos törekvések, amelyek keresztény környezetben döntõen gnósztikus formát öltöttek.


 
Irodalom az elsõ tájékozódáshoz:
 

- Dobrovits Aladár: Irodalom és vallás az ókori Egyiptomban, Budapest:1979.

- Ghirshman, Roman: Az ókori Irán, Budapest: 1985.

- Hahn István: Istenek és népek, Budapest: 1980.

- Kákossy László: Ré fiai, Budapest: 1990.

- Kákossy László: Fény és Káosz, Budapest: 1984.

- Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, Budapest: 1994.

- Klengel, Horst: Nomádok az ókori Elõ-Ázsiában, Budapest: 1985.

- Klíma, Kosef: Mezopotámia, Budapest: 1983.

- Oppenheim, Leo: Az ókori Mezopotámia, Budapest: 1989.

- Weitzman, Michael: Ebla, Budapest: 1979.