Lehmann Miklós
Lehmann Miklós
lehmann@phil-inst.hu
MTA Filozófiai Intézete

Wittgenstein korai és kései képfelfogásáról

Wittgenstein képfelfogása filozófiájának egyik olyan területét jelenti, amely két fõmûvében jól tükrözi az idõközben végbement szemléleti változást. E dolgozatban megkísérlem kontrasztosan bemutatni a Tractatusban és a Filozófiai vizsgálódásokban megjelenõ képelméleti gondolatokat, egymással szembeállítva azokat az elgondolásokat, melyeket a szerzõ maga is hasonlóan szándékozott elõadni; [1] remélve, hogy ugyanakkor sikerül kiemelnem néhány apróbb, ám igen érdekes egyezést is. Gondolatmenetemet igyekszem gazdagon illusztrálni idézetekkel, melyek remélhetõleg kellõképpen alátámasztják a leírtakat.
Wittgenstein képfelfogása nem függetleníthetõ a nyelvrõl kialakított nézeteitõl, sõt, - különösen a Tractatus esetében, - célravezetõnek tûnik, ha a képeket nem izoláltan, hanem kép-gondolkodás-logika-nyelv egységében látjuk. Néhány esetben zavart okozhat a kép fogalmának wittgensteini használata, ezért érdemes szem elõtt tartani, hogy a Tractatus gyakran metaforikus értelemben használja a fogalmat (bár, mint látni fogjuk, ez a metafora nagyon is jól meghatározható tartalommal telítõdik), míg a Filozófiai vizsgálódások inkább köznapi értelmében alkalmazza.

A Tractatus fogalomhasználatára már a képeket tárgyaló fõ részt megelõzõen is találunk eligazítást. A világ természetére vonatkozó megállapítások arra is utalnak, hogy a világ szerkezetébõl adódóan lehetõvé teszi a tények leképezését.

"[ha a világnak nem lenne szubsztanciája,] Akkor lehetetlen lenne valamiféle képet (igazat vagy hamisat) alkotni a világról." (Tractatus, 2.0212)

A világról képet alkotni annyit tesz, mint valamilyen módon leképezni a világ tényeit. A leképezés itt nem feltétlenül jelenti tényleges képek alkotását, hanem átfogóan jellemzi a gondolkodás, a kommunikációs- és rögzítési rendszerek eljárását: a kép, a nyelv vagy a kotta, más-más formában ugyan, de egyaránt leképezik a világot. A kép egy átfogó médium, amely számunkra megjeleníti a valóságot - e megjelenítésnek a lehetõsége pedig a világban adva van.
Ahhoz tehát, hogy a világról valamilyen ismerettel rendelkezzünk, szükséges, hogy leképezzük azt. A leképezés olyan eljárás, amely lehetõvé teszi a valósághoz való hozzáférést, és ezzel (feltételesen) megteremti a valóság megismerését.
"Mi képeket alkotunk magunknak a tényekrõl." (2.1)
"A kép a valóság modellje." (2.12)

Az elgondolás szerint tehát - és ez már túllép azon, hogy metafora legyen, - konkrétan a képalkotás lesz a valóságról alkotott ismereteink megszerzésének, valamint azok rögzítésének, transzformációinak vagy kommunikálásának kizárólagos és alapvetõ eljárása: egyszerûen, a világhoz képekben férünk hozzá. [2] A képalkotás azonban túl is lép ezen, amennyiben nem csupán a valóságot, hanem a lehetõségek terét jeleníti meg: egyaránt képet lehet alkotni a fennálló és a fenn nem álló körülményekrõl. [3] Feltehetõ azonban, hogy nem mindenrõl lehetséges képet alkotni: a Tractatus utolsó paragrafusa [4] egyik lehetséges olvasata szerint a leképezhetõ valóságon túl létezik egy megismerhetetlen világ, olyan értelemben, hogy bár el tudjuk képzelni, nem tudjuk leképezni - azaz, nem tudunk olyan képet alkotni róla, amelyet meg tudnánk ítélni.
A Tractatus képelmélete tehát már az elsõ pillanatban egyben a megismerés általános elméletét is jelenti, melyben a leképezés az ismeretszerzés alapvetõ eszköze. Így a leképezés során kialakított képek a gondolkodás elemeit jelentik: a leképezés-elmélet elõfeltevése tehát az, ahogy az emberi gondolkodás lényegében képek felhasználásán alapszik. [5]
A valóság leképezése az egyes valóságelemek, a tárgyak, objektumok leképezésével kezdõdik. A leképezésben az egyes tárgyak képelemekként jelennek meg, melyek egyaránt lehetnek konkrét képelemek, szavak vagy másmilyen jelek. Viszonyukban a képviselet, a megfeleltetés lényeges: a leképezési viszonyban a képelemek és a tárgyak egymáshoz rendelve jelennek meg. Alapvetõen ezáltal lehet a kép a valóságról alkotott kép, hiszen a kép és a leképezett részei közvetlen megfeleltetésben állnak.
"A leképezési viszony nem más, mint a kép elemeinek és az objektumoknak egymáshoz rendelése." (2.1514)

A képelemeknek és az objektumoknak ez a megfeleltetése egy olyan világot feltételez, melyben a tények és az entitások jól elkülöníthetõen jelennek meg. A tények, vagy ahogyan a Wittgensteinhez közel álló Bécsi Kör határozná meg, az elemi, illetve atomi tények a wittgensteini világot Démokritosz atomokból álló, azok összekapcsolódása által felépülõ és strukturálódó világához, valamint Leibniz monadikus elképzeléséhez teszi hasonlatossá, melynek leképezése megtartja az egységeket és azok szerkezetét. Wittgenstein maga is használja az elemi kijelentés fogalmát, mégpedig Carnaphoz hasonló értelemben: az elemi kijelentést a legegyszerûbb kijelentésnek tartja, amely nyilvánvalóan egy elemi tényt képez le. Az elemi kijelentés nevek, azaz "egyszerû szimbólumok" meghatározásai; ezek a leképezés általános szabályának megfelelõen közvetlenül a leképezett objektumokra utalnak, akárcsak a képelemek a képek esetében. [6]
A leképezés másik központi tényezõje a leképezési forma. A képen az elemek meghatározott rendben követik egymást és kapcsolódnak egymáshoz, ezt pedig a tárgyak valóságbeli rendje szabja meg. A képen az elemek ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mint az objektumok a valóságban:
"Az, hogy a kép elemei meghatározott viszonyban állnak egymással, azt jeleníti meg, hogy a dolgok így viszonyulnak egymáshoz.
A képelemeknek ezt az összefüggését nevezem a kép leképezési formájának." (2.15)

Wittgenstein elképzelése ezen a ponton nagyon hasonlít a centrális perspektívát kidolgozó reneszánsz mesterek eljárására, akik a valóságos térbeli viszonyok rajzra való átfordítását nemegyszer egy négyzetrács vagy egy keret és kifeszített fonál segítségével oldották meg. A rács segít a viszonyok megõrzésében, a fonál pedig, végeit a megfelelõ helyekre illesztve, kijelöli a lényeges pontok pozícióját. [7] Érdekes módon Wittgenstein is, amikor képszerûen fogalmaz, igen hasonló leképezési eljárásra utal:
"Ezen hozzárendelések mintegy csápjai a képelemeknek, amelyekkel a kép érinti a valóságot." (2.1515)

Hasonlóképpen, az élethûségre - azaz a kép és a valóság közti minél pontosabb megegyezésre - való törekvés a leképezõeljárások közös törekvésének tekinthetõ, mely egyben értékelési kritériumot is állít azok elé. A kép akkor megfelelõ, ha a leképezési forma és a valóság formája között izomorfia áll fenn, azaz a leképezés formája egyben logikai forma is. [8] Ha a kép megegyezik a valósággal, akkor igaz; ha nem, akkor hamis kép.
A nyelv szintén leképezi a világot, e leképezés pedig az imént leírttal azonos viszonyokkal és formával rendelkezik. Ahogyan "a kép nem más, mint elemeinek meghatározott módon való viszonya egymáshoz" (2.14), ugyanúgy "a kijelentésjel abban áll, hogy benne elemei, a szavak, meghatározott módon viszonyulnak egymáshoz" (3.14). A mondat nem más, mint a kijelentésjel, amely a képhez hasonló egységet jelent a nyelvben. A mondatokban a nevek felelnek meg az egyes leképezett objektumoknak, a mondat pedig leírja a tényeket: valóságra való vonatkozásukat, a nevek közti viszonyokat Wittgenstein - képszerûen - nyilakkal jellemzi.
"(A nevek a pontokhoz, a kijelentések a nyilakhoz hasonlók; a kijelentések értelemmel bírnak.)" (3.144)

A mondat elemeit, akár beszédben, akár írásban nyilvánulnak meg, a leképezés viszonyai szerint feleltethetõk meg a valóság objektumainak. [9] A kijelentésjel a világhoz való vetületi viszonyában nyer értelmet. A kijelentés éppolyan leképezés tehát, mint a kép, melyben a tárgyakat nem képelemekkel, hanem jelekkel helyettesítjük: ez azonban egy olyan különbséget is nyilvánvalóvá tesz, amely inkább Wittgenstein késõbbi írásaiban jut nagyobb jelentõséghez. A jelek esetében szükségszerûen értelmet kell tulajdonítanunk, mind a kijelentésnek, mind elemeinek, ami a képelemek esetében nem szükségszerû, mivel a valóságra való vonatkozásuk közvetlenebb. A Tractatusban Wittgenstein nem foglalkozik az ebbõl adódó kérdéssel, amely a jelek értelmének eredetére kérdezne rá, megelégszik azzal, hogy a valóságra való vonatkozás, a "vetületi viszony" biztosít az értelemrõl. Ez egyenes következménye annak, hogy a nyelv leképezi a világot, ennyiben pedig képszerû ismérvekkel bír:
"A kijelentés a valóság egy képe." (4.01)
"A kijelentés csak annyiban állít valamit, amennyiben kép." (4.03)

A nyelvi leképezés általános karakterét mutatja Wittgenstein egy visszatérõ példája a kottaolvasásról. A partitúra a zenét képezi le, amennyiben az egyes hangjegyek megfeleltethetõk a zenei hangoknak (és akárcsak a nyelvi jelek, önkényesen választottnak tekinthetõk), a lejegyzett hangjegyek hangmagasságbeli különbsége, egymásrakövetkezésük szerkezete és a hangok hasonló szerkezete között izomorfia áll fenn. [10] Ez az általános leképezõ viszony teszi lehetõvé a világ bármilyen típusú kifejezését vagy leírását. Az írás esetében ezt Wittgenstein egy vázlatos történeti rekonstrukcióval is alátámasztja, amikor a betûírást a hieroglifa-írásból eredezteti. A hieroglifák esetében igen jól kivehetõ az a leképezõ viszony, ami képszerûséget kölcsönöz az írásnak; a betûírásban ez ugyan rejtve marad, ám a "leképezés lényege" megmarad. [11] Így az írás, folyamatosságot feltételezve, semmiben sem különbözik a képtõl: eredete a kép, amely a leírt módon képezi le a valóságot, majd bár a jelek leválnak a képrõl (elvesztik képi karakterüket), a leképezõ viszony megmarad képi formájában.
A leképezés tehát úgy tûnik, áthatja a világról való gondolkodást azáltal, hogy közvetíti a valóságot. A képelemek a gondolkodás egységei - legyenek akár képi, akár nyelvi jellegû elemek -, melyeken gondolati aktusokat lehet végrehajtani. Bár pszichológiai terminusokkal Wittgenstein esetében óvatosan kell bánnunk, a leképezés egyfajta belsõ (mentális) világot látszik létrehozni. Ez a Tractatusban olyan átfogó világ, amely a leképezéssel cselekvõ módon keletkezik és nem kis szerepe van benne az emberi sajátosságoknak. A képek így egy világképet közvetítenek: mint amilyet például a newtoni mechanika vázol fel; egy hálóhoz hasonlatos, amely ha kellõ finomságú és kellõ pontossággal rögzíti a valóság szerkezetét, alkalmas a világ teljességének leképezésére. [12] Az egyes leképezési momentumokból egy mozaikszerû világ áll össze, amely tartalmazza az összes lehetséges tényt, meghatározva, melyek a valóságban fennálló tényállások:
"Az összes igaz elemi kijelentés megadása teljesen leírja a világot. Teljesen leírja a világot, ha megadjuk az összes elemi kijelentést, s ezenfelül megadjuk azt, melyek közülük az igazak, és melyek a hamisak." (4.26)

A Tractatus lényeges pontja, hogy a leképezõ viszonyt eleve adottnak veszi, így nem is foglalkozik annak eredetével. A leképezés lehetõsége és a logikai forma a világban adva van, akárcsak egy tetszõleges tény. A logika olyan segédeszközt jelent, amely alapvetõen hozzátartozik a gondolkodáshoz, így a leképezésben biztosítja a megfelelõ formát; ugyanakkor hozzátartozik a világhoz is, leírva annak "állványzatát". [13] Magáról a logikáról azonban nem sokat mondhatunk: alapvetõen a tautológia formáját jelenti, amely közvetlenné teszi a viszonyt a leképezett objektum és a megfelelõ képelem között. A logika nem is jeleníthetõ meg a leképezésben, hanem egyszerûen megmutatkozik, tükrözõdik benne, azaz inherens része. Ahogyan Klaus Niedermair jelzi, a logika "önmagáért beszél", "önmagát mutatja meg", lezárva ezzel azt a körben forgást, amelyet a világ és a leképezett világ egymásravonatkoztatása okoz. [14] A logikai forma minden kijelentésben megnyilvánul, ugyanakkor a kijelentés nem szólhat a logikáról:
"A kijelentés nem ábrázolhatja a logikai formát, e forma tükrözõdik benne.
Ami tükrözõdik a nyelvben, azt a nyelv nem ábrázolhatja.
Ami maga fejezõdik ki a nyelvben, azt mi nem fejezhetjük ki a nyelv által.
A kijelentés mutatja a valóság logikai formáját.
Megnyilvánítja azt." (4.121)

Ezt a "tükrözõdést" Wittgenstein elégséges magyarázatnak tartja arra nézve, hogyan lehet kölcsönösen is érthetõ egy leképezés (tekintve, hogy a közölhetõség érdekében a leképezési viszonynak kétirányú lehetõséget kell magában foglalnia). A logikai forma tehát a leképezésen és a világon túlmenõen szükségképp közös emberi sajátosság is, mivel minden további nélkül garantálja a leképezés kommunikálhatóságát, azaz a leképezési viszony megfordíthatóságát: a képek (szavak, hangjegyek stb.) valóságra vonatkoztatását. Ezzel a leképezés túllép a szigorú értelemben vett képi jellemzõkön, mivel a leképezésben nem egy szubjektív nézõpontot, hanem univerzális jellemzõket alkalmaz. Úgy tûnik, Wittgenstein itt "rövidre vágja" a leképezés folyamatát, annak érdekében, hogy létrehozza annak univerzalitását és közvetlenségét.
Ennek fényében már pontosabban meghatározhatjuk a Tractatusban alkalmazott képfogalmat. A "klasszikusnak" nevezhetõ leképezési eljárás a képelemek és az objektumok közvetlen kapcsolatán alapszik, különös súlyt fektetve arra, hogy az egyes elemek viszonyai megfeleljenek a tárgyak viszonyainak. A leképezés ugyanakkor eliminálja a szubjektivitást, a képalkotás és a megértés feltételéül egy általános, a gondolkodás és a világ jellemzõjeként meghatározott elvet állapítva meg. Ez egy mechanikus leképezés: akárcsak a fényképezõgépben, ahol a képalkotást a fény és a lencsék inherens fénytörési tulajdonságai határozzák meg, kialakítva a valóság kétdimenziós vetületét, a korai wittgensteini projekciós eljárásban szintén mechanikusan alakul ki a valóságról alkotott vizuális vagy nyelvi kép.

Amikor Wittgenstein a húszas évek legvégén újra elkezd filozófiával foglalkozni, feljegyzéseiben már kezdenek kirajzolódni azok a pontok, melyekben elutasítja a Tractatus képszemléletét. A távolodás azonban korántsem azonnal történik, azokat a feljegyzéseit, melyekbõl majd a Filozófiai vizsgálódásokat állítja össze, még többször átdolgozza. A Tractatus gondolatmenetébõl eredeztethetõ momentumok gyakran visszatérnek az ezidõbõl származó naplóbejegyzéseiben, melyek feltehetõleg nagyban inspirálták gondolkodását.
Egy 1929-es feljegyzésében a filozófus érdekes történettel szolgál arra nézve, miként jutott korábban a leképezés-elmélet gondolatára. [15] A feljegyzés jelentõségét azonban leginkább az adja meg, hogy a közlekedési baleset modelleken történõ bemutatása kapcsán felteszi azt a kérdést is, mely gondolkodása gyújtópontjába kerül majd az elkövetkezõ években:

"Miként különbözik mármost egy ilyen bemutatás egy babákkal stb. való játéktól?"

A választ ekkor a jelentésben találja meg, melynek eredete ekkor lesz egyik központi témája; a bemutató-játék és a jelentés problémájának felvetése már egyaránt a szemléleti változást jelzi. A használat kérdése ekkor ugyan még nem fogalmazódik meg egyértelmûen, ám Wittgenstein egyik következõ megjegyzése már a Filozófiai vizsgálódások jól ismert példáját fogalmazza meg:
"Azt mondhatnánk: A gondolkodás /a gondolat/ a cselekvés eszköze.
Olyan ez, mintha a nyelv szerszámosládájában az eljövendõ használat számára készítenék elõ szerszámokat. Hiszen egy szerszám bizonyos mértékig használatának /céljának/ leképezése is." [16]
Az idézet jól példázza a gondolati átmenetet a leképezés- és a használat-elmélet között. Jelzésértékûnek tekinthetõ abban az értelemben, hogy Wittgenstein ekkor láthatólag továbbra is megalapozottnak tartotta a leképezés fogalmának alkalmazását, azonban az adott keretek között megoldásra váró problémát jelenthetett számára a nyelvi jelek használata: a leképezés már nem a valóság egyes objektumaira irányul, hanem a jeleknek a társas érintkezésben való használatára.
Nem meglepõ, hogy hamarosan kérdésessé válik a leképezési eljárás formája és módja, amely a Tractatusban még olyannyira egyértelmûnek tûnt. Az egyes leképezési módok egyenrangúak, nem található köztük olyan, amely tulajdonságai folytán kitüntetett lenne. [17] A leképezést ekkor egy szabályhoz köti, amely, bár korábbi elméletének megfelelõen a leképezésben nyilvánul meg, korántsem egyértelmûen jelent egy bizonyos eljárást.
"Abban áll tehát a leképezés, hogy egy szabálynak megfelelõen járunk el? De hogyan adjuk meg ezt a szabályt? - Miként lesz tudomásom e szabályról? Mi a kifejezése?
[...]
Nos, a leképezés folyamatát ténylegesen /valójában/ úgy írjuk le, hogy megadjuk a leképezendõt és a szabályt (tehát mint kb. 3, 7, 2, 5, 1 és a leképezés általános elõírását).
Amikor azt mondom, hogy a leképezés folyamatát ezzel írnánk le, akkor csak azt értem, hogy sokféleségét ezzel adnánk meg. (A leírás 'intenciója' kimarad a játékból.)" [18]

A leképezés különbözõ eljárásai így már nem egyértelmû módszert jelentenek a megismerésben vagy a kommunikációban, ezért szükséges közelebbi meghatározásuk. Úgy tûnhet, a projekciós eljárások nagyjából tetszés szerint váltogathatók, de minden esetben meg kell mondanunk, milyen eljárást alkalmaztunk: képzeljük el például, hogy egy adott síkon található különféle geometriai alakzatokat úgy képezzük le egy másik síkra, hogy ott mindegyik körökként jelenjen meg. Ekkor minden egyes alakzathoz más-más projekciós eljárást alkalmaztunk, és a második síkon megjelenõ alakzatok semmit sem fognak mondani az eredeti alakzatokról. Wittgenstein ezt a valóság szubjektum-predikátum mondatokra történõ leképezéséhez hasonlítja: ezek a mondatok jeladásunk módját jellemzik csak, de semmit nem mondanak az alapként szolgáló valóságról. [19] A szabály azon a ponton lép be, hogy megtettük az elsõ vonást (vagy kijelöltük a nyelvi eszközt, jelet), a továbbiakban már elkötelezve kell követnünk a választott projekciós eljárást:
"A szavakat választani kell, ahogyan (ugyanebben az értelemben) a vonásokat választjuk, melyekkel egy testet képezünk le." [20]
"Itt is (ábrázolás, leképezés) már az elsõ vonásnál elkötelezve érzem magam - ez azt jelenti, hogy a leképezés nem önkényes. Néha azonban a kép csak ott kezdõdik, ahol az elkötelezõdés kezdõdik." [21]

A leképezés tehát mégiscsak rendelkezik egy olyan általános szabállyal, amely kivezet a projekciós eljárások sokféleségébõl - ezáltal gondoskodik a projekciók megfordíthatóságáról, kommunikálhatóságáról. Az általános forma a másolás, melyben az eredeti példát, mintát jelent a másolat számára (ebbõl a szempontból pedig nem sokat változott a Tractatus szemlélete, hiszen a strukturális izomorfia hasonló viszonyt feltételez kép és a leképezett dolog között). A jellegzetes wittgensteini példa itt a vonalak ceruzával, rajzban történõ másolása:
"Ha ceruzámat ettõl a vonaltól (a mintától) hagyom vezetni, az olyan, mintha egy bizonyos mechanizmust kapcsolnék be a vonal és a kezem között. És ez a mechanizmus a leképezés általános szabályának kifejezése." [22]

Ez a mechanizmus egy más megfogalmazásban a másológép, melynek szerkezete az alkalmazott projekciós eljárás elvét tükrözi. Az elv itt sem magától értetõdõ, de mivel állandó és átlátható szabályt alkalmaz a másolás során, kellõ biztosítékot jelent a leképezés megbízhatóságára. A másológép jó példa abból a szempontból is, hogy a leképezés elvét magában a leképezésben nyilvánítja ki (gondoljunk arra, hogyan kezelünk "fekete doboz"-szerûen egy mai másológépet, amikor kicsinyítünk vagy nagyítunk vele).
A leképezés problémájában új kérdésfeltevésnek tekinthetõ, hogy Wittgenstein rákérdez a képek (és szavak, illetve nyilvánvalóan más, leképezéssel elõálló entitások) jelentésének megértésére. A képek megértése közvetlen: ha egy képet látunk, az egyértelmûen kinyilvánítja jelentését, mivel tárgyát mutatja meg; [23] ezzel szemben a nyelvi jelek, mondatok megértéséhez szükség van értelmezésére. Itt a kép a Tractatushoz hasonlóan központi szerepet játszik:
"És ezt úgy értem: a nyelv végsõ soron mégiscsak minta és leképezés." [24]
"Így van ez: A nyelv (a beszéd) csak akkor érdekel minket, ha valamit ábrázol /leképez/." [25]
"Ha a mondatokat úgy fogjuk fel, mint elõírásokat modellek megalkotásához, még világosabb lesz képszerûségük." [26]

A szavak megértésekor "egy kép lebeg a szemem elõtt", tehát bizonyos értelemben a szó egy képre utal. A mondatok megértése is gyakran tartalmuk elképzelését jelenti. A jelentés tehát az a kép, amelyre a nyelvi megnyilvánulás utal, megértéséhez pedig ezt a képet kell képzeletben megjeleníteni. Ez a kép azonban eleve többértelmû, mivel elképzelhetõ olyan eset, amikor bár ugyanaz a kép van elõttünk, a szó vagy a mondat használatában lényeges különbségek fedezhetõk fel:
"A megértés nem azt jelenti: egy képet látni, hanem egy képet egy bizonyos helyzetben." [27]

Így tehát a nyelv közvetítette kép már nem olyan egyszerûen és egyértelmûen utal tárgyára, mint ahogyan azt a Tractatus képelmélete feltételezte. A kép, lévén közvetlen érzéki élmény, kényszerít egy bizonyos értelmezésre, de amennyiben a nyelv is képeket nyilvánít ki, azok már nem a közvetlen érzéki élményre, hanem annak egy aspektusára utalnak. A nyelvi mondat közvetlenül utal a képre: ezzel kizárható, hogy a nyelv megértésében a nyelvek közti fordítás is szerepet játsszon. A mondatot nem kell lefordítanunk egy más (pszichológiai terminussal azt mondanánk: egy belsõ vagy mentális) nyelvre; a megértés abban gyökerezik, "ahogyan magát a mondatot látjuk" - azaz, ahogyan a mondat jelentését elképzeljük. [28] Éppen ez a képi karakter lesz az, ami garantálja a nyelvek közti átjárhatóságot, a fordíthatóságot: így bár gyengébb értelemben, de érvényben marad a Tractatus azon tétele, mely szerint a leképezések a képi leképezésre vezethetõk vissza. Ez a fordítás problémáján túlmenõen megoldja a leképezések végtelen regresszusának kérdését, azaz egy olyan kérdést, amely a leképezés minta-jellege alapján tûnik elõ. A minták sorában szükséges egy alapvetõ vagy választott minta, amely a többi eredetének tekinthetõ: ennek hiányában az elsõ lépést minta hiányában kell megtennünk. [29] Mondhatnánk, döntenünk kell a leképezésrõl (gondoljunk csak vissza a leképezés formájáról és az "elsõ vonásról" mint elkötelezõdésrõl imént leírtakra).
Wittgenstein feljegyzéseiben ezidõtájt megjelenik azonban egy másik gondolat is: a nyelv önállóságának, illetve a gondolkodásban játszott szerepének gondolata. A képek mondatokká alakíthatók (azaz, a korábbi viszony megfordítható) és ezek a mondatok jelenthetik a megértés kritériumát is:
"Gondoljunk egy képregény megértésére.
Itt egyébként a megértés kritériumát abban látják, hogy a történetet a képek alapján szavakban el lehessen mondani." [30]

E helyen Wittgenstein ugyan vitatkozik a kritérium megfogalmazásával (hiszen korábbi megjegyzései alapján inkább a fordított viszony, a mondatok értelmének képszerûsége mellett kötelezõdne el), de nyilvánvalóan foglalkoztatja a gondolat. Nem sokkal késõbb azonban határozottan az ellenkezõ felfogást fogalmazza meg, amikor a mondatok értelmét vizsgálja:
"Igen, ami egy mondatot tartalommal tölt ki, az a nyelvben csak egy mondatban fektethetõ le. És ha egy festett vagy plasztikus /adott/ képben, akkor ez a kép egy mondat." [31]

Mindez arra utal, hogy Wittgenstein eleinte nem egyértelmûen látja a Tractatus leképezés-elméletének gyengéit. Vitatkozik ugyan korábbi állításaival, ám nem utasítja el azokat; így nem is rajzolódnak még ki pontosan azoka a gondolatok - bár nyomaikat könnyû felfedezni, - melyek majd a Vizsgálódásokban lényeges szakítást jelentenek képelméletének néhány megelõzõ központi elvével.

A Filozófiai vizsgálódások legelején, Augustinust idézve, Wittgenstein mintha korábbi önmagával vitatkozna. A szavak jelentésének tanulása Augustinus Vallomásaiban a szó kiejtésébõl és egy rámutató gesztusból áll: a gyermek megtanulja, hogy a kiejtett szó a megmutatott tárgyra utal. A szavak így közvetlenül a tárgyakhoz kapcsolódnak, a szó megfeleltethetõ tárgyának (leképezi azt). A koncepciót Wittgenstein most sem tartja teljességgel elhibázottnak, de álláspontja szerint csak egy nagyon egyszerû nyelv írható le így: a nevek valóban a jelzett módon kapcsolhatók tárgyukhoz, ám az absztrakt fogalmak, univerzálék, érzelmek stb. megnevezései nem határozhatók meg egyszerû rámutatással vagy más gesztussal. [32] Igen beszédes hasonlatot alkalmaz, amikor a nyelv leképezés-elméletének eredetét kutatva így fogalmaz: "Egy kép tartott fogva bennünket." - azaz, a nyelv képszerû elképzelése önkéntelenül is a leképezést sugallja. [33] A korábbi leképezés-elmélet azonban nem csupán a nyelv területén bizonyul tévesnek, hanem hasonló változás történik a képek és más jelölõrendszerek tekintetében is. A közvetlen utalás - szûk körben - mindazonáltal megmarad úgy, hogy a késõbb bevezetendõ nyelvjátékok egy részét fogják képezni.
A sakk példája jól illusztrálja a változást: egy sakkbábura rámutatva és azt megnevezve még nem mondtunk semmit a bábu jelentésérõl vagy szerepérõl. A definíciónak a bábu játékbeli szerepét, használatát kell meghatároznia (ami természetesen nem független a sakkjáték egészére vonatkozó ismeretektõl), mintegy szabályokban rögzítve a lehetséges lépéseket, ütéseket stb. [34] Wittgenstein másik ismert hasonlata a szerszámosláda, melyben szándékainknak megfelelõ szerszámokat találunk az egyes munkafeladatok végrehajtására; ezen eszközöket pedig elsõsorban használatuk jellemzi, kijelölve alkalmasságuk körét (a kalapáccsal pl. ütni lehet, így minden olyan feladat végrehajtására alkalmas, melyben ütésszerû erõt kell kifejteni). [35] E minta szerint változik meg a szavak jelentése is:

"... egy szó jelentése - használata a nyelvben." (Vizsgálódások 43. §)

Míg a sakkbábu a szónak a nyelvi rendszerben történõ használatát mutatja, addig a szerszámhasonlat kissé tágabban, a szó és a valóság kapcsolatára is utal. Az, ami ezen a ponton azonnal felmerül, a jelek önkényessége. A leképezés esetében a leképezési viszony és a leképezés formája kényszerítõ erõként közvetlenül meg is határozza a jelet, ám a használat esetében mindez a jelhasználók önkényétõl függ. A konkrét probléma, amely ezt világossá teszi, a jelek többféle használatának lehetõsége - hiszen miként a kalapács minden erõteljes ütést kívánó feladat elvégzésére alkalmas, éppúgy egy adott szó is megfelelõ többféle konkrét használati helyzetben. Bizonyos szavakat és mondatokat többféle értelemben lehet használni, még akkor is, ha kizárjuk a hangsúlybeli vagy a használatot kísérõ gesztusokbeli különbségeket. [36] Éppen ez tehetõ felelõssé a szavak és mondatok olykor káros többértelmûségéért, amellett, hogy mivel azok használata nem teljesen átlátható, megértésbeli nehézségek támadnak. [37] Az életlen képek példája is jól szemlélteti a jelentés tökéletes átláthatóságának és a meghatározhatóságának akadályait: hiszen egy homályos képen sem lehet tökéletesen felfedezni a határvonalakat (vagyis, nem lehet róla tökéletes leírást adni). A fogalmak határainak elmosódottsága nem csupán képi hasonlat, hanem egyben a leképezés-elmélet egy kritikus pontjának bírálata is. [38]
A leírások, amelyek a leképezési elmélet keretei között a valóság meghatározott forma szerinti leképezései, a Vizsgálódásokban nem lehetnek a tények szóbeli képei, hanem olyan nyelvi eszközök, melyek meghatározott alkalmazásokra szolgálnak. A leírás nem teljes körû, inkább bizonyos aspektusok szerint teszi alkalmassá a jele(ke)t a nyelvbeli használatra. [39] Mivel a használat kerül elõtérbe, már eleve más jellegû lesz a szavak értelmezése - a gondolkodás -, és a képek látása - ami állapot; azaz a nyelv aktív, dinamikus tevékenységet feltételez, míg a képalkotás, a Tractatussal ellentétben statikus, eseményszerû. [40] Ez már önmagában elegendõ ahhoz, hogy elvesse a nyelvnek a képek mintájára történõ leképezés-alapú elméletét - hiszen nyelv és kép e szempont szerint teljességgel különbözik egymástól.
Ha a szavaknak képeket feleltetünk meg (bár mint láttuk, ez csak a szavak egy szûkebb csoportjánál tehetõ meg), akkor más-más projekciós módszert alkalmazva egy adott szóhoz, különbözõ használataiban különbözõ képek rendelhetõk. [41] Szó és kép között azonban közös elemnek tekinthetõ az önkényesség motívuma, hiszen a fogalom jelentésének önkényessége rokon a leképezési forma önkényességével (Wittgenstein példája itt a festési módok megválasztásának önkényessége). [42]Bár egyes jelek rögzítése mégiscsak lehetségesnek bizonyul a leképezés által, a leképezés semmiképp sem tud útmutatóul szolgálni a Vizsgálódások központi problémájában, a használatban. [43] Itt tehát fordított viszonyt találunk: nem a nyelvet lehet a képek, illetve a leképezés alapján leírni, hanem a nyelvhasználat mutatja meg a képek jelentésének, a képi ábrázolás mechanizmusának mûködését. A képek így annyiban lesznek hasonlatossá a szavakhoz, hogy a képelmélet központi problémájaként is a képek használata, alkalmazása jelenik meg.
A képek alkalmazásának kérdésére adott válasz egyben Wittgenstein alkotói gyakorlatára is magyarázattal szolgálnak. Elvétve ugyan már a Tractatusban is használt néhány ábrát a tételek illusztrálására - bár itt nagyobbrészt logikai vagy geometriai ábrázolások találhatók, [44] - késõbb azonban meglehetõsen sok ábrát illesztett írásaiba. [45] A képek alkalmazása annak érdekében történt, hogy a szavak és mondatok illusztrálását, jobb megértését szolgálják, bizonyos esetekben pedig konkrét tartalommal töltsék meg azokat. Bár a szavak vagy gondolatok elképzelésekor is egyfajta kép van elõttünk, mégsem könnyû felismerni azok használatát, mert ehhez csak a hozzá kapcsolt nyelvi elemek adhatnak támpontot. A szöveg értelmezését tehát megkönnyítik a képek - miközben a kép csak bizonyos korlátozásokkal állhat önállóan, általában szövegbeli értelmezésre szorul:
"... de a kép nem több, mint illusztráció egy történethez. Egyedül belõle többnyire semmit sem lehet kikövetkeztetni; az ember csak akkor tudja, mit kezdjen a képpel."

A többértelmû ábrák megintcsak kellõen szemléltethetik a problémát: a nyúl-kacsa-ábra egyes aspektusaira úgy irányíthatjuk a figyelmet, hogy felhívjuk a nézõt a nyúl vagy a kacsa szemlélésére, azaz a kép értelmezését így a szöveg irányítja; maga a látás azonban tehetetlen, benne a kép egyszerûen másképp fog megjelenni. [46]
A Vizsgálódásokban tehát a nyelv használat-felfogása visszahat a képekre is, melyeknek alkalmazásával egyben funkciójukat is meghatározza. A kérdésnek azonban van még egy aspektusa: míg a Tractatusban a képek és a nyelv egyenértékû leképezései lehettek a valóságnak, addig most a képek elkülönülnek a nyelvtõl azáltal, hogy nem fordíthatók át nyelvi jelekké. A leírások a képek esetében tökéletlenül mûködnek (például azért, mert a már említett többértelmûségükbõl fakadóan az egyes alkalmazások különbsége csak a használati módokban nyilvánulhat meg, nem a leírásban), de a képek sem tudják a nyelvi elemeket kellõen visszaadni (mint ezt az augustinusi nyelvtanulás példáján is láthattuk). A képek e kettõs, részben autonóm, részben pedig nyelvre utalt felfogásából eredõ problémákat Andreas Roser a paradigmatikus képfelfogással látja áthidalhatónak. A Wittgenstein által használt képek alkalmazásukban rögzítettnek tekinthetõk, így univerzális magyarázó eszközökként jutnak szerephez [47]; így lehetséges, hogy mint illusztrációk a szöveg megértésében segítséget nyújtsanak. A képek használata tehát lényegesen egyértelmûbb, ami az eredményezi, hogy nem részei lesznek a nyelvjátékoknak, hanem azok elõkészítéséhez tartoznak.
A leképezés egyértelmûségének és a használat többértelmûségének divergenciájára elképzelhetõ egy olyan megoldás, amely a képeket, bár egy konkrét szituáció vagy tárgykonfiguráció leképezésének tartja, központi jellemzõjüknek látszólag éppen ellenkezõleg, azok használatbeli sokféleséget, a nem rögzített alkalmazást tartja. Ilyen koncepciót képvisel Martin Seel, aki a fotográfiákat vizsgálva a következõ példával szolgál. Egy fénykép, amely egy kerti jelenetet (vagy inkább csendéletet) ábrázol gondozott pázsittal, kerti bútorokkal stb., egyaránt lehet mûvészi kép, emlékkép, a kerti székeket gyártó cég reklámja vagy bizonyíték egy bûnügy nyomozati eljárásában. A használat minden esetben más, sõt, bizonyos aspektusváltás történik az egyes használatokról való átváltásokkor: hol a székek harmonikus elrendezésére figyelünk, hol a tartósságukra és használhatóságukra (pl. összecsukható), de észrevehetjük, hogy az egyik elõtt dulakodás nyoma látszik a fûben, a szék pedig kissé megbillent. Roser és Seel felfogása azonban egyszerûen összeegyeztethetõ, mikor Seel a fényképeket a tulajdonnevekhez hasonlítja: az ábrázolt tárgykonfiguráció nem szituációfüggetlen, hanem szituációátfogó, azaz bár minden esetben ugyanolyan módon jelenik meg, a konkrét értelmezést az adott használat határozza meg. A képek leírások nyitott halmazának tekinthetõk, melynek elemei a használatbeli lehetõségek szerint különülnek el (nyitott halmazok, mivel sosem teljes körûen rögzítik lehetséges használataikat). [48] A paradigmatikus alkalmazás fogalma ez utóbbira éppúgy ráillik, mint Roser elgondolására. Világossá válik ez akkor, ha a képekre wittgnesteini módon tekintünk és a szöveg kiegészítéseként vagy magyarázataként értelmezzük azokat: ekkor többnyire nem jelent problémát a képek használati módjainak sokfélesége.
A képek így egyaránt tekinthetõk a nyelvtõl vagy értelmezéstõl függetleneknek (hiszen minden esetben ugyanaz a kép jelenik meg), és a nyelvre utaltnak (mivel az értelmezéshez, a halmaz konkrét elemének kijelöléséhez szükséges lehet a nyelvi utalás). Roser és Seel koncepciói, bár átmentenek néhány jellemzõt a Tractatus leképezés-elméletébõl, alapvetõen inkább a Vizsgálódások gondolatait használják fel, jelezve azt az irányvonalat, amely a kép szerepét egyre inkább alkalmazásában keresi.

Wittgenstein korai és kései képfelfogása nagy vonalakban tehát a következõ alapvetõ változásban ragadható meg: míg a Tractatus a képek felõl közelítve, a leképezést teszi a nyelv alapjává is, addig a Vizsgálódásokban a nyelv használat-elmélete hat vissza a képekre. Ez egyben azt is feltételezi, hogy a korai közvetlen leképezés helyébe a jel és a jelentés kerül, amely magyarázatra, értelmezésre szorul - ezt teszi meg Wittgenstein a használat fogalmában. [49] Ami közös: a szabálykövetés. A leképezés során a leképezés formája kijelöl egy eljárást, amelyet végig követni kell (ez a Tractatusban a logikai forma szerepében univerzális eljárást jelent); a nyelv pedig feltételezi a nyelvhasználat szabályszerûségeit (figyelmen kívül hagyva most a Vizsgálódások szabálykövetés-fogalmának elemzését). Az eltérõ felfogások azonban még egy lényeges pontra felhívhatják a figyelmet: mint jeleztük, a leképezés mint a nyelv, képalkotás stb. általános eljárása a Tractatusban a megismerés kérdésére teszi a hangsúlyt azáltal, hogy a leképezést minden megismerõ cselekvés alapjaként állapítja meg; ezzel szemben a Vizsgálódások használat-elmélete a nyelvet és vele párhuzamosan a képet is mint az illusztráció anyagát elsõsorban a kommunikatív cselekvés eszközének tekinti, melynek szerepe a közlés - és csak másodsorban jelenti a világhoz való hozzáférés eszközét.


Irodalom

Bolz, Norbert: Am Ende der Gutenberg-Galaxis: die neuen Kommunikationsverhältnisse , München, Fink 1993.
Roser, Andreas: Gibt es autonome Bilder? in Grazer Philosophische Studien 52. 1996/1997. 9-43.
Seel, Martin: Fotografien sind wie Namen, in Deutsche Zeitschrift für Philosophie 1995/3. 465-478.
Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés , Budapest, Akadémiai 1990.
Wittgenstein, Ludwig: Filozófiai vizsgálódások , Budapest, Atlantisz 1992.
Wittgenstein, Ludwig: Wiener Ausgabe (hg. Nedo, Michael) I-IV. Wien, Springer 1994-1995.


Jegyzetek

[1] Feltehetõ, hogy a képelmélet egyike azon területeknek, melyeknek a Tractatusban kifejtett gondolatait Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások elõszavában "súlyos tévedéseknek" ítéli. Eljárásunkat itt az is támogatja, hogy a filozófus elsõ könyvét újraolvasva arra a következtetésre jut, hogy " ama régi gondolatokat az újakkal együtt kellene megjelentetnem; hogy az újak csak régebbi gondolkodásmódommal szemben, s a régi háttere elõtt kerülhetnének megfelelõ megvilágításba ." (i.h. 12.)
[2] A képek ilyen értelmezése elutasítja a filozófia "magábanvaló tárgyát", hiszen a világ tények sokasága.
[3] "A valóság összessége a világ." (2.063) A tárgyak összes lehetõségükkel (lehetséges elõfordulásukkal, lehetséges kapcsolataikkal egymással stb.) adottak. "A kép lehetséges tényállást ábrázol a logikai térben." (2.202)
[4] "Amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." (7.) Kérdés, hogy a nyelvi leképezés lehetetlensége egyben minden leképezés lehetetlenségét jelenti-e.
[5] Érdemes megjegyeznünk, hogy mindez késõbb a képi kultúra terjedésével különös jelentõséghez jut (és ezt feltehetõleg már Wittgenstein is érezhette, hiszen a Tractatus írása idején már kialakultak azok a nyomdai technikák, melyek lehetõvé tették a képek olcsó terjesztését). Így nem meglepõ, hogy hasonló szemlélet tükrözõdik napjaink képelmélettel foglalkozó írásaiban; ennek alátámasztására álljon itt egy jellegzetes példa Norbert Bolz 1993-as könyvébõl: "Az emberek képekre vannak utalva, sõt, vágyódnak utánuk, mert a világot sehogyan másképp nem vehetik birtokukba, mint projekciókon keresztül. A gondolkodás produktív momentuma egy anticipációkból, kivetítésekbõl és emlékekbõl álló képi forgatag - játék a hasonlóságokkal és kontrasztokkal. A gondolkodás eszerint egy, az agyban lévõ képsorozatokon végzett szelekciós eljárásként ragadható meg." (Bolz 1993. 163.)
[6] "Az elemi kijelentés nevekbõl áll; nevek összefüggése, láncolata." (4.22)
"A nevek az egyszerû szimbólumok; én egyes betûkkel ('x', 'y', 'z' ) jelzem õket.
Az elemi kijelentést a nevek függvényében írom fel, a következõ formában: 'fx', '(x, y)' stb." (4.24)
[7] Albrecht Dürer például 1525-ben adott ki könyvet a perspektíváról és az arányokról (mint a leképezés formájáról), melynek illusztrációi jól mutatják a kortárs mesterek eljárását.
[8] "Aminek minden képben - bármilyen formájú is - közösnek kell lennie a valósággal avégett, hogy azt egyáltalán - akár helyesen, akár hamisan - leképezhesse, az a logikai forma, azaz a valóság formája." (2.18)
[9] "A kijelentés érzékileg felfogható jeleit (hang vagy írásjeleket stb.) a lehetséges tényállás vetületeiként használjuk.
A vetítési módszer a kijelentés értelmének elgondolása." (3.11)
[10] "Abban a tényben, hogy van olyan általános szabály, amelynek révén a zenész a partitúrából kiolvashatja a szimfóniát, s amelynek révén a hanglemezen levõ rovásból a szimfónia, majd ebbõl az elõbbi szabály szerint a partitúra helyreállítható - ebben rejlik e látszólag oly teljesen különbözõ jelenségek belsõ hasonlósága. És az említett szabály annak a vetítésnek a törvénye, amely a szimfóniát a hangjegyek nyelvébe vetíti ki. Ez a hangjegyek nyelvébõl a hanglemez nyelvére való fordítás szabálya." (4.0141)
Érdemes megjegyeznünk, hogy mindez természetesen csak az analóg megközelítésben igaz. A digitális rögzítés - akár képekrõl, akár zenérõl vagy esetleg írásról van szó - lehetetlenné teszi az ilyen leképezést és megfeleltetést.
[11] Vö. Tractatus. 4.016
[12] Vö. Tractatus 6.341 és 6.342. Mint a jenai egyetem 1996-os Bildstrukturen címû, a Tractatus képfelfogásával foglalkozó szemináriumán elhangzott, a leképezés világkép-alkotó funkcióval is rendelkezik, melyben lényeges a megismerõ aktivitása. "Képeket készítünk, tevékenyen viszonyulunk a világhoz és világképeket vázolunk fel, melyek összahangban állnak egészen sajátos mentalitásunkkal."
(http://www.hausarbeiten.mikro.net/data/philosophie/philo-wittgenstein-bildtheorie.htm, 7.)
[13] "A logikai kijelentések a világ állványzatát (Gerüst) írják le, vagy jobban mondva, azt jelenítik meg." (6.124)
[14] Niedermair elsõsorban a nyelvrõl beszél, amikor az értelem elõállítását önkényesnek, implicit módon önmagára vonatkoztatottnak tételezi. A körbenforgást az okozza, hogy egyrészt az értelmes mondatok az értelem-lehetõségek formalizálásának (aktualizálásának) eredményei, másrészt az értelem-lehetõségek az értelmes mondatok formalizálásának (virtualizálásának) eredményei. Ld. Klaus Niedermair: Wittgensteins Tractatus und die Selbstbezügigkeit der Sprache; ill. http//info.uibk.ac.at/c108/c10803/traktat.htm
[15] "A nyelv képelméletének gondolatára annakidején egy újságcikk juttatott, melyben leírták, hogy Párizsban egy közlekedési baleset törvényszéki vizsgálata során babákkal és apró omnibuszokkal mutatták be az adott balesetet. Miként különbözik mármost egy ilyen bemutatás egy babákkal stb. való játéktól? (Természetesen a jelentésen keresztül) de az miben áll? (Egyesek azt mondanák: a hatásában, amely kizárólagosan a jelentése.)" (Philosophische Bemerkungen in Wiener Ausgabe II. 279.)
[16] Uo. 314.
[17] "Adódik a kérdés: vannak-e kitüntetett, valahogyan különösen közvetlen módjai a leképezésnek? Azt hiszem, nem!
A leképezésnek minden módja egyenrangú." (Philosophische Bemerkungen in Nedo I. 4.)
[18] Bemerkungen, in Nedo III. 40. Egy valamivel késõbbi feljegyzés definíciószerûen ad választ a problémára: "[...] A leképezés általános törvényének e leképezési eljárás különös leírásának egy része kell legyen." (uo. 128.)
[19] Philosophische Bemerkungen in Nedo I. 63., valamint Bemerkungen zur Philosophische Grammatik uo. IV. 239.
[20] Philosophische Bemerkungen in Nedo III. 172.
[21] Bemerkungen in Nedo III. 123.
[22] Uo. 128.
[23] Vö. Philosophische Bemerkungen in Nedo III. 192.
[24] uo. 250.
[25] Philosophische Bemerkungen in Nedo III. 249.
[26] Philosophische Betrachtungen, in Nedo II. 162.
[27] Philosophische Bemerkungen, in Nedo III. 197.
[28] "Egy mondat megértése nem eredhet egy másik nyelvben való leképezésébõl. Sokkal inkább arról van szó, hogy lehetséges egy ilyen leképezés, és ennek abban kell gyökereznie, hogy ahogyan magát a mondatot látjuk. Ahogyan a festett kép plasztikus leképezésének lehetõsége abból ered, hogy plasztikusan látjuk." (uo. 187.)
[29] "Így is: ha egy tényállást egy szabály szerint képezünk le, akkor annak így itt van a mintája. Nincs szükségem további mintára, amely megmutatná, hogyan folyik a leképezés, hogyan kell tehát az elsõ mintát használni, különben szükségem lenne egy további mintára, hogy megmutassa a második használatát stb. így a végtelenségig. Azaz, egy további minta semmit sem használ, egyszer mégiscsak minta nélkül kell cselekednem." (uo. 46.)
[30] Uo. 185.
[31] Uo. 297.
[32] "A jelentés fenti filozófiai fogalma a nyelv mûködésmódjáról szóló primitív elképzelésben honos. De azt is mondhatjuk, hogy ez egy olyan nyelvrõl alkotott elképzelés, amely primitívebb a miénknél." (FV 2 §)
[33] "Logikai-filozófiai értekezés 4.5: 'A mondat általános formája: a dolog így és így áll'. - Ez a mondat abból a fajtából való, amelyet az ember számtalanszor ismétel. Azt hiszi, hogy újra és újra a természetet követi, holott csak a forma mentén halad, amelyen keresztül a természetet szemléljük.
Egy kép tartott fogva bennünket. És nem tudtunk szabadulni tõle, hiszen benne rejlett a nyelvünkben, és úgy látszott, nyelvünk csak ezt ismétli kérlelhetetlenül." (FV 114. és 115. §)
[34] "Ha valakinek megmutatják a királyt a sakkban és azt mondják: 'Ez itt a király', úgy ezzel nem magyarázzák meg neki a bábu használatát - hacsak nem ismeri már a játékszabályokat, kivéve ezt az utolsó meghatározást: a királybábu formáját." (FV 31. §)
[35] "Gondolj a szerszámokra egy szerszámosládában: van benne kalapács, harapófogó, fûrész, csavarhúzó, mérõrúd, enyvesfazék, enyv, s vannak szögek és csavarok. - Amilyen különbözõ ezeknek a tárgyaknak a funkciója, olyan különbözõ a szavaké is. (És itt-ott vannak hasonlóságok)
Összezavar persze bennünket a szavak megjelenésének egyformasága, amikor kimondva vagy írásban, illetve nyomtatásban szembekerülünk velük. A használatuk ugyanis nem áll ilyen világosan elõttünk. Különösen akkor nem, ha filozófálunk!" (FV 11. §)
"A nyelv - szerszám. Fogalmai szerszámok." (FV 569. §)
[36] Vö. FV 21. §
[37] Vö. FV 122. §
[38] Vö. FV 76. és 77. §
[39] Vö. FV 291, 292. §
[40] (az aspektuslátásról írva) "Vajon minden alkalommal valami mást látok, vagy csupán amit látok, másként értelmezem? Hajlamos vagyok az elõbbit mondani. De miért? - Az értelmezés egyfajta gondolkodás, cselekvés; a látás pedig állapot." (FV XI. 306.)
[41] Vö. FV 139, 140, 141. § Felvetõdhet, hogy ha ebben az értelemben használjuk a kép fogalmát, nem lenne-e helyesebb képzetekrõl beszélni. A kérdésben Wittgenstein egyértelmûen fogalmaz: "A képzet nem kép, de egy kép megfelelhet neki." (FV 301. §)
[42] Vö. FV XII. 329.
[43] "Nyelvünk elõször is egy képet ír le. Hogy mi történjék a képpel, hogy hogyan kell használni - ez homályban marad. De az azért világos, hogy ezt fel kell tárnunk, ha meg akarjuk érteni az általunk használt kijelentés értelmét. A kép azonban mentesíteni látszik bennünket a munka alól; eleve utal egy bizonyos használatra. Így csinál bolondot belõlünk." (FV VII., 268.)
[44] Érdekes mindenesetre, hogy az aspektuslátás gyökerei már ekkor felfedezhetõk, mégpedig egy Necker-kocka képében, melyet az 5.5423-as tétel illusztrálására szánt, az alkotórészek viszonyainak szemléltetésére. Az ábra, bár geometriai természetû, lényegét tekintve a nyúl-kacsa-ábrához hasonlatos.
[45] A német Wittgenstein Társaság összegyûjtötte a Wittgenstein-hagyatékban fellelhetõ kb. 1300 grafikus ábrát, melyekbõl posztert állított össze. Az ábrák megtalálhatók a következõ címen:
http://www.phil.uni-passau.de/dlwg/graphischer_nachlass/graph_nachlass.html
Michael Biggs összeállításában pedig a Werkausgabe köteteiben szereplõ kb. 450 ábrát, keresõrendszerrel, szöveghelyek megjelölésével és kulcsszavakkal ellátva találhatjuk a http://www.ul.ie/philos/Ver_34/index.htm címen.
[46] Ld. 14. lábjegyzet
[47] Andreas Roser: Gibt es autonome Bilder? in Grazer Philosophische Studien, 52, 9-43., ld. különösen 40-41.
[48] Martin Seel: Fotografien sind wie Namen. in Deutsche Zeitschrift für Philosophie, 1995/3. 465-478.
[49] Egy metaforát alkalmazva mondhatnánk, hogy míg a korai Wittgenstein analóg eljárást feltételezett a leképezés során, addig késõbb egy digitális eljárás felé mozdult el.